Mesévé szépült élettörténetek Csíkszentdomokosról

Idős emberek mesévé szépült élettörténeteit osztja meg az olvasókkal Sándor Edit a vasárnap Csíkszentdomokoson bemutatandó könyvében. A felcsíki község könyvtárosa már évek óta gyűjtögeti a korabeli fotókat, dokumentumokat, és rögzíti az idős nénik, bácsik történeteit, hogy most átadja egy következő generációnak, mintegy figyelmeztetéskén: beszélgessünk öregjeinkkel, hallgassuk meg őket!

„Számtalanszor lehetett s lehet ma is hallani az idősebbek szájából: „Bezzeg a mű üdőnkbe nem így vót.” De hogyan is volt?

A földből, a föld után éltek az emberek. Sok gyermek született, „ahányat az Isten adott”. Szegényes, egyszerű körülmények között éltek, „egyformán szegényen”.

Kalákában dolgoztak, egymást segítették. Iskolába csak télen jártak a gyermekek, dologidőben nem lehetett. Mindenkinek megvolt a maga feladata, feleselésnek helye nem volt. „Korán virjadt, későn setétedett”. Az ételtől a ruháig mindent maguk állítottak elő, a fiatal lányok szolgabérből vásárolták a szőttesnekvalót, a motringot, a bársonyt. A gyapjat mindegy szálig megbecsülték, feldolgozták, szőnyeg, takaró, posztó, a posztóból harisnya, zeke készült. Isten nevével kezdték, imával zárták a napot. Áldást az életre, a termésre a Fennvalótól kértek, a kapun bejövőt és távozót is az ő nevével köszöntötték. Megadták a tiszteletet a papnak, a tanítóknak, az idősebbeknek. Ha valaki lebetegedett, meghalt, a rokonság, a családtagok igyekeztek ott lenni, vigaszt, segítséget nyújtani” – vázolja röviden Edit azokat a nehéz, de szép időket, amelyeket a könyvből ismerhetünk meg.

Sokat házalt a felvevőgéppel – jegyzi meg nevetve –, s azt sem bánja, hogy volt, aki szemére vetette, neki az öregasszonyok a barátai. „Ezt én egy percig sem bánom, mert azok a nénik az élettapasztalatukkal, helytállásukkal annyira tudtak tanítani, hogy én velük jól éreztem magamat” – hangsúlyozza.

A könyv története tulajdonképpen már évekkel ezelőtt elkezdődött, 2009-ben ugyanis, amikor a településen egy múzeum létrehozásával készültek örök emléket állítani Márton Áron püspök életének és lelki örökségének, régi fényképek és iratok gyűjtésébe kezdtek. De nem csak az egyházi eseményekkel kapcsolatos fotográfiákkal érkeztek a falubeliek, hanem előkerültek régi felvételek a hétköznapokról is. Nevetve mondja, később sokszor talált ki különböző programokat, amelyek apropóján újabb és újabb lendületet kapott a fénykép-és dokumentumgyűjtés.

„Sok kép előkerült, és szívesen elfogadtam. 2010-ben felavattuk a múzeumot, de én folytattam a gyűjtőmunkát, amíg egyszer csak azt kérdezték tőlem, hogy mit kezdek ezekkel. Kibővítettem a gyűjtést régi iratokra, hozománylevelekre, végrendeletekre, szabaduló levelekre, iskolai bizonyítványokra, s így született meg 2012-ben egy múltidéző kiállítás, amely a születéstől a halálig végig kíséri az ember életét. De weboldalt is készítettünk, és számos felkérésnek eleget téve előadásokat tartottam. Közben pedig meséltettem nénikkel, hogy is volt anno. Egy előadás végén kérdezte meg egy hölgy, hogy az elhangzottak nincsenek-e valahova leírva, s ekkor rávágtam, hogy nincsenek, de le lesznek. Tavaly januárban munkához láttam, megírtam a szöveget. Jó félévbe telt, amíg a negyven fejezet elkészült. Rebeka lányom átolvasta, feljavította a régi képeket, majd közösen nyomdakészre szerkesztettük a könyvet, ami íme, meg is jelent” – meséli a könyv megszületésének előzményeit a szerző.

Mint feleleveníti, a gyűjtést tulajdonképpen azzal indította, hogy kikérte a település anyakönyvvezetőjétől az idős emberek névsorát, s elkezdte a „házalást”.

Beszélgetett idős emberekkel, akik mindannyian szívesen fogadták, bár sokuknak nehezére esett a beszéd, olyannyira elmagányosodtak.

„Sokszor, amikor elbúcsúztunk, arra kértek, menjek máskor is. Nekik is fontos volt az, hogy valakivel megosszák azt a sok szép élettörténetet. Volt tervemben, hogy még visszamegyek egy-egyhez, de mire odakerültem, már nem éltek.

– jegyzi meg.

Szép munka volt – ismeri el –, és még időben sikerült összegyűjteni a régi történeteket, hiszen nagy szívfájdalma, hogy hamarosan nem lesznek olyan adatközlők, akik ezekről az évekről tudnának mesélni.

„A könyv a születéstől a halálig van felépítve. Minden azzal kezdődik, hogy asszony lesz a lányból, majd következik a gyermekszülés, amikor a bábasszonyok fogták ki a gyermeket, szültek erdőn, mezőn, a barázdaközt, aztán jöttek a gyermeknevelés nehézségei, az 5-6-8, de sokszor 11 gyermek nevelése, a ruházat előállítása lenből, kenderből. Ezeket mind megélték a nénik. Ez az életforma 1962-ig, a kollektivizálás idejéig tartott. Addig önellátó életmódot folytattak, de miután a földeket elveszítették, sok esetben erőszakkal, a férfiak kénytelenek voltak munkába állni, jött a polgárosodóbb életmód, amikor már fizetést kaptak, s ezzel átalakult az életvitel. A férfijaink többsége a bányába kényszerült” – meséli.

Nehéz idők voltak, amikor a semmiből kellett sokszor főzni vagy a keveset beosztani.

A munka, a munkára való szoktatás nagyon fontos volt. Mikor a gyermek akkora lett, legalább a forgácsot fel kellett szednie, az udvart meg kellett sepernie. Az asszony helyt kellett álljon a gyermeknevelésben, háztartásban, a heti kenyeret meg kellett süsse, de részt kellett vállaljon a férfimunkából is, mert amíg kicsik voltak a gyermekek, a fűrész egyik nyelét ő fogta. De ott voltak a nehéz évek, az első-, a második világháború, a szárazság, amikor nem volt gabona, amikor nagyon sok székely leány került el más vidékre. A szárazság idején vonattal vitték a székely gyerekeket gazdagabb vidékekre, ahol bevállalták a tehetősebb családok egy-két székely gyermeknek az ellátását egy bizonyos ideig. Sokan odamaradtak” – eleveníti fel Edit.

Külön színfoltja a kötetnek a szómagyarázat, ahonnan többek között megtudatjuk, hogy a cuknis ruhát jelent, a cuglik szellőzőlyukat, ha egy leányra azt mondták, elesett, az tulajdonképpen azt jelentette, hogy teherbe esett, de hát akkor ugye „más Isten járása volt”, azaz más világ volt.

„A könyv az én harmadik gyermekem, nagyon vártam azt a pillanatot, hogy kézbe vehessem” – mosolyog.

Sándor Edit maga is a falu szülöttje, mint meséli, ő is sok mindent megélt, neki is jutott a nehézségekből, az otthoni munkából. Édesapja a bányában dolgozott, „s tudtuk, ez mivel jár, sokszor olyan mocskoson jöttek haza a bányából, hogy csak a fogaik voltak fehérek”.

1990 májusától dolgozik teljes állásban könyvtárosként, s azóta igyekszik életet vinni a könyvektől roskadozó polcok közé. „Mindig kitaláltam valamit, kellettek a plusz feladatok, hogy jól érezzem magam itt, mert csak a könyvtárosi munka kevés lett volna. Mindig kellettek plusz dolgok, amelyekben szárnyalni tudok, és hála Istennek, ebben szabad kezet is kaptam. Erős támogatóm a család, aki nem fog vissza, hanem minden bolondságomban partner” – mondja nevetve.