Mohácsi János: rettenetesen közönségpárti vagyok

Első alkalommal rendez Csíkszeredában Mohácsi János, aki a Csíki Játékszín társulatával Michael Frayn világhírű bohózatát viszi színre. „Próbálunk egy ideje, nagyon munkás, nagyon jóhúrú társaság, a próbán eszméletlenül odafigyelnek, végzik a dolgukat, remélem, hogy én is.

– mutat rá a beszélgetésünk elején.

Michael Frayn angol drámaíró 1982-ben írta meg Londonban a Noises Off című darabot, amelyet még abban az esztendőben az év legjobb vígjátékává választottak. Azóta világszerte játsszák, a magyar színházak is szívesen tűzik műsorukra – Függöny fel!, Még egyszer hátulról vagy Ugyanaz hátulról címmel.

Mohácsi János testvérével, Mohácsi István dramaturggal, aki a darabot lefordította, valamint a kaposvári színház társulatával hozta létre a Veszett fejsze című, sajátos változatot.

Ezt 2005-ben mutatták be a Kaposvári Csiky Gergely Színházban, Mohácsi pedig 2006-ban a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb rendezőnek járó díjat vehette át érte. 2010-ben ismét megrendezte a darabot, ezúttal a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György társulatával. Adódott tehát a kérdés, hogy a csíki előadás koncepciójában más lesz-e, mint a korábbi Veszett fejsze rendezései. „Csalódást kell okoznom, mert egyáltalán nem” – jött a válasz. Mint mondta, amikor először dolgoztak a darabbal Kaposváron, komoly dramaturgiai munkát végeztek, nem csak ő és István, az öccse, hanem a színészek is. Sokat dolgoztak rajta, hogy a végleges formája kialakuljon – emelte ki.

Persze, mindig van olyan próbán, hogy »hoppá, én miért nem csinálom ezt, és miért azt«, akkor megállunk, én javítok, másfele megyünk és akkor másmilyen lesz a története. Ez a tartalmi része. A formai része nagyon egyszerű, mert ez a színpad teljesen más, mint a szatmári vagy a kaposvári. Automatikusan megváltoznak a járások, valahová hosszabb szöveg kerül, van, ahová kevesebb elég, máshová keverednek a színészek. Tehát bizonyos elemekben más lesz, de a nagy történet és a befogadó formája az ugyanaz, mint a kaposvárinak.

– fejtette ki.

Arra is kitérünk, hogy rendezőként el is várja a színészektől, hogy aktívan részt vegyenek a próbafolyamatban. Ez akkor is így van, amikor nem először rendez egy darabot, és akkor is, amikor első alkalommal.

Itt magyarul beszélünk mindannyian, én is, a színészek is, de bármilyen furcsa, a két nyelv nem egyforma. Vannak olyan szavak, amelyek itt egész egyszerűen nem élnek meg. Csodálkozva néznek rám, hogy ez vagy az mit jelent. Amikor elmondom, akkor igen, persze – bólogatnak. De ez azt jelenti, hogy a néző sem érti meg. És ezeken mind változtatni kell, éppen ezért ennek az előadásnak saját nyelve lesz.

– avatott be a részletekbe a rendező.

Mint kiderül, az általa javasolt listából a színház vezetősége választotta a Frayn-darabot, ami nagy vállalás, mert szcenikailag nagyon nehéz darab.

Az első felvonás díszlete egy kétszintes londoni ház, ami a második felvonásban „megfordul”, és a kulisszát látjuk, a harmadik felvonásban pedig megint visszafordul.

„Elképesztő munkát követel a műszaktól, de ez lett a döntés. Nos, engem pont ez a forgás érdekelt – valaha is, és most is – , amit nagyon nagy találmánynak tartok. Mint ahogy Peter Shaffer darabjában, a Black comedy-ben (Mohácsi két alkalommal rendezte – szerk. megj.) elképesztő találmány az, hogy amikor egy lakásban áramszünet lesz, akkor világosodik ki a színpad, és amikor fény van ott, akkor a színpadon és nézőtéren egyaránt sötét van. Az is egy zseniális ötlet, és ez is, a színpadnak a megfordítása. Nagyon irigylem Frayntől ezt az ötletet, de mit tegyünk, ő találta ki” – teszi hozzá nevetve.

És hogy milyen színházat szeret, milyen előadásokat néz szívesen Mohácsi János? Azt, amilyent ő nem tud csinálni – mondja. „Azt nagyon szeretem nézni. Például Pintér Béla előadásait, ő olyan szegmensét tudja ennek a dolognak, amit néhány helyen én is tudok, de azt a teljesen friss és naiv ügyekkel foglalkozó dolgokat nem tudom. És ámulatosan jó humora van.

Néha-néha megszalad a ceruza, és akkor tudok ezt-azt a színpadon, de én máshonnan közelítek a színházhoz: a történetmesélés felől jövök, kifejezetten szituációpárti vagyok, és rettenetesen közönségpárti. Olyant akarok, ami ordító közönségsiker, még akkor is, ha nem egy habkönnyű vígjáték, mint ez, hanem egy nehezebb téma, mint például a Csak egy szög című cigányokról szóló előadásunk.” Hangsúlyozta, hogy

azt a színházat nem szereti, amelyik nem foglalkozik a közönségével, azt, amelyik azt mondja, hogy „mi itt egy nagy művészetet csinálunk, és ha tetszik nekik, ha nem, még akkor is ezt csináljuk”.

A színészeknek is szokta mondani, hogy a színház egy folyamatos párbeszéd a színpad és nézőtér között.

„Radikálisabban vagy érzékiebben fogalmazva: a színház egy állandó szerelmi aktus a színpad és nézőtér között, amire mindig figyelemmel kell lennie a színésznek és rendezőnek is. És amelyik ezt nem tudja, az egy hideg, racionális színház, amivel én nem tudok mit kezdeni. Mint néző is azt szeretem, amikor együtt tudok menni a színpaddal, és nem azt, amikor azt mondják, hogy gondolkodjak. Gondolkodom én amúgy is, ha elvisz emocionálisan a darab.

– fejtette ki meglátásait a direktor.

Az abszurdot például nem kedveli. Soha nem szerette, fiatalabb korában sem. Még Ionescot valamennyire el tudja viselni, de már Beckettet nem, eszébe nem jutna, hogy megrendezze az Ó, azok a szép napok!, vagy a Godot-ra várva darabjait – avat be.

Na, brávó, gratulálok. Tudom, hogy ezzel Beckett-imádók haragját fogom a fejemre vonni, de nem nagyon érdekel, mert tényleg az a helyzet, hogy én maximálisan Arisztotelész- és Lukács György-párti vagyok.

– osztotta meg a rendező.

Az abszurd után visszakanyarodunk a bohózathoz, és úgy fogalmaz: ez nem játék, itt mindennek hajszálpontosnak kell lennie.

A bohózatnál szigorúak a szabályok, ha kiürül a színpad, a nézőt már el is vesztették. De ugyanígy fontos a csend, az is patikamérlegen van kimérve.

„Csak annyit szoktam kérni a színészektől, hogy az a csönd ne legyen üres, és tudjuk, hogy miről szól. Ugyanakkor, figyelembe kell venni a közönség tűrőképességét is. Mert lehet, hogy az egyik este húsz másodperc a csönd, ez elképesztő sok a színpadon, és aztán a másik este csak hét másodperc lehet, mert a közönség már unja és fészkelődni kezd.

Aki már látott Chaplint, Buster Keatont vagy Harold Lloydot, az tudja, hogy az, hogy a jelenetek pontosak legyenek, veszélyesnek tűnjenek, de a színész számára halálbiztos legyen mégis, mind nagyon-nagyon melós és időt rabló dolog.

– vetítette előre az előadást Mohácsi János.