HIRDETÉS

 

Műtermek kulisszatitkai: alkotói légkör, tudatos rendetlenség

Péter Beáta 2018. november 09., 20:17
HIRDETÉS

Művészetkedvelőknek lehet különleges program, amelyet nemrég a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezett: a műtermek kreatív légkörébe tekinthettünk be. A sétán a csoportokat Túros Eszter művészettörténész, a Csíki Székely Múzeum munkatársa, valamint Székedi Ferenc műkritikus kalauzolta.

HIRDETÉS

Elsőként Botár László festő, formatervező műhelyét kerestük fel a Szakszervezetek Művelődési Házában. Botár László 1959-ben született Csíkszeredában, a művészeti középiskolát Marosvásárhelyen végezte, majd 1984-ben a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett. Mestere Salvanu Virgil, aki korábban Kolozsvár főépítésze volt. Botár 1985-90 között a brassói Traktor és Gépjármű Kutatóintézet formatervezője volt: traktorokat tervezett.

A csapat első útja a Szakszervezetek Művelődési Házába vezetett Fotó: Péter Beáta

„Ipari és mezőgazdasági lánctalpas traktorokat terveztek a traktorgyárban, kisebbeket és nagyobbakat, és sikerült három olyan prototípust tervezzek, amelyeket aztán exportáltak is. Ez egy hatalmas elégtétel” – osztotta meg a jelenlevőkkel a művész.

A rendszerváltás után reklámcéget alapított, aztán még egyet Berszán Zsolttal közösen, ők tervezték meg a csíkszeredai Sapientia EMTE belső berendezését. Jelenleg a Hargita Megyei Kulturális Központnál dolgozik. A dizájnerből képzőművész lett. Festményein a transzavantgárd, újexpresszív törekvések ismerhetők fel – idézte az artportal.hu-t Székedi. „Laci nem azért fest így, mert nem tudna realistán festeni. Általában az avantgárd festészet több lépcsőfokban elvonatkoztat, különböző jelképeket, gondolatokat próbál teremteni, amit a néző másképpen és másképpen lát és hat rá. Annak idején például, a kilencvenes években sok pasztellt csinált” – tette hozzá.

Botár László műterme. Itt zavartalanul alkothat Fotó: Péter Beáta

Megtudtuk, irodából alakult műteremmé a helyiség. Korábban Nagy Ödönnel közösen volt egy műterme, később a Kossuth utcában, és onnan költözött ide. A beszélgetés során felvetődött a kérdés, hogy kötelező-e egy műteremben a rendetlenség?

„Ami rendetlenségnek tűnik, abban van egy rendszer. Azért van a műterem, hogy ahol abbahagytad a munkát, ott tudd folytatni.

Nem pakolsz el, ha valamit abbahagytál, mindent elől lehet hagyni” – mutatott rá Botár.

Korai alkotásai is előkerültek Fotó: Péter Beáta

De hogyan kerül a felületre a gondolat, az, amikor felsejlik valamilyen ötlet? – tette fel a kérdést Székedi Ferenc. Botár László úgy véli, a művészi lét egy életforma. Vannak ugyan „vasárnapi” művészek, akik akkor piszkálják a vásznat, amikor épp idejük van az egyéb elfoglaltságuk mellett. De, ha valaki azt vallja magáról, hogy művész, és ezt az életformát választja, akkor minden nap kell dolgoznia, alkotnia.

Fotó: Péter Beáta

„A feleségem már tudja, hogy ha három napig otthon ültem, abból elmenés lesz, vagy ha nem, akkor ő küld el, hogy menjek a műterembe, mert ingerlékeny vagyok. Vannak bizonyos témák, amelyek foglalkoztatnak, vázlatozok, mielőtt nekifogok. Ez nem feltétlenül papíron, hanem fejben is történhet. Van, hogy rögtön teszem fel a vászonra, de ha úgy érzem, hogy még kell érlelni, még kicsit gondolkodom rajta. Aztán közben is alakul. Én magát a folyamatot szeretem.

Nem feltétlenül a végeredményért csinálom, hanem azért a folyamatért, amiért az a munka megszületik. Az örömet okoz.

Olyankor csak én vagyok, semmi nem érdekel. Bezárom a műterem ajtaját, megy a zene és alkotok. Van olyan, hogy alla prima egyből megfestem, és olyan is, hogy azt gondolom, készen van, de mikor visszajövök, látom, hogy azon még dolgozni kell. Előfordul, hogy többször is előveszek egy munkát. Lehetne a világ végéig folytatni, de egyszer le kell állni, valamikor a pontot fel kell tenni az i-re. Én olyankor írom alá. Amikor aláírtam, azt mondom, kész van. Addig dolgozom rajta, amíg alá merem írni, és amit aláírtam, vállalom is” – magyarázta az alkotói folyamatot Botár László, akitől rövidesen elköszöntünk és folytattuk a sétát.

Most éppen rend van Fotó: Péter Beáta

Szintén a Szakszervezetek Művelődési Házában található Siklódy Ferenc grafikus alkotói tere, ide is benéztünk. Az 1969-ben született gyergyószárhegyi művész 1996-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Miklósi Dénes és Nădăşan Timotei voltak. Mint mesélte, abba a generációba tartozott, amelynek tagjai sokszori felvételi után jutottak be az egyetemre, neki is harmadszori próbálkozás után sikerült bekerülnie, de olyan is volt, aki tizenegy alkalommal felvételizett. 1997–98-ban a gyergyószárhegyi Kulturális Központ munkatársa volt, mint „festőtárvezető”, ezt a nevet kapta a néhai Nagy Ödöntől. 1998-tól a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskola tanára.

Siklódy Ferenc felkészülten várta a látogatókat Fotó: Péter Beáta

„Miért lettél grafikus, miért nem festő?” – kérdezte tőle a séta vezetője. És Siklódy Ferenc mesélni kezdett: „Gyerek voltam, amikor a szárhegyi tábor megalakult. Édesapám kovácsmester volt, ott készítette a különböző kellékeket, gyertyatartókat, rácsokat, amelyek a kastélyhoz kellettek. A családjának annak idején volt egy bikája, emiatt ők kulákok lettek, s kitették őket Ditróba. Neki mindig fájt, hogy amikor a vásárhelyi tehetséggondozók a művészeti iskolából jártak Gyergyó környékén, hívták őt is, de mivel cirmos volt a családja, nem mehetett el, így kötött ki a fémiparban. Negyedikes voltam, amikor kikaptuk a vakációt, nagyapám az urániumbányából hordta a töltést az utcába, és egy barátommal mi is felmásztunk a szekérre. Szedtük a vékony drótokat, az egyiknek a végén volt valami, azt zsebre tettük. Hazamentünk, befogtam a satuba és megpróbáltam elfűrészelni.

Abban a pillanatban felrobbant, a barátomnak levitte a fél fejét, levágta a mellizmát, karját, minden tiszta vér volt, én felrepültem a levegőbe, visszaestem és ömlött a vér belőlem.

Lövedéket fűrészeltem. Kivetette az egész gyomromat, gyorsan műtöttek, a barátomnak vagy tizenkétszer restaurálták a fejét. Tudtam, hogy fizikai munka ebből nem lesz egyelőre, nekifogtam hegedülni, és ezzel párhuzamosan rajzoltam. Egy alkalommal meglátogatott Barabás Éva és Barabás Pista bácsi, kávéztak és mondták, hogy valamit rajzoljak le. Lerajzoltam, és akkor szóltak édesapámnak, hogy ősszel vigyen el felvételizni Vásárhelyre.

Érdekfeszítő folyamat Fotó: Péter Beáta

A sebek nem voltak még begyógyulva, bejutottam, de sokat sírtam ott, honvágyam volt. Aztán rájöttem, hogy egyre jobban kedvelem a rajzot. A tanáraim nagyon jók voltak, de jó volt a bentlakás is. Rengeteget dolgoztunk. A kommunizmusban nem volt szabad nyomdafestéket tartani, de valaki lenyúlt valahonnan egy adaggal, és láttam, hogy kicsi lapokon körmölnek valamit, és hogy azok a vonalak szép fényesek. Nagyon megtetszett, adtak nekem is egy kicsi lapot, most is megvan, és megcsináltam az első rézkarcomat. Akkor döntöttem el, hogy grafikával fogok foglalkozni.”

Némi fizikai erőt is igényel Fotó: Péter Beáta

A művész kalandos pályafutása, élettörténete a katonaságnál is folytatódott. Kiderült ugyanis, hogy tud festeni, és nem is akárhogyan, aztán egy országos versenyen első díjat nyert. „Adtak plecsniket, és onnantól kezdve hordoztak mindenfelé. Ott a piktor – mondták. Nem tudtam tőlük megszabadulni, jöttek a nyakamra, hogy ott kell maradjak Bukarestben. Mondtam, kell menjek Kolozsvárra, erre mindenki ellenem fordult, el akartak vinni ejtőernyősnek, Gyergyóban a tisztet elküldtem melegebb éghajlatra. Mondta édesapám, hogy a Duna-csatornánál fogok lapátolni. El voltam szomorodva, de rá két napra hálaistennek jött a forradalom. Utána bejutottam egyetemre. Nagyon beleszerettem a kortárs grafikába, a dokumentarista grafikába és pillanatnyilag ötven évesen is egy olyan műfaját próbálom csinálni, amit úgy hívnak harántdúcos fametszetet, és amiről mindig csak meséltek, de senki nem mutatta meg Kolozsváron. Egyre jobban élvezem. Csinálom a digitális printeket is, de a hagyományos linómetszeteket is.”

Az utolsó simítások Fotó: Péter Beáta

A jelenlevőknek a magasnyomású és mélynyomású grafikai eljárást is elmagyarázta, majd meg is mutatta magát a folyamatot. A kimetszett lemezre felhengerelte a festéket, törölte, prés alá tette, és látható lett a mű. „Először megtervezem, megrajzolom, méretarányosan. Amikor készen van, a kontűröket leveszem. A rézlemezt felcsiszolom, zsírtalanítom és lealapozom szurokkal. Ráteszem a tervet, fordítva, felrajzolom a kontűröket, majd feltöltöm a tónusokkal. Tudom, mit akarok hangsúlyozni, mit hová tenni. Mindent kézzel nyomok le, megszoktam, tudom ellenőrizni. Az olyan munkáknál, amelyekből szeretnék többet nyomtatni, sárgarezet használok” – avatott be Siklódy Ferenc.

A csíkiak Árpi bácsija fogadta a látogatókat Fotó: Péter Beáta

A jó hangulatú beszélgetés után tőle is elköszöntünk, és a városi művelődési ház felé vettük az irányt. Márton Árpád festőművész nyitotta az ajtót, és a maga közvetlenségével invitált be. Az épület hátsó részében három műterem található, ezek voltak a legelső műtermek Csíkszeredában.

Márton Árpád, a csíkiak Árpi bácsija is a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte a középiskolai tanulmányait, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát 1964-ben. „Negyedéven a mesterem azt mondta, nehogy azt gondoljuk, hogy ott fogunk maradni Kolozsváron, hanem rajzot és sportot fogunk tanítani Csajágaröcsögén. Ez nagyon igaz volt. Hatodév után találkoztam Gaál Andrással a tartományi kiállításon, ő mondta, hogy van egy üres rajzkatedra Csíkszeredában a Matematika-Fizika Líceumban (ma Márton Áron Főgimnázium). Eljöttem, Kristó Andrásnál jelentkeztem. Mondta, ilyen hülyét még nem látott, aki Kolozsvárról eljön ide.

Márton Árpád pályája kezdeteiről is mesélt Fotó: Péter Beáta

Amikor megérkeztem, Gaál Andrásnak és Hunyadi Lászlónak volt egy szenzációs kiállítása a múzeumban. Elmesélték, hogy itt két-háromhetente új kiállítás van. Ennél nagyobb lehetőséget az élet adhatott? Nekem is rá egy hónapra hetven munkából álló kiállításom nyílt. Imre bácsi (Nagy Imre) figyelmeztetett, amikor idekerültem, hogy ne csak rajztanárként, hanem képzőművészként is tartsanak számon. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején Csíkszereda volt Bukarest után a második az országban a kiállítási lehetőségek terén. Sok embert elhoztunk, a csíkszeredai közönségnek van egy képzőművészeti műveltsége” – elevenítette fel a kezdeteket.

Amikor csak teheti, dolgozik Fotó: Péter Beáta

Márton Árpád azt is elmesélte, hogy Nagy Imre a szárnyai alá vette őket, és neki köszönhetik, hogy 1971-ben kialakítottak az újonnan épített művelődési házban három műtermet. „Ő nem akárkiért rakta tűzbe a kezét. Látta, hogy otthon a konyhában festünk, az ágy alatt tartjuk a munkákat. Egy alkalommal Fazakas János elvtárs Tusnádon nyaralt, és tiszteletét tette Imre bácsinál. Kérdezték az elvtársak, hogy miben tudnak segíteni. Ő mondta, hogy neki festeni segíteni nem kell, de van három nyomorult művész, akiknek nincs műtermük. A következő évben Fazakas János jelenlétében felavatták a műtermeket. Ez nagy lecke volt számomra: az ifjúságot, a holnapot szeretni, tisztelni kell, és tovább kell adni önzetlenül a tudást.”

A cipősdobozból előkerült vázlatok ma is hasznosak lehetnek Fotó: Péter Beáta

A három műterem közül az egyiket Márton Árpád kapta, a másikat Gaál András, a harmadik az évek során sok gazdát váltott. Dolgozott benne Kovács Dénes, majd Sövér Elek, Mérey András, Kántor József, jelenleg pedig Koszti István Miklós alkot itt.

Árpi bácsi műtermében egyik kedvenc jelmondata olvasható egy falra ragasztott papíron:

„A naplopók cinkosa vagy, ha egy napod kárba vész”.

Ő eszerint is próbál élni, így amikor csak teheti, bent van a műteremben és alkot. A sétán résztvevő társaságnak megmutatta azokat a vázlatait is, amelyeket még a hatvanas években készített.

Koszti István Miklós alkotótere Fotó: Péter Beáta

„Nagy Pál ösztönzött arra, hogy ha valamikor van egy olyan gondolatunk, amit majd felhasználnánk, de rohan az idő, egy kis fecnire vázoljuk fel, és tegyük bele egy cipősdobozba. A hatvanas évekbeli cipősdobozokból szenzációs dolgok kerülnek elő. Például van öt vonal, de rögtön felrémlik, hogy mi is volt a szándék. Most is használom ezt a módszert” – magyarázta. Majd búcsúzóul hozzátette: szeretni kell az életet, a mát. „Azért élek, mert a mindennapokat szeretem, hiszem és mozgok. Hiszek abban, hogy élek, teremtek.”

Csendélet Fotó: Péter Beáta

Koszti István Miklós műterme közvetlenül a Márton Árpádé mellett van, így a már kissé elfáradt társaság nem kellett messzire menjen. Kosztit – ahogy kollégái szólítják – Árpi bácsi készítette fel a kolozsvári főiskolára való felvételire. „Itt végzett elektronikát a középiskolában. Olyan kemény dresszírt adtam neki, hogy a főiskolára simán besétált” – magyarázta. Az egyetem után 1985-ben visszakerült Csíkszeredába.

Ez egy privát szféra - véli Koszti István Miklós Fotó: Péter Beáta

„Akkoriban kihelyezések voltak, összehívták az egész brancsot, kérdezték, hogy hová szeretnék menni. Volt Csíkszeredában is poszt, mondtam, ide, a szerencsén múlt, hogy rábólintottak. Idekerültem a kultúrházhoz valamilyen szakirányítónak. A diszkóban jegyet kellett árulni – ebből állt a szakirányítás. Mindenféle marhaságot rám sóztak, a színpadot kellett díszíteni a gyűlések előtt, jelszavakat készíteni. Tudományosan előadták, hogy a háromszínű zászlóra hogyan kell a bogot vetni, hogy szép legyen” – mesélte Koszti István kacagva.

Székedi Ferenc jó ismerője a csíkszeredai képzőművészeti életnek Fotó: Péter Beáta

Székedi Ferenc felelevenítette, hogy a festő, grafikus művész még 1985-ben, amikor a főiskolán végzett, Olaszországban nyert egy munkájával. „Kolozsváron a lengyelek piacoztak, a Mátyás-szobornál voltak letelepedve.

Hallottam az olaszországi versenyről, megkérdeztem egyik lengyelt, hogy nem-e viszi el az egyik munkámat. Elvitte, elpostázta Olaszországba, és egyszer jött az értesítés, hogy nyertem.

Ugyancsak a lengyeleken keresztül küldtem levelet, jött a válasz, hogy írjam meg, mikor megyek. Kiadták az útlevelet, a kultúrminisztertől kaptam jóváhagyást. Mondták, mehetek nyugodtan, csak vigyázzak, mert két nap múlva lejár az útlevelem. Kihallgatásokra jártam, végül csak megadták” – emlékezett vissza Koszti István.

A műteremre terelődött a szó, úgy véli, ez egy privát szféra, ahol senkinek semmilyen beleszólása nincs, itt lehet ráhangolódni a munkára. „Ez egy olyan hely, ahol egy évben egyszer takarítasz. Tudatos rendetlenség van, hogy tudjad, mi hol van, mert ha rendet csinálsz, egy fél évig nem találsz semmit.”

Műtermi kellékek Fotó: Péter Beáta
Még több kellék Fotó: Péter Beáta
Fotó: Péter Beáta
Egy grafikus asztala Fotó: Péter Beáta
Művelődési háztól művelődési házig Fotó: Péter Beáta
Egykori vázlatait is megmutatta Márton Árpád Fotó: Péter Beáta
Régi történetek is elhangzottak Fotó: Péter Beáta
Fotó: Péter Beáta
Fotó: Péter Beáta
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS