Nápolyi életkép egy csipet Maradonával: Isten keze

A film címe, Isten keze, Maradona az 1986-os világbajnokság negyeddöntőjében Anglia elleni kezezős góljára utal. A meccset 2–1-re Argentína nyerte, mivel a dél-amerikai csapat első góljakor a játékvezető nem vette észre, hogy Maradona kézzel ütötte be a hálóba a labdát, így gólt ítélt (ilyenek voltak a VAR előtti idők). A futballsztár ezért akarta a Netflixet perelni, mert személyét megkérdezése, engedélye nélkül használták fel.

A hírhedt gól, valamint Maradona átigazolása az SSC Napolihoz csak két példa a film fontos motívumai közül (ugyanilyen fontos, visszatérő motívum a Volt egyszer egy Amerika című film),

a történet tulajdonképpen egy önéletrajzi ihletésű, nagyon személyes visszaemlékezés, a rendezőt megjelenítő Fabio, Fabietto (Filippo Scotti) felnőtté válásának története.

Az ötvenes éveiben járó Sorrentino (akiért olyan filmek miatt rajongunk, mint A nagy szépség, az Ifjúság vagy Az ifjú pápa című sorozat) húsz év után tért vissza szülővárosába, Nápolyba forgatni, ahol felidézte a nyolcvanas évek hangulatát.

A film hangulatilag két részre tagolódik, első fele jól eső szókimondással, őszinteséggel, humorral mutatja be Fabietto nagy olasz családjának már-már groteszk mindennapjait, míg a film második felét egy tragikus esemény, a főhős szüleinek halála árnyékolja be. Annak, aki ismeri, ismerte a rendező életrajzát, nem „meglepetés” a tragikus fordulat, ám így is képes szinte sokkolóan hatni: Sorrentino (és ezáltal a filmbeli Fabietto) szülei a család roccarasói nyaralójában tartózkodtak, ahova fiúk nem tartott velük, mert focimeccsre készült, hogy megnézze Maradonát, aki időközben a Napolihoz igazolt. A szülők a nyaralóban szén-monoxidmérgezést kaptak, amibe mindketten belehaltak. Isten keze megmentette a főhős életét.

A tragédia törést okoz a főhős életében, ami azonban egyúttal el is indítja egy úton önmaga keresése, megtalálása felé. A film egyaránt érdekes fejlődéstörténetként, és olasz, illetve nápolyi életképként. A karakterek és az egymáshoz való viszonyuk is jól megalkotott. Fabietto szüleinek – akik bár veszekednek apja szeretője miatt – összetartozását jól érzékelteti madárfüttyös köszönésük, az, ahogyan ugratják egymást (főleg a feleség a férjet). Ugyancsak kiemelkedő Fabietto nagynénijének a figurája, akihez fűződő viszonya egy szép ívet jár végig a film során, de ki lehet emelni a főhős cigarettacsempész barátját vagy a szomszédban lakó idős grófnőt is.

A film a kétórás játékideje ellenére egy pillanatig sem unalmas, nem laposodik el,

Sorrentino olyan képi világot teremt, amely mozdulatlanul is képes megragadni a néző figyelmét.

A film gyenge pontja talán a vége, illetve az, ahogy a visszatekintő rendező szeretné lezárni a fiatalkora minden részletét, ám a nézőnek ezek a lezárások nem feltétlenül szükségesek, tökéletes lezárás az, hogy Fabietto elindul az életbe, hogy megtalálja saját útját.

Az Isten keze nem egy közönségfilm, illetve nem egy tipikus közönségfilm, nyelvezete, formai megoldásai az olasz filmművészet remekeit juttatják eszünkbe, Fellini mester filmjeit, de épp ezért nem lesz mindenki kedvence. Ez nem az a film, amiből tanulni kell, aminek konkrét üzenete van, amivel a néző meg kell találja a közös pontot, a csatlakozási pontot. Az Isten keze megható, szép és jó nézni.