Ne nézz fel, inkább nézd ezt!

A nagy dobás (The Big Short) rendezőjének, Adam McKay-nek az új filmje igazi nagyágyúkat vonultat fel, vicces és szórakoztató, egy katasztrófa-komédia, ami görbe tükröt tart a mának, a kapitalista világnak.

Nem mond semmi újat – ami nem feltétlenül gond, néha kicsit túl sokat akar – ami a műfajból (is) adódik, elnyújtott, de ezzel együtt nagyokat lehet nevetni rajta, az év egyik legjobb komédiája.

A film egyből a „lényeggel” indít, mindenféle fölösleges felvezető nélkül: egy fiatal, kissé unott, megjelenésében lázadónak mondható csillagász-doktorandusz (Jennifer Lawrence) felfedez egy új üstököst, mely a Föld felé tart. Tanárával, a szorongó, gyógyszerek marékszámra szedő „vidéki” professzorral (Leonardo DiCaprio) gyorsan ki is kiszámolják, hogy

szinte biztos, hogy az üstökös be fog csapódni, elpusztítva az emberiséget.

A két tudós meglepően hamar a híres Ovális Irodában találja magát, ahol próbálják  megyőzni az Egyesült Államok elnökét (Meryl Streep) – akiről nem lehet nem észre venni, hogy Donald Trump női verziója –, hogy valamit tenni kéne. Mivel nemtörődömségbe ütköznek, a média erejét, az angolszász kultúrában oly népszerű beszélgetős műsorokat próbálják felhasználni – sikertelenül.

A film egyaránt kritizálja a politikumot, a sajtót, a társadalmat, az üstökös tulajdonképpen csak egy

a millió lehetséges katasztrófa közül, melyek felszínre hozz(hatj)ák az emberek hataloméhségét, kapzsiságát, felszínességét, nemtörődömségét.

Nem csak a felsoroltak kritikája a film, hanem a technológiai innovációkra fókuszáló gazdaságé is, melyet zseniálisan jelenít meg a Mark Rylance által alakított figura, akiben egyből látjuk Elon Muskot (de Jeff Bezos és Steve Jobs is eszünkbe jut a szereplő kapcsán).

A társadalomkritika részeként természetesen a közösségi médián, az influenszereken, Youtube-videókon, hashtageken (#) és challengeken (interneten terjedő gyakran veszélyes kihívások, melyeket rövid videók formájában posztolni is szoktak) alapuló nyájszellem,

szűklátókörűség, közömbösség is feltűnik, ahogy a normálisnak mondható értékrend felborulása is – az embereket jobban érdekli két sztárocska románca, mint a világvége.

Bár a film teljes, közel két és fél órás játékideje alatt vannak nagyon jó poénok, izgalmas ötletek, az első közel egy óra feltűnően feszesebbre és frappánsabbra sikerült, mint a film második fele, sajnos annak ellenére, hogy a rendező folyamatosan új ötleteket, jelenséget hoz be,

egy idő után igencsak ellaposodik, illetve a vége is előrelátható.

Mondanám, hogy a a film befejezése valahogy nem az igazi – kicsit túl amerikai, de hát az egész film az, Amerika kritikája. Persze míg a film az Egyesült Államokra koncentrál, a nézők – például mi, itt, Kelet-Európában – érzik, hogy ez az egész világról szól.

A jó poénokon és utalásokon túl, a színészi játék is dicséretet érdemel, nem csak Lawrence és DiCaprio esetében, hanem a mellékszereplők megformálásáért is.

A Ne nézz fel! legnagyobb baja az, ami a legnagyobb erénye is, azaz, hogy komédiába burkolt társadalomkritika:

megnevetettet, szórakoztat, de nem fog világot váltani.

Épp, ahogy a filmben sem érdekli az embereket a Föld felé tartó üstökös, a nézőkre se nagyon hat majd a film tulajdonképpeni üzenete. A filmben

a közhelyes poénok kifinomult utalásokkal keverednek, melyek nem biztos, hogy minden nézőnél célba érnek, de ettől függetlenül a nevetés garantált.

A hosszú játékidőt nem lehet a filmnek megbocsájtani, de az egyéb hibáit  lazán elnézzük, mert a nem túl szívderítő tematika ellenére, igenis fel tudja dobni a napunkat.