Oscar-díj ide vagy oda, ezt a hat filmet mindenképp látni kell

Tamás Attila 2020. február 10., 09:35 utolsó módosítás: 2020. február 10., 09:38

Az a legjobb az Oscar-szezonban, hogy a lelketlen, gyártósoron készülő, százmilliós blockbusterek, előzmény- és folytatásfilmek helyett minőségi filmalkotásokat nézhetünk, méghozzá azokat, amiket a filmszakma is a legjobbak között ismer el. Függetlenül attól, hogy kik kapták (vagy épp nem kapták az Oscar, és egyéb díjakat), álljon itt most hat alkotás, amelyek nélkül biztosan jóval szegényebb lenne a világ. Ezeket szerintünk kötelező látni az elmúlt év terméséből, válogatásunkba azok a tavalyi filmek kerültek, amik bár tavaly már limitált moziforgalmazásba kerültek, a szélesebb közönséghez viszont idén, év elején jutottak el.

Fotó: Liget-montázs

Van valami jó film? Ez a kérdés az év ezen időszakában nem maradhat megválaszolatlan, hiszen rengeteg minőségi alkotás most válik elérhetővé a filmrajongók számára. Összeállításunkba hat, többségükben Oscar-díjra jelölt filmet választottunk, és egy olyat, ami pont a jelölés hiányában került a figyelem középpontjába. A szakmai elismerésektől függetlenül ezeket az alkotásokat mindenképp látni kell a korábban már általunk is kivesézett Volt egyszer egy Hollywood…, Joker, Az ír és a Házassági történet mellett.

Következzenek tehát a legjobbnak tartott filmekről szóló minikritikáink, amit még az Oscar-díjátadó előtt írtunk, így az elismerések milyensége és mennyisége semmilyen formában nem befolyásolta a róluk alkotott véleményünket.

Videó: Universal Pictures

Az első világháború borzalmai testközelből: nagyon tömören így foglalható össze Sam Mendes legújabb alkotása. A film kapcsán a kritikusok a leggyakrabban a technikai bravúr jelzőt használják, hiszen az 1917 úgy áll össze, mintha egyetlen nagy, vágás nélküli jelenet lenne. Láthattunk már ezt a technikát, a 2015-ös Oscar-nyertes Birdmanben, aminek a lényege, hogy a vágások rejtve maradnak, és olyan, mintha a kamera végig követné a főszereplőket.

Az 1917 azonban annyira közelről mutatja az első világháború színtereit, mintha a néző is ott lenne a lövészárkok vagy éppen a szétbombázott városok rettenetes forgatagában.

A történet szerint két fiatal brit katonának kell eljutnia az egyik, támadásra készülő hadtesthez azzal a céllal, hogy megakadályozzák, hogy 1600 ember belerohanjon a németek által állított kelepcébe. Az egész film versenyfutás az idővel, miközben a háború minden elképzelhető borzalma a néző szeme elé tárul. Holttestek, patkányok, szorult helyzetek mindenütt, egyszóval minden borzalom, ami révén

ismételten megbizonyosodhatunk arról, hogy mennyire szörnyű és értelmetlen tud lenni egy háború.

A hirtelen lövésektől és váratlan helyzetektől ijedten rándulhat össze a néző, de azt is láthatjuk, hogy egy testes rágcsáló mekkora pusztítást tud végezni, ha rosszkor van, rossz helyen. A film alig ad szusszanásnyi időt, hiszen a szereplőkkel együtt mi is összeszorított foggal izguljunk végig, hogy sikerül-e a lehetetlennek tűnő küldetés. Az Amerikai szépség és a Skyfall rendezőjének új filmje kétségtelenül és megérdemelten van tehát az idei év legjobbjai között.

Videó: SearchlightPictures

Háborúellenes szatíra, írják az új-zélandi Taika Waititi legújabb filmjéről, akinek védjegyévé vált, hogy csak vicces filmeket készít, kezdve a Hétköznapi vámpíroktól, A vademberek hajszáján keresztül a Marvel Filmes Univerzum (MCU) harmadik Thor filmjéig. Nincs ez másként a Jojo Nyuszi esetében, aminek témája meglehetősen bizarr: egy náci kisgyerek fanatizmusába nyerünk betekintést, avagy

azt látjuk, hogy miként csapódik le az eltorzult és a végletekig fokozott, gyűlöletbe forduló nemzetiszocialista világkép egy gyerekben, aki tulajdonképpen beleszületett ebbe a korszakba.

A Jojo Nyuszi egy hatalmas karikatúra a náci Németországról, ahol a főszereplő kisfiú legjobb barátja az általa elképzelt Adolf Hitler, akit maga a rendező kelt életre. A történet szerint a kis Jojo élete értelme kérdőjeleződik meg, amikor rájön, hogy anyja egy zsidó lányt bújtat a házuk emeletén.

A viccesebbnél viccesebb és kikarikírozott helyzetek mögött azonban nagyon mély dráma húzódik, és rengeteg nevetés mellett bizony néhányszor bepárásodhat a néző szeme.

Az üzenet pedig egyértelmű: gyűlölködés és fölösleges háborúk nélkül sokkal szebb hely lenne a világ.

Videó: A24

Adam Sandler Oscar-esélyes alakítása, mégsem jelölték sem a filmet, sem a főszereplőt alakító színészt a díjra – zanzásítva így néz ki, hogy milyen kontextusban lehet a leggyakrabban hallani Benny és Josh Safdie legújabb filmjéről, a Csiszolatlan gyémántról. Az alkotásban

az utóbbi években a ripacskodó alakításairól elhíresült Sandler egy maximális fordulatszámon pörgő, zsidó ékszerkereskedőt alakít, akinek szenvedélye az üzletelés és a sportfogadás,

utóbbit előszeretettel űzi kedvenc kosárcsapata, a Celtics meccseinek vonatkozásában.

A Sandler által alakított Howard Ratner több vasat is tart a tűzben, tetemes adósságspirálban létezik, hitelezői pedig egymásnak adják az ékszerbolt jelképes kilincsét. Egy csiszolatlan, több millió dollárra taksált opálokat tartalmazó kő jelenti a reménysugarat a kereskedő számára a reménytelen helyzeteiből való kilábalására, de ahogy

az lenni szokott, semmi nem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezték.

Ratner egy pillanatig sem vesz alább a tempóból, ez pedig a cselekmény szédületes pörgését eredményezi, amit rendkívül hatásos, syntwave-elemekkel tűzdelt, hol andalító, hol pedig rendkívül tempós zenei aláfestéssel kapunk, több mint két órán keresztül. A közelmúltban játszódó film érdekessége, hogy többen is saját magukat alakítják, így például Kevin Garnett kosárlegenda egy fiatalabb önmagát játssza. Mellettük több pályakezdő színész is bizonyít, ez az egyveleg pedig az év első hónapjának egyik legjobb filmélményét eredményezi.

Videó: Madman Films

Bong Joon Ho legújabb filmje hihetetlen karriert futott be, kezdve azzal, hogy megnyerte a cannes-i nemzetközi filmfesztivál fődíját, egészen a rengeteg jelölésig és díjig, amit időközben megszerzett (a legfrissebb ugye sokak meglepetésére a legjobb filmért járó Oscar-díj – szerk. megj.). A dél-koreai, társadalmi egyenlőtlenségekről szóló alkotás egy hihetetlenül jól megírt történet mozgóképes krónikája:

egy szegény, de nagyon rafinált család „beépülését” követhetjük nyomon egy újgazdag, a valóságtól elszakadó újgazdag családba.

Szájbarágósan: a szegények parazitaként próbálnak élni a gazdagokból, azonban ez az alaphelyzet olyan váratlan fordulatokat eredményez, hogy csak kapkodjuk a fejünket,

az amúgy sem hétköznapi szituációk pedig fokozatosan csapnak át a legnagyobb szürrealitásba, ami aztán egy totálisan elborult finálét eredményez.

A film egyik legfontosabb tanulsága pedig, hogy lehet akármilyen jó terved, egy adott ponton úgyis dugába dől, emellett pedig az egyre szélesebbre nyíló társadalmi szakadékról is levonhatunk néhány következtetést.

Videó: 20th Century Studios

Autók, száguldás, adrenalin, versenydrukk és győzelmi mámor – így néz ki pár szóban James Mangold igaz történeten alapuló autóversenyzős filmje.

Igazi hőstörténet, amiben két „gonosz” nagyvállalat: a Ford és a Ferrari rivalizálásába kapunk betekintést, szigorúan csak a Ford szemszögéből.

Miután meghiúsul a Ferrari felvásárlása, a Ford vezetői úgy döntenek, hogy a versenypályán győzik le riválisukat, ennek érdekében pedig pénzt, paripát és fegyvert adnak a Matt Damon alakította Caroll Shelby ex-autóversenyzőnek, aki már autótervezésben utazik. Ő pedig rengeteg kompromisszum árán meggyőzi a zseninek, de ugyanakkor nagyon öntörvényűnek és emiatt irányíthatatlannak számító Ken Milest, hogy segítsen megtervezni a legjobb autót, amivel felvehetik a versenyt a Ferrari járműve ellen. Egy hőstörténet bontakozik ki, amiben a jók felemelkednek, a rosszak pedig elnyomják őket, elbuknak, majd újra felállnak. Eközben pedig

maximum fordulatszámon pörög a túraméter, tetőfokára hág az adrenalin, a film is a versenyautók sebességével pörög, amit hatásos vágások és inzertek tesznek még élvezetesebbé.

Christian Bale megint hatalmasat alakít, ezúttal Ken Milessé lényegül át rendkívül hatásosan. És bár tipikus hollywoodi felemelkedés-történetet látunk, a befejezés nem giccses és pátoszos, hanem olyan, amilyennek lennie kell.

Videó: Lionsgate Movies

De ki a gyilkos? Rian Johnson a rajongókat a legjobban megosztó, hetedik Star Wars film megrendezése után fogta magát és írt, majd filmre vitt egy sajátos detektívtörténetet, mondhatni sztárszereposztással (Daniel Craig, Jaime Lee Curtis, Christopher Plummer, Toni Colette, Don Johnson, Michael Shannon, Chris Evans, Katherine Langford, Ana De Armas). A milliárdos krimiírót holtan találják a padlásszobában a családi körben ünnepelt nyolcvanötödik születésnapját követően. A gyilkosság gyanúja hamar felmerül, a hatóságiak mellett pedig egy híres magánnyomozó is feltűnik, és kérdéseket kezd feltenni a családtagoknak.

A kritikusok szerint ha stopperórával nézzük a filmet, akkor 2 és fél percentként történnek a váratlan fordulatok, ennek köszönhetően pedig egy percig sem lesz unalmas a történet.

És, hogy ki ölte meg a Christopher Plummer által alakított Harlan Thrombeyt? Egy darabig egyértelmű, aztán mégsem, aztán mégis. A váratlan fordulatokat vevő nyomozás kellően izgalmas, hogy két órán át kitartson, ami pedig jó hír, hogy a filmet övező kritikai és anyagi sikernek köszönhetően máris bejelentették a folytatást. Reméljük, hogy nem egy újabb, csalódást keltő, fölösleges második rész lesz.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat