Sárig Edina: nekem a tánc ajándék az élettől

„Azt tudni kell, hogy ha bevállalsz bármilyen sportot, így akár a sporttáncot is, nem lesz átlagos gyermekkorod. Nagyon sok lemondással, kemény munkával jár. De ezt neked kell akarnod, nem lehet ráerőltetni senkire” – mondja Edina, és bizony tudja miről beszél. Kislánykora óta keményen, kitartóan dolgozik az álmaiért, hogy táncolhasson, hogy elismerjék.

„Hetedikes és nyolcadikos koromban két évet úgy jártam Brassóba, hogy pénteken mentem és vasárnap jöttem, aztán kilencedik osztályban megengedték a szüleim, hogy ott járjak középiskolába, ugyanis brassói volt a táncpartnerem. Nehezen engedtek el, de én sem hagytam magam.

Aztán az utolsó előtti napon beiratkozhattam a kiválasztott brassói középiskolába, így ennek köszönhetően is nagyon korán megtudtam, milyen, amikor magamról kell gondoskodjak. Persze nehéz volt megszokni, de hamarabb megértem az önálló életre, mint a kortársaim. Jóval később mondta el édesanyám, hogy egyszer sem történt meg, hogy fáradságra panaszkodtam volna, noha látszott, hogy az vagyok, és akkor ő hogyan is kérhette volna tőlem, hogy hagyjam abba a táncot? A szüleim támogatása nélkül nem jutottam volna el idáig, és ezért végtelenül hálás vagyok” – mondja a csupa mosoly fiatal csíkszeredai lány, aki jelenleg a bukaresti Generația 9 táncklub leigazolt versenytáncosa, a profi kategóriát megelőző S osztályban táncol.

Szinte számára is megmagyarázhatatlanok azok az érzések, amelyek a hatalmukba kerítik a táncparketten. Ő bizony nem hisz azoknak, akik azt állítják magukról, hogy nem tudnak táncolni. Ha hagyjuk az érzéseinket felszínre törni – mondja mosolyogva –, akkor abból lesz valami. A tánc felszabadít, és mindegy, hogy az adott pillanatban éppen mit érzünk – legyen az szomorúság, harag, vidámság –, hagynunk kell az érzéseinket élni.

Edina egy évet balettkorcsolyázott, amikor édesanyja ötévesen elvitte sporttáncra. Még ma is emlékszik az első órára, arra az erős elhatározásra, hogy ha másnak sikerül, ő is meg tudja tanulni a lépéseket, arra a türelmetlen gyermeki kíváncsiságra, ahogyan a következő órát várta, arra az érzésre, hogy megtalálta az útját. Pedig ez az út néha rögös volt. Volt olyan időszak, amikor nyolc hónapig nem volt táncpartnere, egy versenytáncosnak ez maga a pokol. De volt olyan időszak is, amikor országot váltott egy partner kedvéért. Középiskola után ugyanis nem egyetemre iratkozott, hanem Németországba költözött, ám két hónap intenzív edzés után német táncpartnere nem bírta a tempót. Nem volt miért maradnia. Hazajött. Most már másodéves egyetemista Bukarestben.

Edina újra Németországba készül, szintén a tánc kedvéért, hiszen ott talált felkészültségének megfelelő partnert egy orosz származású, németországi fiatalember személyében. „Büszke vagyok az országomra, a szülővárosomra, amit mindig jó szívvel képviseltem. Azt, hogy magyar vagyok, sosem tagadtam. Nem szeretnék elmenni, de ha Németországban akarok táncolni, akkor le kell igazolnom egy német klubhoz, hogy a versenyeken tudjak részt venni”.

Kemény, megfeszített munka van a a táncparketten látható laza, mosolygós párok mögött. „Mi az edzésen nem számoljuk az órákat, amíg a lépés nem jön ki, addig a teremből nem megyünk ki” – jegyzi meg a mindig maximalista Edina. Azt mondja, sosem elégedett teljes mértékben magával, de ez így van jól, ellenkező esetben könnyen megszűnne a tánc iránti szenvedélye. „Mindig van, amit fejleszteni. Ha nem, akkor felkészíted magad fizikailag, mert arra is szükség van. Igazából a tánc egy életstílus, de tudatában kell lenni annak is, hogy a testünkre van szükségünk. Nem csak a külcsín számít, fontos az egészséges étkezés, egészséges életmód, mert az is nagy mértékben befolyásolja az eredményt.”

Amikor azt mondom, hogy szerencsés, mert tehetséges, ő megcáfol, mondván, ez nem a tehetségről szól. Mintegy magyarázatként meséli el, hogy kiskorában sokáig nem hallotta, nem érezte a ritmust, ezt is meg kellett tanulni.

– jegyzi meg.

Az, hogy milyen lehetne tánc nélkül az élete, meg sem fordul a fejében, noha volt olyan periódusa, amikor már-már meggyőzték, hogy talán könnyebb lenne. Nem is olyan régen – meséli – egyszercsak táncosként a mélypontra került, és nem is csoda, hiszen ha táncpartner nélkül marad egy táncos huzamosabb ideig, nehéz motiváltnak maradni. „Édesanyámék is belefáradtak, sokszor szegezték nekem a kérdést, hogy megéri-e, és egyre gyakrabban hallottam, hogy jó lesz nekem a tánc nélkül is. Elfogadtam, lehet, hogy igazuk van. Amikor azt mondtam, hogy mától nincs többé tánc, velem nem lehetett beszélni. Észre sem vettem, hogy haragszom mindenkire. Amikor édesanyám rákérdezett, hogy mi a baj, hirtelen tört ki belőlem a zokogás, hogy én többet már nem táncolhatok. El is csodálkozott, hiszen senki sem mondta, hogy nem táncolhatok. Ekkor jöttem rá, hogy én nem adhatom fel a táncot, nekem a tánc a mindenem”.

Bár nem volt szándékában, de amióta a járványhelyzet miatt itthon van huzamosabb ideig, tanít is az edzései, felkészülési programja mellett. „Egy ideig tartózkodtam tőle, de nagyon jó érzés továbbadni azt, amit tudsz. Nagyon sok türelmet igényelt. Nekem nem föltétlen az az álmom, hogy táncot oktassak. Én táncolok, mert nekem kell a tánc” – jelenti ki határozottan.

Edina az évek során számos hazai és külföldi versenyen mérettetett meg, igen jó eredménnyel. Első dobogós helyezését hétéves korában szerezte meg, európai bajnokságon lett harmadik. Legfrissebb eredményei közül büszkén említi a Transilvanian Grand Prix Nemzetközi Versenyen az első helyezést, illetve egy, az Egyesült Államokban, Miamiban megszerzett verseny 13. helyezését. Idehaza a Románia Kupát is megnyerte párjával, és ha a járvány nem szól közbe, ők képviselhették volna Romániát a sporttánc-világbajnokságon.

A testvérem és a szüleim a legnagyobb rajongóim – mondja csillogó szemekkel.

Kislányként világbajnok akart lenni, ma azt mondja, nem a címszerzés a fontos, de a legjobbak között szeretne lenni. Hogy tudjanak róla, számon tartsák, elismerjék, és ez a címnél is fontosabb. „Az út, a kemény munka, az elismerő szavak nekem sokkal fontosabb. Amikor azt mondják, hogy ahogy te táncoltál, senki nem táncolt, az sokkal többet jelent számomra bármilyen címnél.”

Elismeri, erőssége a személyes kisugárzása, minden porcikájában élvezi a táncot, ezt pedig nem lehet megtanulni.

Érdekes, amikor a tánccal kapcsolatos meghatározó emlékeiről kérdezem, nem a dobogós helyezésekről mesél, hanem olyan pillanatokról, amikor annyira átadta magát a táncnak, hogy csak ő volt és a zene. „Volt egy olyan pillanat egy versenyen, amikor elfelejtettem, hogy hol vagyok, egyáltalán, hogy vannak körülöttem. Jól emlékszem akkor a táncpartnerem csodálkozó tekintetére, nekem meg könnybe lábad a szemem. Másodpercek voltak, de az az érzés leírhatatlan. A második hasonló élményem idén a születésnapomon volt. Egész nap edzés volt, már fináléztunk, minishow-kat mutattunk be fényekkel, tapssal. Ültem a padon, körülnéztem, tánc volt, vidámság, taps, és újra az az érzés hatalmasodott el bennem, hogy igen, ott vagyok, ahol lennem kell. Ennél szebb szülinapot tervezni sem tudtam volna. Nekem a tánc ajándék az élettől.”