HIRDETÉS
Az Egyesült Államokban élő Andrei Şerban világhírű román rendező előadásai élményszámba mennek, bárhol is mutassák be munkáit. Közel tíz éve volt a Suttogások és sikolyok kolozsvári bemutatója, és az előadás annyira emlékezetesre sikerült, hogy aki akkor látta, ma is emlékszik szinte minden részletére.
Şerban – saját bevallása szerint – szeret Kolozsváron dolgozni, nagyra értékeli a társulatot, a munkakörülményeket, így aztán nem csoda, hogy a 2007-ben hatalmas sikerrel színpadra vitt, mai napig teltház előtt játszott Ványa bácsi után 2010-ben visszatért a Szamos-parti színházba, hogy színpadra állítsa a Suttogások és sikolyok című előadást.
A darab rendhagyó: Andrei Şerban és Daniela Dima színpadi adaptációja, amely megpróbálja megragadni Ingmar Bergman háromszoros Oscar-díjas svéd rendező narratív és filmes megoldásainak lényegét, kiválasztva a mester alkotásainak kulcspontjait és a narrátor-rendező által vezetett és kommentált jelmezes próba formájában újraalkotni azokat.
– vallotta a bemutató előtt a rendező.
A 2010-es előadás eseményszámba ment nem csak a magyar színházi kritikusok – amúgy elég kevés van belőlük –, de leginkább a román szakemberek között. Őket is lenyűgözte Şerban rendezése, a színészek munkája, és általában a produkció egésze. „Az előadás a női lelket a legfinomabb árnyalataiban mutatja meg, a rosszaságtól, önzéstől, végletes hiúságtól a legyőzetésig és őszinte könnyekig egy könyörtelenül realista tükörben, amely minden látható, de főleg a szemnek láthatatlan ráncot visszatükröz” – írta a 2010-es bemutató után Simona Chiţan színházi kritikus.
A történet magvát négy nő alkotja: egy haldokló és annak nővérei, valamint a szolgáló. És ott van mindenek és mindenki felett Bergman (Bogdán Zsolt újabb zseniális alakításában), aki rendezőként uralkodik a történeten. A hölgyek tulajdonképpen két szerepet is játszanak: a „civil színésznőket”, akik a forgatáson dolgoznak, és a filmben feltűnő figurákat egyaránt. Bogdán is több szerepbe bújik bele, hiszen a rendezőn kívül ő játssza a produkció összes többi férfiszerepét is. Ami nem kis teljesítmény…
Az előadás – ne lepődjön meg a néző – már a stúdió előterében elkezdődik, amikor a nézőnek papucsot adnak (!),
és nagyjából elmesélik neki, mit fog látni. (A papucs nem valami arisztokrata beütés: ahhoz, hogy helyet foglaljon, a közönségnek át kell vonulnia a játéktéren). Miután leültünk, amolyan forgatási próbára csöppenünk be, ahol a kolozsváriak által alakított svéd színésznők azt szeretnék tudni, mit és miért kell tegyenek, miközben szemünk előtt lejátsszák Bergman filmjét. (Az előadás után a néző óhatatlan kényszert érez, hogy megnézze a svéd zseni eredeti művét. Főleg, hogy a film utolsó jeleneteit is levetítik az előadás végén).
„Filmrendezőnek lenni néha különös boldogság. Soha el nem próbált arckifejezés születik egy pillanatban, és a felvevőgép rögzíti ezt a kifejezést. Ma pontosan ez történt. A kamera rögzítette ezt a pillanatot. A fájdalom néhány másodpercre megjelent, és a filmszalag elfogta a pillanatot. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem volt hiábavaló a munkám. Talán ezekért a röpke pillanatokért élek. Akár a gyöngyhalász” – vallotta Ingmar Bergman filmjének megszületésékekor.
Az igazság eme röpke pillanatait próbálja újraalkotni az előadásban Şerban,
elképzelni, hogyan válik a színpadi fikció valósággá, megfejteni az egyik legnagyobb rendező és négy kiváló színésznő alkotásának titkát.
A Suttogások és sikolyokkal Şerban (ismét) olyan előadást hozott létre, amiről nehezen lehet – pontosabban értelmetlen – beszélni. Ezt látni kell. A képi világát, a hangulatát, a színészek alakítását – öt nő és egy férfi – egyetlen kritikus sem tudná hűen megfogalmazni, a szavak semmit sem jelentenek Şerban alkotása mellett.
Carmencita Brojboiu díszlet- és jelmezterve gondosan rekonstruálja a haldokló Ágnes piros szobabelsőjét, amelyben a film cselekményének nagy része zajlik. A szereposztás pedig tökéletes, nagyszerűen illeszkedik Ingmar Bergman remekművéhez.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
