HIRDETÉS

Szegedi Katalin: minőséget kell a gyerek kezébe adni

Péter Beáta 2018. szeptember 05., 15:42

Hogyan kerülnek halak egy pipacsos rétre? Mi az, ami segíti a szöveget egy gyerekkönyvben? Rajzolhat-e az illusztrátor kék kabátot a nyuszikának, ha a mesében sárga kabát van írva? És miért kell adott esetben úgy gondolkodnia egy illusztrátornak, mint egy filmrendezőnek? Szegedi Katalin magyarországi illusztrátor mesés világának kulisszatitkairól mesél.

Szegedi Katalin. Kizárólag olyan műveket fogad el felkérésre, amelyekről úgy gondolja, hogy magas irodalmi értéket képviselnek Fotó: Péter Beáta

– A Boldizsár Ildikó által írt Holle anyó birodalma című könyv kapcsán tartott műhelymunkát Csíkszeredában, amelyben az ön által ebben a könyvben használt illusztrációs technikákat mutatta be a résztvevőknek.

– Boldizsár Ildikó megőrizte ugyan az eredeti történetet, de más szemszögből mutatja be, újrafogalmazta, modernebb és szebb lett a szöveg. Ehhez a könyvhöz egy egyedi, speciális technikát fejlesztettem ki, amely alapján a műhely résztevői megalkották a saját elképzelésük, kreativitásuk szerint azt a képet, amelyet ki-ki úgy érzett, hogy a legfontosabb ebben a mesében. Egyébként ez egy nagyon nehéz mese, nehéz értelmezni. Amikor megkaptam a kiadótól ezt a feladatot, kérdezték, hogy elvállalom-e, mondtam, hogyne, a Holle anyó gyönyörű, az egész mesében hull a hó, szép téli táj van – ilyeneket vizionál az ember, amikor meghallja azt, hogy Holle anyó. De ez nem így van, mert ez a havazás csak egy kulcsmotívuma ennek a mesének.

HIRDETÉS
Az egész könyvben valójában csak egy mondat ez a havazás.

Úgyhogy nagyon nehéz volt ezt a mesekönyvet feldolgozni, annak ellenére, hogy egy nagyon szép meséről van szó. Ugyanakkor, úgy emlékeztem, hogy nagyon szerettem ezt a mesét kiskoromban. Eltelt azóta sok-sok év, és elfelejtettem magát a történetet is, csak egy érzés maradt bennem. Amikor a felkérés után megkaptam a kéziratot és elolvastam, rájöttem, hogy én ezt a mesét nem is szeretem. Vagy nem tudom, hogy szeretem-e, de nem tudok vele mit kezdeni. Nagyon nehéz volt hozzányúlni. Boldizsár Ildikó, aki ezt a mesét újrafogalmazta, mesekutató és meseterapeuta is, mesékkel foglalkozó, nagyon bölcs, tudós asszony, és az ő életében ez egy kulcsfontosságú mese volt. Mindenkinek megvan a saját meséje, és úgy látszik, hogy ez nem az én mesém volt. Valószínű, nekem nem volt egy olyan életválság-problémám, ami miatt fogékony lettem volna erre a mesére. Éppen ezért nagyon nehezen indultam el, nem is tudtam megtalálni hozzá a fogódzót. Egyáltalán nem szoktam analizálni a meséket, amikor leülök dolgozni, mert mindig nagyon ösztönös és intuitív módon kizárólag a belső indíttatás vezérel, de ezúttal nem mozgatott meg semmit. Soha nem szoktam konzultálni a szerzőkkel, ebben az esetben szégyenszemre fel kellett hívnom Ildikót, hogy segítsen. És segített, elmondott pár olyan kulcsmondatot, ami áttörte a gátat, és onnantól fogva értettem és éreztem, hogy mit kell ebben csinálni.

Fotó: Péter Beáta

– Említette, hogy miután megkap egy szöveget, az intuíció az első, ami beindítja az alkotást. Ezt követően hogyan zajlik a munkafolyamat?

– Elolvasom egyszer, kétszer, harmincszor, százszor, már a végén kívülről tudom a szöveget. Nagyon fontos a sok olvasás, mert minden olvasás másik feladatot feltételez. Az első olvasás az az olvasónak az izgalma, hogy mi fog történni. Még a második és harmadik is. Aztán a sokadik azért kell, hogy nehogy vétsek valami hibát. A gyerekek nagyon jól rá tudnak találni a hibákra. És azt számonkérik, ha véletlenül tárgyi hibát vét az ember.

Ha le van írva a mesében, hogy sárga kabátja volt a nyuszikának, akkor nem rajzolhatok kéket.

Mindig megtervezem a folyamatot, felbontom kicsi dramaturgiai egységekre a mesét. Ehhez egy storyboard-ot szoktam készíteni, amihez egészen pici, hevenyészett vázlatokat készítek. Aztán egy kicsit nagyobba merészkedek, amikor már fel van bontva dramaturgiailag, hogy melyik jelenetet akarom illusztrálni. Majd készítek egy makettet, megcsinálom a képeket úgy, ahogy az majd a leendő könyvben fog kinézni, ugyanabban a méretben. Ebbe a makettbe beleragasztgatom a vázlatokat, amiket elképzeltem. Oldalpárban szoktam gondolkodni, hogy egy oldalpár hogyan néz ki harmonikusan és arányosan. Azért kell nagyon pontosan megtervezni a könyvet, hogy ne legyen unalmas, változatos legyen. Ha rövid a történet, ugyanaz a szereplő, nagyjából ugyanaz a helyszín, nem szabad ismétlődjön a kép. Kicsit úgy kell gondolkodni, mint egy filmrendező, és váltakoztatni kell a nézőpontokat. Van olyan kép, ahol közelről látjuk a szereplőt, van, ahol inkább a táj dominál, és ő egész messze van. Ezeket a ritmusokat kell előre kitalálni. Miután megvan a makett, utána kezdek el a festéssel foglalkozni. A kitalálás az, ami leginkább érdekes számomra. Az, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan jöjjenek ezek a jelenetek egymás után, és hogyan alakuljon ki egy kompozíció. Amikor már ki van találva, onnantól már kicsit elvesztem az érdeklődésemet, akkor jön a festési fázis. A festés nagyon nagy munka, az a legnagyobb, az oroszlánrésze, de akkorra fejben már megvan a koncepció.

Fotó: Péter Beáta

– Milyen viszonyban kell álljon az illusztráció a szöveggel?

– Az irodalmi mű a kiindulópontja az illusztrációnak, azt kell tiszteletben tartani. Nem kell szájbarágósnak lennie, nem kell párhuzamosan leírni és lerajzolni ugyanazt, mert az unalmas lenne. Hozzá kell, hogy adjon valamit az irodalmi alkotáshoz. Méghozzá egy olyan valamit, amit az író ki akart fejezni, ámde az ő verbális eszközeivel ezt nem akarta túlrágni, túlbeszélni.

Egy jó illusztrátor rá kell érezzen arra, hogy melyek azok a képi elemek, amivel meg tudja támogatni az író közölnivalóját, nem ismételve, hanem hozzáadva egy új réteget.

Az a jó, amikor a kép és a szöveg feleselnek egymásra. A Holle anyó birodalma című könyvben a pipacsos mezőn az én képemen halak úszkálnak. Ez nincs benne a könyvben, szó nincs halakról, de úgy kezdi Boldizsár Ildikó a mesét, hogy a kút mélyi vizek alatti birodalomban... Ő írja a pipacsos mezőt, de lent vagyunk a kút mélyében, s akkor miért ne lehetne egy szürreális fricskát hozzáadni, hogy ott úszkálnak a halak, hiszen egy víz alatti birodalomban vagyunk. Nekem ez nagyon tetszett és ebbe belekapaszkodtam, és ezt a halas vonalat végigvittem a képeken. Tehát valamicskét hozzá kell adni. Szakemberek vitatkoznak az illusztráció szükségességén, hogy egyáltalán kell vagy nem kell, hogy bizonyos vélemények szerint megbénítja a gyerek fantáziáját, mások azt mondják, hogy igenis kell, mert a mai világban egy fekete-fehér betűkkel kinyomtatott könyv semmit nem ér. Magam is arra gondolok, hogy persze, kell az illusztráció, de nem szabad, hogy mindent megmutasson és rátelepedjen a szövegre. Szerintem az a jó illusztráció, amelyik elindít egy kis csapásirányt, hogy aztán azon guruljon tovább az olvasó fantáziája. Van, amit meg kell mutatni, terelni kell picit valamerre, és utána ő azt tovább gondolja és megdolgozik az ő belső mozijáért, de kell az illusztráció, az biztos.

Fotó: Péter Beáta

– Több mint ötven könyvet jegyez illusztrátorként, Magyarországon, de amerikai, görög, német és dél-koreai kiadóknak is dolgozik. Volt-e olyan szöveg, amelyet visszautasított, illetve milyen szövegekkel dolgozik szívesen?

– Rengeteg szöveget visszautasítottam. Kizárólag olyan műveket fogadok el felkérésre, amelyekről úgy gondolom, hogy nagyon is magas irodalmi értéket képviselnek. Ez azért van, mert

nem szeretem, ha be van csapva az olvasó, tehát, ha valamelyik része a könyvnek – vagy a szöveg, vagy az illusztráció – gyenge.

Vegyük azt az esetet, amikor az olvasó bemegy a könyvesboltba, és levesz a polcról egy gyönyörűen illusztrált könyvet és beleszeret. De nincs arra ideje, hogy elolvassa, mert hosszú terjedelmű és hazaviszi azért, mert szépek benne az illusztrációk. És csak otthon derül ki, hogy a szöveg rossz, hibás, didaktikus. És fordítva ugyanígy. Láttam már olyant is, hogy egy nagyon jó szöveghez a kiadó valamiért egy olyan illusztrátort választott, aki méltatlan a szegény íróhoz és a művéhez.

Fotó: Péter Beáta

– Az, hogy dolgozott néhány évet a budapesti Kolibri színházban mennyire befolyásolta a további illusztrátori munkáját?

– Egyáltalán nem építkeztem belőle, de nagyon jó volt, hogy volt az a néhány év. Akkor nagyon fiatal voltam, külsősként, meghívott tervezőként bábukat és díszleteket terveztem. Imádtam. Érdekes, mert fiatalon az embernek óriási önbizalma van, eszébe sem jut, hogy valamit nem tud. Én nem végeztem szcenikát, csak grafika szakon, de ennek ellenére bátran megrajzoltam a terveket, és működött, a műhely az alapján megcsinálta a bábokat, és a színészek szépen eljátszottak vele. Nekem mégsem jött be ez a bábos világ, amikor megszületett a gyerekem. Én annyira csodálom a színházi embereket, hogy ők hogyan képesek összeegyeztetni a családi élettel, nagyon embert próbáló. Én nem tudtam. Amikor családom lett, elhagytam ezt a dolgot, és arra kezdtem koncentrálni, hogy otthonülős munkát találjak.

Az illusztráció mindig is a szívem vágya volt. De nagyon szerettem mindig is a bábszínházat.

És hála Istennek, nemrégiben visszatalált hozzám a bábszínház, vagy én hozzá. Van két könyvem, amit én magam írtam és illusztráltam, a Lenka és a Palkó. Ezt már egy lengyelországi bábszínház is feldolgozta, fantasztikus előadást rendezett Csató Kata ebből a két könyvből. De annak nem én voltam a tervezője, semmi közöm nem volt hozzá, azon kívül, hogy a tervezőnek, aki szcenikus volt, mondtam, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy ugyanolyan legyen a képi világ, mint a könyvben. Mert ez egyfajta brand, szerzőként és illusztrátorként nem engedem, hogy eltérjen bármelyik feldolgozás. Aztán évek múlva a zalaegereszegi Griff bábszínház is elővette ezt a két művet, és eltervezték, hogy ők ezt bemutatják. Bartha Kiss Rita rendezte, aki szerencsére engem kért fel tervezőnek, aminek örvendtem, mert akkor nyilván ugyanolyan lesz az előadásé is, mint a könyv képi világa. Ez két éve volt. Akkor jöttem rá, hogy hiába, hogy én ezt már megrajzoltam, a képi világ készen van, mégis öreg fejjel jöttem rá, hogy ehhez én nem értek. És borzasztó nagy gát alakult ki bennem attól, hogy én a profizmusra törekszem, és ehhez nem értek.

Nem tanultam, hogy hogyan kell leadni egy bábtervet ahhoz, hogy az működjön. Nagyon sokáig tartott, amíg ezt a gátat le tudtam vetkőzni.

Érdekes, hogy fiatalon az embernek eszébe nem jut, hogy elbizonytalanodjon magában, és amikor már vén róka vagyok és annyi mindent csináltam, akkor bizony előjött ez a gát. És végül persze elkészült, és nagyon boldog voltam, mert gyönyörű lett az előadás, és minden nagyon jó volt.

Fotó: Péter Beáta

– Volt-e olyan könyv a gyerekkorában, amelynek nagyon emlékezetes maradt a képi világa?

– Volt egy ilyen adott könyv, egy Andersen-mesekönyv, amelyet egy bolgár művész illusztrált, annyi volt csak odaírva, hogy Szoraja. Nekem az olyan varázslatok-élmény volt, nagyon szépek voltak azok a rajzok. A hatvanas években jelent meg, de most is előveszem, látom, hogy poros és régimódi és kicsit giccses is, de mégis nekem az nagyon meghatározó volt. Ma is szépnek látom azokat az illusztrációkat. Ez megmarad az embernek. Ezért nagyon fontos, hogy melyik az az illusztráció, amely az első lenyomat a gyerek életében, ami megmarad benne. És ez végigkíséri. De ha ez egy giccses, gagyi kép, akkor sajnos az marad meg benne. Minőséget kell a gyerekek kezébe adni.

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS