Társadalmi dilemma: nagy baj lesz, ha nem állunk le

Nem tudom, vannak-e emberek rajtam kívül, akik úgy érzik, hogy a viselkedése alapján egy-egy, az utcán szembejövő ember tulajdonképpen egy videójátékban vagy fantasy-filmben van, pedig látszólag nem áll semminek a hatása alatt? Látják önök is az utcán vagy a tömbház előtt azokat a zombigyerekeket, akik gyakorlatilag egyfolytában (de tényleg egyfolytában!) egy telefon képernyőjét bámulják? És tudják-e, hogy éppen mit néznek?

Mondjuk aki ezt a cikket olvassa, már biztos lehet abban, hogy nyakig benne van a film által vázolt jelenségben, ugyanis valószínűleg a Facebook vagy egy algoritmus vette rá arra, hogy elolvassa ezt a filmajánlót.

Innentől kezdve pedig egy kicsit olyan ez, mint amikor valaki a kezében égő cigarettával és egy nagy pohár pálinkával az egészséges életmódról beszél.

A Netflix dokumentumfilmje nagyon elgondolkodtató – lehet rá legyinteni, hogy „á, ezt eddig is tudtuk!”, lehet nem komolyan venni, és lehet azzal is vádolni az alkotókat, hogy moralizálnak, hogy nem őszinték, mert a megszólalók majd' mindegyike a Facebook, a Google, a Youtube és más óriástechcégek korábbi munkatársa, komoly beosztásból eljött embere. Mintha kiugrott papokkal beszélnénk a vallásról, igaz? Bármit is gondolunk a megszólalókról, egy biztos: korábbi „belső” emberekként hatalmas rálátásuk van a közösségi média mechanizmusaira, a gazdasági érdekeket szolgáló algoritmusokra, így az általuk elmondottak nemcsak hasznosak lehetnek a mindennapokban, de egy másik, az eddigitől eltérő perspektívát tárnak elénk, az biztos.

Felmerülnek persze kérdések is a nézőben, főleg az olyanokban, akik ebben a szakmában, a techcégek alkalmazottaiként vagy csak rajongóiként élnek – nem kevés azoknak a száma, akik a közösségi oldalak uralmát a lehető legjobb dolognak tartják, vagy esetleg fel sem tűnik nekik, miközben amiatt aggódnak, hogy valakik valahonnan figyelik, nyomon követik minden lépésüket. Vannak persze olyan dolgok is a filmben, amelyeket szintén érdemes többször átrágni. Hogy például a közösségi média tulajdonképpen ingyenes, de ugye te mégis fizetsz az internetért, s innentől már némi ellentmondás is van a sztoriban, mert tulajdonképpen nem ingyenes szolgáltatásról beszélünk, akárcsak a kereskedelmi tévék esetében. Valamikor, a kilencvenes évek végén a tévé volt a nagybetűs ellenség, aztán az okostelefonok miatt úgy jó tíz éve háttérbe szorult.   

A filmben az interjúk között jeleneteket láthatunk egy család életéből, az alkotók ezekben a hétköznapi jelenetekben mutatják be, hogy mit is jelent a közösségi oldalaktól való függőség. A leghatásosabb talán az, amikor a tizenéves lány összetöri a műanyagdobozt, amibe anyja az okostelefonokat összeszedte azért, hogy legalább a vacsorát együtt költhesse el a család.

A filmben elmondott és látott egyenesen megijesztenek, megrémisztenek. Azért is, mert eddig úgy tud(hat)tad, hogy te okozod a bajt magadnak – holott rég nem. Nem a „tudjukkik”, nem a „szürkék”, nem a „háttérhatalom”, hanem ezen cégek az üzleti modelljük révén. Azzal, hogy mindig, de mindig fenn kell tartani az érdeklődést, uralni kell a pillanatot, a figyelmet – ezt ma már a mesterséges intelligencia, az algoritmusok végzik, ezt veszi át a politika, gyakorlatilag az egész világ így működik már.

Tudjuk, hogy ki kéne szállni, de mégsem tesszük meg, túl kiszolgáltatottak és szegények vagyunk hozzá.

A film többek között ezekkel a dolgokkal szembesít. Lehet róluk vitatkozni, beszélgetni és kell is, hiszen olyan dologról, jelenségről van szó, amit nap mint nap, gyakorlatilag percenként a bőrünkön érzünk.

Saját példa: engem a világból ki lehet kergetni azzal a mondattal, hogy „aki kimarad, lemarad” meg a „valósítsd meg álmaidat”, meg egyáltalán az összes ilyen panel-szöveggel. Nem maradsz ki semmiből, és mi van, ha nincsenek álmaid, vagy azok éjszaka történnek veled? Az élet egyszerűen mindenkinél nem ugyanúgy működik, és ez a legszebb benne – miért kell hát zombinak lenni mindenkinek, miért nem lehet kilépni belőle? Ha nem is teljesen, de ideig-óráig egészen biztosan meg lehet tenni.

A Társadalmi dilemma azért is jó film, mert olyan aspektusokat is hangsúlyosan megmutat, amelyek a mindennapi közbeszédben ugyan benne vannak, de nem eléggé.

Például az, hogy ha álhíreket olvasol, akkor álhíreket is kapsz – ez most, a járvány idején igen-igen fontos,

mert az olyan államokban, mint India vagy Burma igen komoly problémákat okoztak, konkrétan gyilkosságok, lincselések lett a vége annak, hogy bizonyos embercsoportokat sikerült álhírekkel megvezetni. Mi még nem tartunk ott, de nem én mondom, hanem szakemberek, hogy mindennapos a képernyőkön a zsarolás, az erőszak, a gyerekek zaklatása, az információk okozta depresszió, az öngyilkosság. Tudom, elcsépelt mondat ez is: a szép új világ bizony nem is olyan szép.

És hogy mit tehetünk mi, akik az utcákon zombigyerekeket vizionálunk, akik félreugrunk egy-egy iszonyatos sebességgel közlekedő (és közben a telefonját bámuló!) gördeszkás energiabomba elől? Mit tehetünk az ellen, hogy állandóan ne a telefonunkba legyünk belebújva? Nagyon sok a módszer és a lehetőség, csak éppen egyre nehezebb – a munka nagy, de nem lehetetlen. Akárcsak a dohányzásról való leszokásnál: az első talán az, hogy

felmérjük, mit okozunk azzal a saját magunknak, hogyha nem továbbra sem hagyjuk abba. Ha felfogtuk ésszel, hogy mit okoz a függés, akkor már megvan a kiindulópont.

Az olyan elcsépelt, igen egyszerű, szabópéteri panel-szövegek, mint az „engedd el!”, a „meg tudod csinálni!”, „Te vagy a probléma kulcsa!” satöbbi nem biztos, hogy működnek – néha egy egész terápiasorozat sem elég ahhoz, hogy az ember lejöjjön valamiről. Itt pedig le sem kell jönni, csupán az észszerűen kellene használni a dolgokat, napi időkorlátokat szabni – ám néha ez is nehéz, illetve egyáltalán nincs kivel beszélni. Az ember nem olyan lény, amely ha valamihez hozzászokik, akkor könnyű szívvel lemondana róla, s akkor eljutottunk Zacher doktorig, de hát sajnos ő is hiába beszél az egymillió alkoholista országában. Techfüggő emberből lassan több lesz, mint alkoholistából, s kicsit olybá tűnhet ez az egész, mint amikor egy borász vagy egy sörfőző az alkoholizmus ártalmairól beszél.    

2030-ban szeretném a következőket egy kocsmaasztal mellett elmondani: „Emlékeztek-e, tíz évvel ezelőtt milyen világ volt..? Akkor-akkor, amikor a koronavírus-járvány volt! Mennyi marhaságot írtak össze-vissza az emberek a fészbukkra, pedig már akkor is tudtuk, hogy mennyire gáz ez az egész! S az megvan-e, amikor ilyen nyolcosztályosok bírálták az orvosokat a járvány miatt, s boldog-boldogtalan azt hitte, hogy az okostelefonján elvégzett pár egyetemet... Egyszer jó meg lehetett hülyíteni a sok embert, sokkal rosszabb volt, mint a kilencvenes években, amikor a tévéből ömlött ugyanez. Mindenesetre azért sok embernek megjött az esze, na, azért most már nem nagyon látod ezeket a zombikat, s a fészbukkra se lehet akármit írni...”