The Northman: vérben fürdő viking bosszúdráma eggersi kézjeggyel

Szerzői filmesből lett Hollywood egyik új üdvöskéje az elmúlt években Robert Eggers, aki sajátos látásmóddal készít filmeket. 2015-ben jelent meg a rendkívül alacsony költségvetésből készült horrorja, A boszorkány (The Witch), ami nyomasztó atmoszférája, a horror mint műfaj felpezsdítése, és nem utolsósorban a főszereplőt alakító Anya Taylor-Joy sztárrá válása miatt emelkedett kultstátuszba.

Ezt követte 2019 őszén A Világítótorony, amiben William Dafoe és Robert Pattinson megőrülésének kamaradrámáját lehetett végignézni fekete-fehérben, 4:3-as képarányban, meglehetősen abszurd fordulatokkal és különleges történetmeséléssel.

A film Oscar-közelbe segítette Jarin Blaschke operatőrt, Eggers állandó alkotótársát (a díjat végül Roger Deakins vitte el az 1917-ért), és gyakorlatilag az éves filmtermés élvonalába emelte a különleges, szerzői alkotást.

Robert Eggers pedig ilyen hátszél után sem állt be a kommersz filmgyártásba, viszont új projektjére már hatalmas támogatást kapott Hollywoodtól azért cserébe, hogy széleskörű moziforgalmazásba kerülhessen az új filmje, a sztárszereposztással készülő The Northman (Az Északi).

Ehhez a projekthez olyan sztárokat sikerült megnyerni, mint Ethan Hawke, Nicole Kidman, Alexander Skarsgård, Anya Taylor-Joy (aki bár kérte, A világítótoronyban nem kapta meg a szirén szerepét), Claes Bang, A Világítótoronyban főszerepet játszó Williem Dafoe, és egy rövid szerepre a 2000-ben megjelent Dancer of the Darkban lehengerlően alakító Björk énekesnőt is sikerült leszerződni. Érthető, hogy ezen információk, na meg

a rendező korábbi filmjeinek tükrében hatalmasak voltak az elvárások Az Északi iránt, ami a közzétett szinopszis alapján egy igencsak véres, viking bosszúdrámának ígérkezett.

A végeredmény pedig pontosan ez lett: egy meglehetősen sötét hangulatú, gyönyörű izlandi tájak előtt megmutatott, az utolsó edényig korhű díszletek között játszódó, vérben és erőszakban tobzodó, a vikingek állati oldalát kidomborító, meglehetősen hosszú és egyedi alkotás. Nem is próbálja leplezni, hogy a Shakespare Hamletjét is ihlető monda alapján készült, a névválasztások pedig mindezt egyértelművé teszik a drámát mindössze felszínesen ismerők számára is, elég csak a főszerepet játszó Amleth hercegre gondolni, aki

a nagybátyja által meggyilkolt apja miatt indul bosszúhadjáratra, és megözvegyült, majd pedig apja gyilkosához hozzáment anyját készül kiszabadítani.

A történet tehát semmi újat nem mesél el, sőt, mondhatni, hogy faék-egyszerűségű, előre látható fordulatokkal, viszonylag kiszámítható végkifejlettel. A célhoz vezető út azonban meglehetősen hosszú, és sokszor időhúzós: miután látjuk, hogy Amleth az őt befogadó rusz-viking berzerkerekkel hogyan foglal el egy keleti falut, és gyilkolja le annak harcosait, majd pedig meghallván, hogy apja gyilkosa hová menekült, rabszolgabilloggal megjelölve magát felszökik a hajóra, ami foglyokat visz az izlandi uralkodónak. Együgyű, de bivalyerős rabszolgának kiadva magát sikerül is meggyőznie az időközben családot alapító nagybátyját, hogy a két erős kezére szükség lehet a mindennapi teendőkben, egy szláv rabszolgalánnyal, az Anya Taylor-Joy által játszott Olgával szövetkezve pedig

elkezdi tervezni a véres bosszút, amire minden néző vár, azonban csak több mint két órás, moziszékben való feszengés után kapja meg.

Eggers ugyanis behozza a védjegyének számító természetfelettit és a látomásos jeleneteket, amik nagyban meghatározzák brutális hősünk világlátását. Ezek az álomszerű, meglehetősen szürreális jelenetek emelik ki a történetet a hétköznapiság mocsarából, és teszik egyedivé, „eggersivé” az egészet, ráadásul ezeket a jeleneteket most nagy költségvetésből, több, rendelkezésre álló filmes eszközzel lehetett kivitelezni, amitől igazán látványos lett az egész, kezdve a beavatási szertartástól, a vak jövendőmondóval való találkozáson át (Björk alakításában), a legendás kardért való küzdelem megjelenítésééig, amik

az egész sztorinak adnak egy természetfeletti, misztikus töltetet, amitől elrugaszkodik a földtől a bosszútörténet, és egy nagyobb, túlvilági célt lebegtet meg hősünk előtt.

Az éveken át forralt bosszú kivitelezése azonban nem olyan egyszerű, mint aminek elsőre tűnik, pláne amiatt, hogy Amleth meggyőződése, hogy próféciaként teljesíti be sorsát, így nem törhet akárhogy nagybátyja életére. Emellett kiszabadítaná édesanyját is, akinek időközbeni jellemfejlődése szolgáltatja a film egyik nagy fordulatát, szóval sok változóval kell számolni, és mint kiderül, a nyers erő nem minden, ha egy hadseregnyi emberrel kell felvenni a harcot.

Amleth és Olga szövetsége aknamunkával gyengíti a Claes Bang által, meglepően jól játszott nagybátyj, Fjölnir udvartartását, egészen addig, amíg tarthatatlanná válik a helyzet, és vikingünknek menekülnie kell a lebukás kockázata miatt.

A film innen válik valamelyest kiszámíthatatlanná, és kérné már a gyors és kegyetlen befejezést, ezt azonban a néző nem kapja csak úgy megy, hiszen egyik fordulat követi a másikat, és már-már időhúzásra játszik a rendező, ez viszont az élvezhetőség rovására megy, ugyanis

egy ilyen egyszerű történetet rövidebb idő alatt, kevesebb színpadiassággal is el lehetett volna mesélni.

Eggers azonban látszólag nem engedett abból, hogy feláldozza vízióját a kommersz filmkészítés oltárán, és valószínűleg a stúdió is szabad kezet adott neki annak reményében, hogy a különleges alkotásokra vágyók tömegét vonzza be majd a mozikba, és talán majd a következő díjszezonban is labdába tud majd rúgni.

A feloldozást és a finálét színpadias, helyenként komolyanvehetetlen jelenetben kapjuk meg, ami viszont nem üt akkorát, mint például A boszorkány és A Világítótorony befejezései, amik brutalitásuk mellett kellően szürreálisak is voltak, itt viszont

a valóság és a természetfeletti találkozása már nem okoz akkora katarzist, főleg amiatt, hogy nézőként már teljesen kifáradtunk a véres és erőszakos jelenetekkel és látomásokkal teletűzdelt, közel két és fél órás játékidő után.

Eggers tehát megpróbálkozott betörni a saját víziójával, immár nagy büdzsével megtámogatva a kaptafára készülő szuperprodukciók piacára, ez azonban kissé felemásra sikerült, ugyanis pont a megcélzott, kommersz filmekhez szokott közönség nem fog mozijegyet venni rá, vagy a vetítés alatt húzza a száját miatta, ennek ellenére tényleg üdítően egyedi a folytatásokban, remakekben, rebootokban tobzodó, kockázatkerülő filmfelhozatalban. Aki pedig véres, erőszakos viking bosszúdrámát szeretne nézni nagyvásznon, az biztosan megtalálja benne a számításait.