Amikor a cipész álmodik

D. Balázs Ildikó 2019. május 03., 16:00

Azt mondják magukról, az asszony a szem és a férfi a kéz. Hogy jó szeme van az asszonynak és jó keze a férfinak, azt munkájuk gyümölcse is alátámasztja. A székelyföldi kis műhelyből kézzel készített, egyedi női és férficipők kerülnek ki, viselőjük legnagyobb boldogságára és nem utolsósorban büszkeségére. A cipőkészítés rejtelmeibe Ruzsa Lehel vezetett be.

A kaptafa adja meg a cipő formáját – mondja Ruzsa Lehel Fotó: Veres Nándor

Katonás rendben sorakoznak a polcokon a különböző méretű és formájú kaptafák, közelükben vannak a színes, mintás minőségi bőrök, külön a női és külön a férficipőnek alkalmasak. Most megcsodálni, megsimogatni lehet őket, egy kis szerencsével a későbbiekben pedig viselni is.

Ruzsa Leheltől nem áll távol a cipőkészítés, hiszen évekkel ezelőtt ortopédiai technikusként dolgozott, ortopéd cipőket készített. Aztán – elismeri – felesége biztatására álmodott egy nagyot, és önállóan vágott bele a cipőkészítésbe. Persze előtte tanult, és még mindig tanul, nem is akárkiktől. A magyarországi mesterek eleinte csóválták a fejüket, mondván, sok munka és sok tanulás következik, de a székely fiatalember nem adta fel, esélyt kért. „

Nagy szerencsém volt azzal, hogy találtam Magyarországon két nagyon jó mestert és egy nagyon kedves cégtulajdonost, aki beengedett a gyárba, ahol lábbeliket gyártanak.

Helyet adott nekem, ahol dolgozhatok, amikor kimegyek hozzájuk, ide jön le Budapestről az egyik mesterem, és ő tanít. Önzetlenül segítenek, beengednek a gyárba, átadják a tudást. Hatalmas dolog” – meséli lelkesen Lehel. A csíkszeredai fiatalember immár három éve így „lopja el” a szakma csínját-bínját, legalább havonta egyszer néhány napra Magyarországra utazik, és hazatér az újonnan szerzett tudással. „Ott készülnek az új modellek, folyamatosan tanulok, és még rengeteg tanulnivalóm van” – jegyzi meg.

Cvikkolás és rádlizás

A cipőkészítés precíz munkát és sok türelmet igényel, Lehel pedig úgy érzi, megtalálta a helyét.

„Nagyon szeretem, ez nem is kérdés. Ülni ezen a kicsi széken s egész nap szegelgetni nem egy nagy kihívás, ha úgy vesszük, nem egy látványos számítógépes tervezés, de én semmiért sem adnám.

Adott a bőrdarab, és ezekből vágjuk ki a cipő elemeit: fejrész, külső és hátsó oldalak. Aztán van a bélés, és vannak a merevítők. Amikor minden elő van készítve, van vagy 10-12 darab. Helyenként szépen le kell vékonyítani a bőrt, hogy az átfedések ne legyenek csúnyák, minden munkálat kézzel történik. Aztán össze kell varrni, és hozzáláthatok a kaptafázáshoz. A kaptafa adja meg a cipő formáját. Mindegyik különböző, van hegyesebb vagy szögletesebb. A következő lépésben a bőrt a kaptafára kell cvikkolni, azaz a kaptafára foglalni. Egy kovácsolt fogóval a bőrt is húzzuk, és ugyanazzal a fogóval beleütjük a szeget is. Persze sokszor megy az ütés az ujjamra is, milliméteres távolságra vannak ezek a kis szögek egymástól, egy felsőrész felfogatásához pedig legalább száz szeget kell beleütni. Munkás. Az ölemben tartom, egy kis széken ülök, rágörnyed, ugye, az ember, nem a legegészségesebb pozíció. Felhúzok egy fél párat a kaptafára, aztán kicsit megmozdulok, csinálok valami mást. Három napot tartom a kaptafán, amíg kiszárad a ragasztó. Régebben azért használtak fa kaptafát, mert az kiszívta a nedvességet. Ahhoz, hogy fel tudjam talpalni, körbe kell csiszolni. Felrajzolom a bőrtalpat, még itt-ott reszelgetni, csiszolgatni kell, és felragasztom. Egy nap száradás következik, aztán beleragasztom a belső bélést, belekerül a fűző, és lehet is viselni” – meséli a közel másfél hetes munka menetét.

Cvikkolás. A csíkszeredai fiatalember szeretettel készít minden egyes darabot Fotó: Veres Nándor

Közben mutatja a szerszámokat is, mestereitől kapta, látszik, évtizedek óta használják, ki tudja, hány cipőt készítettek velük.

Van itt például rádli, gyalu, szeghúzó, különböző kések. „Nagyon nagy odafigyelést igényel például a rádlizás. A szerszámot fel kell forrósítani, és a bőrtalp szélét meg kell vasalni, azaz a bőrt össze kell tömöríteni, hogy ne szívja fel a vizet. A bőr levékonyításakor és kiszabásakor is nagyon kell figyelni, mert ha véletlenül megfut a kés, belevágsz, lehet eldobni a bőrt, nincs hogyan kijavítani” – magyarázza.

Borjú- és kecskebőr a készleten

A bőr pedig a lehető legjobb minőségű. A férficipőnek alkalmas bőrt Kézdivásárhelyről szerzi be, ez borjúbőr, a női lábbelinek alkalmas, jóval finomabb bőrhöz – ez kecskebőr – pedig Olaszországból jut hozzá. Persze megvan az ára is. Nem olcsó mulatság egyedi, kézműves bőrcipőben róni az utcákat, amikor egy négyzetméter jó minőségű bőr ötven euróba is belekerül.

Nem olcsó mulatság egyedi, kézműves bőrcipőben róni az utcákat Fotó: Veres Nándor

Egyelőre pozitívak a hazai visszajelzések, érdeklődő és megrendelő is akad szép számmal. Természetesen a hölgyek szeme csillan fel hamarabb az egyedi kézműves topánkák láttán, de a férfiaknak is akadnak különlegességek, sőt a későbbiekben Lehel kézzel szeretné festeni a bőrt, és akkor még szélesebb lesz számukra a választható színskála.

„Imádom, nem adnám semmiért. A feleségem is csodálkozik néha, hogy bár szeretem a társaságot, én mégis naphosszat elvagyok a kaptafákkal, és jól érzem magam.

Ehhez az is hozzájárul, hogy naponta legalább két óra edzés is van, akkor teljesen kikapcsolódom és feltöltődöm, akkor csak a kerékpár létezik. Ezt így nagyon szeretem, és ha a jó Isten segít, továbbra is akarom csinálni. S ha még tanítanak is, kár lenne kihagyni. Ha az ember nyugodtan dolgozik, és szereti, amit csinál, baj nem lehet” – mondja nevetve Ruzsa Lehel.

... és kész az egyedi, kézműves női cipelő. Büszkeség Fotó: Veres Nándor

A cikk először a Székelyhon napilap Liget című életmód-kiadványában jelent meg 2019. május 3-án.
3 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat