Amikor a nyár emlékké válik
Lassan őszbe hajlanak a napok, mi pedig négyen visszanézünk: Dömös esőáztatta romjai, Cornwall kőkerítései, Hajdúszoboszló medencéi és Mexikó határa mind olyan pillanatokat nyújtottak, amelyek tovább élnek bennünk a nyár után is.
Cornwall, az „angol riviéra” • Fotó: forrás: Antal Orsolya archívuma
Az augusztus utolsó napjai mindig nosztalgiát hoznak. A reggelek már hűvösebbek, a nyár lassan becsukja maga mögött az ajtót, mi pedig most visszapörgetjük az elmúlt hetek, évek és évtizedek nyaralós emlékeit.
Négy nő, négy történet, négy világ – de mindben ott a közös élmény: a szabadság, a felfedezés öröme, és azok a pillanatok, amelyek messze túlmutatnak a szuveníreken.
Itt az én történetem. Hiszem, hogy egy nyaralás nem az elköltött összegekben mérhető, hanem azokban a történetekben, amelyeket magunkkal hozunk haza. Az apró pillanatokban, amelyek megmaradnak akkor is, amikor a szuvenírek már rég a fiók mélyén porosodnak. A mi dömösi utunk pontosan ilyen volt.
A Dunakanyar látványa a Visegrádi Fellegvárból • Fotó: Nagy Lilla
Szezon végén indultunk útnak: buszra szálltunk Budapesten, és elindultunk a Dunakanyar csendje felé. A faluban szinte senki sem járt, az egyetlen boltban rajtunk kívül csak egy vendégmunkás téblábolt. Mintha a nyár minden zaját összecsomagolták volna a turisták, és mi kaptuk volna meg a csendet ajándékba. A sátortábor a Duna partján állt. Éjjel a folyó felől átszűrődő neszek vigyáztak ránk, és amikor a szomszéd sátorból áthallatszott egy gyerek kacaja, én is kacagni kezdtem. Néha csak ennyi kell.
A dömösi prépostság romai • Fotó: Nagy Lilla
A kiránduláson három célpontunk volt: a prépostság, a Rám-szakadék és a visegrádi Fellegvár.
Mindegyiknél történt valami, ami túlmutatott önmagán.
A prépostsághoz menet szakadni kezdett az eső. De még azért sem fordultunk vissza. Mintha próbára tettek volna minket, és mi ki akartunk tartani. És amikor a romok közé értünk, ott állt egy fiatal pap, aki épp ráért, hogy körbevezessen. Égi jelnek éreztem, egyfajta ajándéknak a fentiektől, cserébe azért, hogy nem adtuk fel az utat. És ő mesélt csatákról, királyi trónról és katonai sírokról, ahol a föld még mindig őrizte a harcosokat teljes fegyverzetben. Mesélt a gyűrűről, ami olyan hatalmas volt, hogy három ujjára is ráfért. Nemcsak hallottam, hanem szinte láttam is a múlt óriásait. Közben az eső lassan kopogott a köveken, mintha egy időtlen sirató zúgott volna körülöttünk.
A Rám-szakadék káprázatos útvonala • Fotó: Nagy Lilla
Másnap a Rám-szakadék várt ránk. A sziklák közé szorult ösvényeken, vaskorlátokba kapaszkodva haladtunk, és minden mozdulatban ott volt valami régi ismerős érzés. Rájöttem, hogy a természetjárás olyan elnyomott dolgokat ébresztett fel bennem, amelyeket gyerekkoromban éreztem utoljára: játékosságot, felfedezést, azt a tiszta örömöt, amikor minden kő és gyökér külön világ.
A szakadék nemcsak a hegyekbe, hanem belém is vájt ott egy ösvényt. Ezen keresztül újra ráleltem a gyermeki énemre.
És végül a Fellegvár. A kaptató után a falak mögül kitárulkozó látvány elállította a lélegzetemet: a Duna kanyarulata, a zöldbe öltözött hegyek, a történelem árnyékában álló város. Ott és akkor döntöttem el: Visegrád lesz a kedvenc anyaországi városom. Nemcsak a múlt miatt, hanem mert abban a pillanatban mindazt jelentette nekem, amit egy város jelenthet: erőt, szépséget, biztonságot. És nyugalmat, amit Budapest nem mindig tud megadni.
Így lett a mi rövid dömösi utunk történetek láncolata.
Apró, de annál mélyebb pillanatok, amelyekben egyszerre volt jelen a kitartás jutalma, a játékosság újrafelfedezése, és a történelemhez való halk kapcsolódás. Egy utazás, ami nem távolságban, hanem bennem tett hosszú utat.
Antal Orsolya, a Nőileg munkatársának története:
Nyaralás, hmmm... Előbb a gyermekkori nyaralós emlékeim között kezdtem keresgélni, de aztán eszembe jutott, hogy talán az éppen tizenegy évvel ezelőtti volt a kedvenc.
Orsolya (jobbról) és testvére, Emőke az angliai nyárban • Fotó: Antal Orsolya archívuma
Csaknem tíz évet élt a húgom Angliában, jó pár emlékezetes kiruccanást köszönhetek ennek az időszaknak. Kezdve azzal, hogy legelőször oda repültem, aztán majdnem az összes, London környéki repülőtéren megfordultam akkoriban. A főváros közelében több kisebb városban, faluban élt a testvérem. Nagyon szeretem ezeket a kis településeket az érdekes nevű pubokkal (például The Queen’s Head – A királynő feje), a temetőkkel körülvett, régi templomokkal, kőházakkal, zsebkendőnyi előkertekkel, levendulasövénnyel, szederrel befuttatott kerítésekkel, vadszőlő borította épületekkel.
A helyiek csodálkozva hallgatták, hogy a vendégek magyarul beszélnek, és Erdélyből érkeztek – számukra új volt a romániai magyarok története • Fotó: forrás: Antal Orsolya archívuma
Amikor először utaztam Angliába, mondtam a húgomnak, hogy ha nem olyan lesz, mint a
Kisvárosi gyilkosságokban (
Midsomer Murders – brit sorozat), akkor először és utoljára jöttem. Olyan volt, nagyon is, hiszen több forgatási helyszín található a vidéken, többek közt Eghamben a Viktória királynő alapította Royal Holloway University of London, ahol a húgom is tanult, de ellátogattunk a dél-angliai Brightonba is. London „megvolt” többször, a gimiben angol kultúra tárgyból tanultak kipipálva: TATE Modern, London Bridge, Tower, Nemzeti Galéria, British Múzeum, Shakespeare Globe színházának reprodukciója, Szent Pál- és Westminster-katedrális stb. Imádtam.
Antal Orsolya férjével és sógorával • Fotó: forrás: Antal Orsolya archívuma
Mégis, mind közül talán az volt a legemlékezetesebb, amikor Conrwallba mentünk nyaralni. Rég kívánkoztunk az angol riviérának becézett félszigetre. Egy több száz éves házban foglaltunk szállást, jó pár kilométerre a tengertől. Estefelé érkeztünk, hihetetlenül keskeny utakon kanyarogtunk a farmok között, kétoldalt magas, zöld növényekkel befuttatott kőkerítés – a helyiek, látva az „idegen” autót, félrehúzódtak.
A fiúk azzal ugrattak, hogy egy thriller forgatási helyszínére tartunk, mert a húgommal közösen találtuk a „rusztikus szállást”…
Holtfáradtan dőltünk be az ágyba. Tehénbőgés és trágyaszag ébresztett, kacagtuk, hogy otthon vagyunk, pontosabban a csíkmadarasi nagyszüleinknél. Reggelire házi kolbászt, bacont, tojást és zöldséget kaptunk, a kávéba házi tejet… Pár nap alatt megszoktuk a kanyargós utat, jöttünk-mentünk, meglestük a reggel halakat és rákokat válogató halászokat, a parton festegető művészeket, megkóstoltuk a cornwalliak nemzeti gyorsételeként ismert cornish pastyt, a hússal és/vagy zölséggel töltött tésztabatyut, a helyi kávézók és pubok krémleveseit, sajttortáit. A háziakkal keveset találkoztunk, sok dolguk volt a nagy veteményessel és a csaknem kétszáz marhával. Utolsó este kérdezték, hogy milyen nyelven is beszélünk mi egymás között. Magyarul, de Romániából vagyunk? – csodálkoztak, és sorolták: Románia, Bukarest, Erdély, Kárpátok, Dacia stb., Drakula csak valahol a végén volt a sornak, a romániai magyarokról viszont addig nem hallottak.
Bokor Annamária, a Heti Hírmondó munkatársának története:
Mesélhetnék távolabbi desztinációkat megcélzó, tengerparti, flancos nyaralásokról, mégis egy sokkal fapadosabb kiruccanásra visszagondolva érzem azt, hogy túlcsordul a szívem és mosolyra húzódik a szám. Jó pár évet visszautazunk az időben, 2009-be.
Bokor Annamária és az unokatestvére, Mónika • Fotó: forrás: Bokor Annamária archívuma
Akkoriban bevett szokás volt, hogy a nyári szünetben besegítek a keresztszüleim családi vállalkozása körüli teendőkbe. Ebben partner volt az unokatestvérem, Mónika, így még a kellemes társaság is megvolt, és a pénztárcám sem panaszkodott.
A nyári vakáció végéhez közeledve, egyik nap keresztapám azzal az ötlettel állt elő, hogy mit szólnánk hozzá, ha elvinne minket pár napra Hajdúszoboszlóra, kvázi megköszönve a nyári hónapok alatt tanúsított szorgalmas munkánkat.
Nem volt nehéz a döntés, pár napon belül úton voltunk Magyarország felé (nagybátyám, az unokatestvérem és én). Azelőtt sosem voltam ott, így minden az újdonság erejével hatott.
A közös élmény, amely nemcsak a nyarat, hanem a családi kötelékeket is gazdagította • Fotó: Bokor Annamária archívuma
Estére érkeztünk meg, felfedeztük a sétálóutcát, találkoztunk itthoniakkal, finomat vacsoráztunk. Másnap egész nap a strandon voltunk, kipróbáltunk minden medencét, csúszdát. Örök emlék marad számomra, hogy nagybátyám türelmének és az én kitartásomnak köszönhetően ott tanultam meg a mellúszás technikáját. És ez az ad hoc jött kirándulás az unokatestvéremmel is elmélyítette a kapcsolatot.
Egy váratlan hajdúszoboszlói kiruccanás, amelyből életre szóló emlék lett • Fotó: Bokor Annamária archívuma
Sokszor emlegetjük azóta is, mindkettőnknek kedves emlék maradt. Nemrég esett szó arról, hogy jó volna újra elmenni oda, ezúttal felnőttként, ki-ki a férjével, párjával, gyerekével.
Tóth Gödri Iringó, a Krónika munkatársának története:
Az egyik kedvenc sztorink a férjemmel, hogy nászútra Mexikóba mentünk. Ez egy abszolút hátizsákos kirándulás volt: helyi buszokkal utazgattunk a különböző mexikói városok között. Olyan igazán kicsi hátizsákot vittünk magunkkal, amilyen a Wizz Airen is ingyenesen felvihető kategória.
Az emberek gyakran azt hiszik – főleg az amerikai filmek alapján, ahol minden drogkereskedő Mexikóba szökik –, hogy ez egy nagyon könnyen megközelíthető ország. Valójában azonban viszonylag sok formasággal szembesül az odautazó turista a határon: ki kell tölteni mindenféle nyomtatványt, beírni, hol fogsz megszállni, mennyi ideig maradsz, van-e visszaúti repülőjegyed, mennyi pénzed van, satöbbi, satöbbi.
Tóth Gödri Iringó Mexikóban • Fotó: Tóth Gödri Iringó archívuma
Nálunk a határellenőrzés kifejezetten érdekesre sikeredett. A férjem eredetileg református lelkész, jelenleg nem szolgál gyülekezetben, de amikor a határhoz értünk, a kedves határőr megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk Mexikóban. Én boldogan, sugárzó mosollyal rávágtam, hogy nászúton. Ezután megkérdezte a foglalkozásunkat: én mondtam, hogy újságíró, művészettörténész, a férjem pedig – végig sem gondolva, hogy a protestáns lelkészt másképp kell angolul megnevezni – egyszerűen rávágta, hogy „priest”.
Valószínűleg mindegy is lett volna, mit mond, hiszen egy katolikus országban a pap az pap, így a határőr nagyon gyanúsan kezdett nézni ránk.
Ehhez hozzátartozik, hogy van köztünk 18 év korkülönbség, ami első pillantásra is szembetűnő, ha valaki velünk beszélget. Így duplán gyanúsak lettünk. Aztán jött a következő kérdés: hol vannak a csomagjaink? Mondtuk, hogy nincsen más, csak az az icipici hátizsák. Ez végképp betette nála az ajtót – hogyan lehet ilyen kevés csomaggal jönni? Úgyhogy azt mondta, most várjunk, mert utána kell néznie.
Hátizsákos nászút Mexikóban – a határon azonban nem várt gyanakvás fogadta az ifjú párt • Fotó: forrás: Tóth Gödri Iringó archívuma
Lelkész, nászút, kis csomag – mind együtt gyanúsnak tűnt. Mint később megtudtuk, több telefonálgatás is zajlott romániai, bukaresti hatóságokkal, mi pedig türelmesen ültünk a kis üveges irodácska előtt. Végül úgy fél óra múlva engedtek csak be minket Mexikóba. Azóta tudjuk: pap és nászút együtt nem a legszerencsésebb kombináció.
