Covid-hatás: egy életre megváltozott gondolkodásmód?

Vírustagadók, vírusfélők, óvatosak, bátrak, oltásellenesek, oltáspártiak, maszkpártiak, maszkellenesek, lezáráspártiak, kóricálók – bő egy évvel ezelőtt ezek a kategóriák még nem is léteztek, legalábbis nem a mai értelmezésben. Sokan tapasztaltuk, hogy a Covid-19 óta rengeteg olyan barát, ismerős, rokon ad az álhírekre, nem szakértői véleményekre, és osztja bőszen ezeket, akik tanult, olvasott, a napi aktuális történéseket is követő emberek. A fake news médiatudományi eset, ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy az egymásra gyakorolt hatás pszichológiai is, történjen az Facebookon vagy egy személyes beszélgetés során. A koronavírus pedig érezhetően megváltoztatott mindannyiunkat. Hogy hogyan, miben és mennyiben, erről dr. Plesek Zoltán kolozsvári pszichológussal, pszichoterapeutával keressük a válaszokat. 

„Elsősorban a bizonytalanság határozott/határoz meg minket ebben a helyzetben. A koronavírus ismerős ismeretlenként robbant be, mivel a korábbi koronavírus-járványok elkerülték Európát, vagy más térségekhez, például a Távol-Kelethez képest alig érintettek minket. A madárinfluenza, a sertéspestis számunkra is ismerősek, de emberi életeket nálunk szerencsére nem követeltek. A koronavírus-járvány korábbi változata 2002-ben és 2012-ben nem Európát tizedelte, hanem Ázsián söpört végig, így az elején emiatt is tűnhetett távolinak számunkra a válság. A nyolcvanas-kilencvenes évekbeli ijesztő AIDS-járványra még emlékszünk, de aztán az is bekerült a rutinná vált dolgok közé. Lassan elhittük, hogy az orvostudománynak mindig mindenre van válasza, sőt, akár már előre meghatározott válasza is, de aztán a Covid-19 kihívás elé állította a szakembereket is, akik az elején nyíltan vállalták, hogy nem tudják, pontosan mivel állunk szemben, az emberek pedig bizonytalanokká váltak” – magyarázza a pszichológus. 

A bizonytalanság hamar szorongásba váltott, a szorongás pedig gátolja a környezetünkre irányuló figyelmünket, és nem vagyunk képesek alternatív megoldásokban gondolkodni, keresgélni, próbálkozni.

Az alkalmazkodás helyet mondhatni lefagy a gondolkodásunk, és egyetlen viselkedési vagy gondolkodási válaszra korlátozódik. Ha például nekünk biztonságosnak tűnik arcmaszkkal védekezni a fertőzés ellen, akkor ebben akár fanatikussá is válhatunk, de ha a maszk mellékhatásainak tudatosítása ad nekünk biztonságérzetet, akkor agresszív maszkellenesek leszünk. A bizonytalanság okozta félelem ugyanakkor nem véletlenül alakult ki, hiszen tavaly ilyenkor gyakorlatilag hétről-hétre változott a helyzet: újabb és újabb tünetekről, gyarapodó halálesetekről, egyre gyorsabb vírusterjedésről szóltak a hírek, és hiába ígértek lezárások utáni enyhülést, a fertőzés csak nem hagyott alább. A politikai vezetés sem tudta az enyhítésekre vonatkozó ígéreteit betartani, ugyanakkor az egészségügyi szakemberektől várt válaszok késtek, hiszen a kutatás időt igényel, a szempontok pedig ellentmondásosak, emiatt a valódi szakértői vélemények később vesztettek hitelükből. Addig a hozzá nem értőknek, az elméletgyártóknak viszont rögtön születtek válaszaik.

Van olyan mechanizmus, ami segít nekünk bizonyos helyzetekhez érett módon alkalmazkodni, máskor azonban ennek nyomán merev gondolkodási keret alakul ki, és látásmódunk beszűkül: a lehetséges válaszok közül azt választom ki és követem töretlenül, ami engem megnyugtat, ami segít könnyebben elviselnem a kialakult válságot.

A komplex és nyugtalanító valóságot figyelmünkből kizárjuk. Azt teszem, hiszem és mondom, amit a félelmeim, a szorongásaim diktálnak”

– fogalmaz dr. Plesek Zoltán.

A jelenlegi társadalmi szokások, az internet megváltoztatta általános társadalmi hozzáállás is közrejátszik abban, hogy hogyan viszonyulunk a járványhoz: a mindennapjaink alapvető információforrását képező világháló elhitette velünk, hogy minden információt könnyen kézhez kapunk, mindent pontosan tudunk utánajárás, valódi háttértudás, tudatos mérlegelés nélkül is. Emellett túlságosan sok a véleményét állandóan hangoztató „szakember”, nehéz szelektálni a professzionálisnak gondolt megszólalások közül. Sokszor nem tudatosítjuk, hogy a diploma nem minden, illetve sztereotipizálunk: a viccek szerint minden rendőr buta ember, holott a valóságban nem így van, és ha

a hazai egészségügyben gyakran szerzünk rossz tapasztalatokat is, ez még nem jelenti azt, hogy a romániai szakemberek mind komolytalanok. 

„Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az ember szempontjából szinte követhetetlenül gyors minden téren a fejlődés napjainkban, óriási az információáradat, a feldolgoznivaló, komoly megterhelés mindezzel lépést tartani. Közben mindannyiunk tudása töredékes, hiszen jó esetben a saját szakmánkat tudjuk ellenőrzés alatt tartani, minden más sokszor kiszámíthatatlan, ez pedig könnyen szül félelmet. Pláne, hogy nagyon felvilágosultnak tartjuk magunkat, hiszen időben többet tanultunk, mint a szüleink, nagyszüleink, de ez csalóka illúzió. Valójában igen eltér egymástól az, hogy hogyan látjuk önmagunk, és hogy mekkora a világról való tényleges tudásunk” – fejti ki pszichoterapeuta. 

Azt hihetjük, hogy értjük a körülöttünk lévő világot, és nem tudatosítjuk, hogy állandó változásban van: ezért nehéz elfogadni azt, hogy kialakulhat egy olyan válsághelyzet, ami tele van kérdőjelekkel, aminek van kísérleti, kutatási fázisa, hogy a szakemberek sem tudják rögtön, hogy melyik a helyes irány, vagy éppen időközben új vírusmutációk jelennek meg, és ez újraírja az addig bevált rendet, rutinokat. A vehemens és ellentmondó táborok vitáját erősítette az is, hogy viszonylag későn álltak elő a kutatásban résztvevő intézmények a használható és bizalmat megalapozó információkkal. Plesek Zoltán felhívja a figyelmet: azt, hogy

az oltások technikája gyakorlatilag már több éves, és éppen csak az új típusú koronavírus tulajdonságai miatt igényelt némi változtatást az összetétele, csak akkor fogalmazták meg nyilvánosan, amikor szembesültek a tömegek szkepticizmusával a vadonatújnak nevezett vakcinákkal szemben.

A magyarázat egyszerű: ha a gyógyszeripari cég versenyben akar majd maradni oltóanyaggyártás terén, akkor annál jobb, minél később „fecsegi ki” a technológiát, ezzel azonban sokakban bizonytalanságot váltottak ki az oltás hatékonyságát tekintve. Ez a nem hatékony kommunikáció következménye – véli a pszichológus.

Úgy látja, a szakemberek kommunikációja inkább problémakezelő volt, és nem megelőző, előretekintő jellegű. Ugyanakkor ne felejtsük el, attól hogy

ha mára érthető módon el is magyarázták számunkra az oltások technológiáját, esetleg valamennyire értjük is azt, még nem váltunk a szakterület avatott képviselőivé.

Ahhoz, hogy jól kezeljük a krízist, először is tudatosítanunk kell, hogy ez válsághelyzet. Válsághelyzetben pedig a rutinjaink a fejük tetejére állnak: az eddig megszokott biztonságérzet, komfort felborul, hiszen nem akkor, nem úgy és nem oda megyek, amikor, ahogy és ahova akarok. Ilyen erőteljesen megváltozott élethelyzetben úgy tudjuk a legjobban megtalálni a belső egyensúlyunkat, hogy tudatosítjuk, mi kik vagyunk, milyen szerepekben mozgunk a saját életünkben, és abban a szerepben mit tehetünk. Plesek Zoltán így fogalmaz:

tudnom kell ki vagyok, hogy oltásfejlesztő kutatóként, politikusként, pedagógusként, szülőként stb. mi az, amit tudok, és mi az, amit tehetek anélkül, hogy megpróbálnám átlépni a saját szerepköröm korlátait,

még több frusztrációt okozva ezzel. A szerep ugyanis azt jelenti, hogy korlátozom a viselkedésemet, hogy megfeleljek adott helyzetben, azaz tudatosítom a felelősségemet a környezetemmel szemben. 

„Be kell látnunk, hogy a nagy rendszerben mind kis alkatrészek vagyunk, és, ha azt akarom, hogy az egész együtt működjön, akkor a szerepem szerint nekem is működnöm kell. Ez nem azt jelenti, hogy válsághelyzetben nem gondolkodom, csak működöm, hanem azt, hogy mérlegelem a saját tudásom” – jegyezte meg a pszichológus. 

Sokakat megviselt az állandó bezártság, az iskolásokat a barátoktól való távollét, az állandóan utazókat a határlezárások. A pszichológus hangsúlyozza: a fogyasztói társadalom tagjaiként elhitetik velünk, hogy minden jár nekünk, hogy nincsenek korlátaink, jogunk van álmaink elérésére, a szabadság alapjogon jár nekünk, mindezért pedig egy kicsit dolgozni kell, egy kevés szabályt be kell tartani.

Az ebben rejlő csapdába szépen belegyalogolunk, és hajkurásszuk a státust, a hatalmat, a pénzt, ezért a hirtelen jött szabadságkorlátozások jobban megviselnek, mint hittük volna.

Az, hogy ténylegesen mire és mennyire van szükségünk, azt nem feltétlenül tükrözik a fogyasztási szokásaink, ennek tudatában talán könnyebben tudunk nélkülözni bizonyos lehetőségeket egy ideig. A megelőlegezett jóindulat, az empátia a gyakorlatban legalább ugyanennyit segít: például nem biztos, hogy egy maszkot nem viselő személy, akire legszívesebben ráförmednénk, nem-e szenved olyan légúti betegségben, ami miatt a védőmaszk számára elviselhetetlen. Vagy: én is szeretek utazni, de vajon hol helyezkedik el ez a tényleges prioritások listáján? Ha idén sem nyaralunk járvány idején, az tényleg ellehetetleníti az életünket? – teszi hozzá a szakember. 

Pozitív hozadékról nemigen lehet beszélni, amikor ezrével halnak meg emberek, az intenzív osztályok megteltek, de a járvány körülményei jó okot adnak arra, hogy tudatosítsuk magunkban: a változás az élet alapja. Popper Péter pszichológusnak van egy kiváló mondása, miszerint, ha a sors jól ki akar tolni veled, akkor hosszú ideig békén hagy. Hiszen, amíg jól vagyunk, nő az egónk, elkényelmesedünk, siker- és pénzszerzésre koncentrálunk, és elfelejtünk alkalmazkodni” – következtet Plesek Zoltán.

Hozzátette azt is, hogy ez nem állandó túlterhelést jelenti, hiszen szükségünk van a pihenő időszakokra, amikor erőforrásokat gyűjtünk, jobban figyelünk önmagunkra és szeretteinkre, de tudnunk kell alkalmazkodni a közös működéshez, ahhoz, hogy a környezetemben lévők és mi magunk is biztonságban lehessünk.