És a gyerekkel mi lesz?

Örökmozgó, életvidám, sportos tinédzser gyermeke egy év alatt egy magába forduló, rosszkedvű kamasz lett – panaszolja egy édesanya, aki szomorúan figyeli, a sportos testalkatú fiatal a néhány hónapos karantén alatt beesett vállú, görbe hátú kamasszá cseperedett. Bár kertes házban laknak, 15 éves gyermekét hosszas unszolás ellenére sem tudja rávenni arra, hogy kimozduljon a szobájából. Nem mozog, noha korábban előszeretettel sportolt, naphosszat ül a szobájában, besötétített ablakokkal, nem beszélget senkivel, fásult, nem érdekli semmi, az online órák teljes mértékben passzívvá tették, a tanórák nem kötik le.

„Bevonul a szobába a telefonnal, én be sem megyek, hogy nehogy zavarjam az órát. Az ágyban maga köré gyűjt mindent, még az egészségtelen nassolnivalókat is, amelyeket korábban megvetett, és ott ül, fekszik a telefonnal.

– mondja az édesanya, aki érthető módon az anonimitás védelme alatt számolt be történetükről. A család pszichológus segítségét kérte, s ekkor derült ki az is, hogy bizony nincsenek egyedül, környezetükben nagyon sok tinédzser jár szakemberhez hasonló problémákkal.

Korosztályonként változó, ki hogyan éli meg ezt az időszakot. Egészen másként éli meg a kisiskolás, mint a középiskolás. Általánosítani nagyon nehéz – mutat rá Asztalos Lehel szociálpedagógus, pszichológus. „Tetten érhető, hogy az a fajta szorongás, ami jellemző az egész társadalomra, mindannyiunkra hatott. A társadalom jó részében felerősödtek azok az egzisztenciális szorongások, ami amúgy is jellemző ránk, de aztán most hatványozottan jelentkezett. Ennek a szorongásnak a jó részét a szülő óhatatlanul kivetíti a gyerekre is. A gyerek is kap ebből, ha közvetve is. Kisebb korosztályban is, középiskolásoknál is – én elsősorban velük dolgozom – megnőtt a szorongó gyerekek száma.”

Hogy mekkora méreteket öltött ez a jelenség, egyelőre nem tudni, de vigyáznunk kell arra, hogy ne becsüljük alá

– véli Ferencz-Salamon Alpár, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének szakmai alelnöke, az Apáczai Csere János Pedagógusok Házának igazgatója. Az oktatáspolitikai szakértő nem hiszi, hogy a jelenség intenzitását vagy éppenséggel, hogy mekkora átfogó jellege lehet a társadalomra, a diákokra nézve, bárki is felmérte volna, de érdemes lenne, ugyanakkor tanácsadási lehetőséget is kellene biztosítani ezeknek a családoknak.

Hogy ki tudták-e mozdítani a gyereket a számítógép elől? Hogy volt-e a gyereknek bármilyen délutáni tevékenysége, amely során friss levegőn tudott lenni, vagy valamilyen közösségben vehetett részt?” – fogalmazott. Hozzátette, az ő gyermekei is sok időt töltöttek napközben számítógép előtt, és nem mindig tudatosan, de amikor csak lehetett, igyekeztek programokat szervezni számukra, egy-egy sétát, kirándulást, kutyasétáltatást beiktatni. Ugyanakkor, hangsúlyozta, nagy probléma az, hogy sok helyen – például Csíkszeredában is – a tinédzserek számára nincs egy olyan közösségi tér, ahová mehetnének. „A digitális világ odaköti a gyerekeket a képernyő elé úgy, ahogy annak idején odakötött minket a tévéhez és a videólejátszóhoz. Sok tanulmány született abban az időben, hogy a tévének és a videónak a hatása, a technológia hatása milyen negatív formákat tud ölteni a gyerekek szocializációjában, és nem is az iskola, hanem a család volt, amelyik megtette a különbséget. Most megkerestek olyan szülők is, akik elmondták, hogy nagyon jó volt ez az online világ, miért is kell visszamenni a suliba?”

Az elején meg volt ijedve, amikor online oktatásba kerültek, de aztán megszokta – mondta el hetedik osztályos gyerekéről egy másik édesanya. „Olyan szempontból szerencsénk volt, hogy itthonról dolgoztam én is, és időközönként a férjem is. Én a konyhában intéztem a dolgokat, a férjem az egyik szobában, az iskolás gyerekünk a másik szobában. Néha biza rá kellett nézni, vagy megnézni a digitális tanteremben, hogy milyen feladatok vannak feltéve, vagy akár rászólni, hogy matekóra közben ne játsszon.

Aztán belekényelmesedett, hogy ez így jó, és biza, mikor vissza kellett menni, elkezdett szorongani,

éjszaka nem tudott elaludni, jött ki és sírt, tette fel a kérdéseket, hogy mi lesz és hogy lesz. Ő most más osztályban kezdett, és ugyanígy, azok a gyerekek, akik cikluskezdők, jobban megsínylették.”

Az édesanya úgy véli, nagy probléma a gyerekek elmagányosodása is, mert sok szülő nem tehette meg, hogy otthon marad a gyerekével délelőtt, és a gyerek a megszokott tanulási közegből, a társaitól távol hirtelen egyedül maradt otthon, és egyedül kellett megoldja a helyzetet. Nagy felelősséget is rótt rájuk mindez, főként azokra a gyerekekre, akik nem is voltak szokva a számítógéphez. S noha hamar beletanultak, megszokták az online oktatást, most vissza kell szokni. „És minden bizonytalan. Minden nap megkérdezi a gyerekem: anya, nőtt-e az esetszám? Mert nem tudja, hogy jövő héten mi fog történni. A stresszfaktor elég kemény, a szülők is bizonytalanságban élnek, ráadásul van, ahol még anyagi vonzata is van a pandémiának, és hiába nem mondja a szülő a gyereknek, az érzi.” Az édesanya az óvodáskorú gyerekéről is mesélt, akit délelőttönként – amíg a tesója „iskolában”, és ők „munkában” voltak – nehéz volt lefoglalni, ilyen körülmények között nehéz volt rá odafigyelni, illetve megértetni vele, hogy csendben kell lennie.

A szociális képességeik megsínylik ezt a helyzetet, a kicsiké és nagyoké is. A szociális készségek közösségben fejlődnek, az otthonüléstől, a csak a családban eltöltött hetektől, hónapoktól nem – hangsúlyozza Asztalos Lehel. „Ez az időszak nagyon-nagyon túlterhelte a szülő-gyerek kapcsolatokat, több szempontból is. Egyrészt több időt töltöttek együtt, lényegesen többet, mint eddig bármikor, napokat, heteket, hónapokat, tulajdonképpen összekötve.

Például a szülőnek kellett megtanítani az első és másodikos gyerekét írni és olvasni. Ez eleve egy plusz feszültségforrás. Folyamatos konfliktus, teher a szülőnek, a gyereknek.”

A pszichológus hozzátette: a szülők beleláttak olyasmibe is, amibe „normális” esetben nem: hogy hogyan teljesít a gyerekük, mennyire aktív. „Óhatatlanul összehasonlítási, viszonyítási alapja lett, osztálytársakhoz viszonyították a saját gyerekeiket, elkezdtek kétségbeesni, hogy az ő gyerekük gyengébben olvas, vagy nem fogalmaz jól, nem megy úgy a matek, mint az osztálytársának. És ez szorongást növel a szülőben, és rajta keresztül a gyerekben.

Kialakult egyfajta teljesítményszorongás, ami egyértelműen a teljesítménnyel kapcsolatos a gyerekek egy részében.

A szülő – érthető módon – szeretné, ha az ő gyereke is úgy teljesítene, mint az osztály többi gyereke. És ez plusz teher a gyereknek, mert a szülő egy magasabb elvárásszintet, egy magasabb megugrandó lécet támaszt vele szemben, aminek vagy meg tud felelni, vagy nem. Ha nem, kudarcélménye van, szorongani kezd. Minél jobban szorong, annál rosszabbul teljesít. Ráadásul egy olyan környezetben szorong, amely biztonságot kellene nyújtson neki. És egy ördögi spirál lesz ebből az egészből.”

A járványügyi besorolás szerint az iskolák hol megnyitják kapuikat, hol ismét áttérnek online oktatásra, és noha most a legtöbb diák jelenléti oktatásban részesül, folyamatosan ott van a kérdés, hogy meddig. S noha sok gyerek örvendett, hogy végre találkozhat az osztálytársaival, mehet iskolába, mégis ez a fajta bizonytalanság sokukban szorongást, félelmet kelt.

Főleg azért, mert nagyon elszoktunk, mindenki, a tanárok is. A hibrid nagyon rossz volt, mert nehéz volt úgy, hogy be is járni, össze-vissza járni. Aztán az online is nehéz volt az elején. Elvonta a figyelmemet, hogy otthon vagyok, nehéz volt magam rávenni, hogy megírjam a nem kötelező feladatokat, nehéz volt úgy koncentrálni, hogy otthon voltam, a háttérben a háziállataim, a család jött-ment” – ezt már egy ötödikes diák osztotta meg velünk.

Azt is elmondta, azért is félt, mert még nem ismerik a tanárokat, keveset találkoztak szemtől szemben. „A karantén alatt nagyon lusta lettem. Azelőtt minden alkalmat kihasználtam, hogy kimehessek, de most van olyan, hogy hív le egy barátom, és nem megyek. Ettől a bent üléstől mintha elment volna az életkedvem. Az online oktatás könnyebb, de amikor elkezdődött ez az egész, akkor a rendes tanítás volt jobb, könnyebb. Nagyon rossz az, hogy minden átmeneti, ma megyünk, de lehet, hogy holnap nem.

Úgy érzem, hogy ráncigálnak bennünket, mint egy bábut. Az lenne a jó, ha teljesen normálisan, a régi módon visszatérnénk a suliba, maszk és minden nélkül, vagy maradunk online-ban év végéig, és következő évben kezdenénk teljesen normálisan. De ez nem tőlünk függ, minket nem is kérdeznek. Persze, ők sem jókedvükből csinálják” – mondja. 

Főként a kezdő évfolyamoknál – előkészítő, ötödik, kilencedik osztály – fokozottabb a szorongásfaktor, mert mire a gyerekek kezdtek volna hozzászokni az amúgy is szorongást keltő ismeretlen helyzethez, egy új közösséghez, emberekhez, jött az online oktatás – fejti ki a pszichológus. „Online térben nem lehet közösséget, csapatot kovácsolni. A tanítók, osztályfőnökök mondják, hogy úgy kezdték ezt a félévet, mintha szeptember lenne, mindent elölről kell kezdeni. Az online sok gyereknek biztonságot nyújtott. Ugyanakkor felerősödött a bullying jelenség is, ami amúgy is egyre fokozottabban jelen van az iskoláinkban, de az online térben, amiben most rengeteg időt töltöttek a fiatalok, teljesen másként zajlik a kommunikáció, kevesebb a korlát, a visszafogó erő, mint az élő kapcsolatokban. A konfliktushelyzeteket, ami adódik online térben is, teljesen másképp kezelték, másképp oldották meg. Nincsenek azok a fékek, mint ami az élő kapcsolatokban. Szinte fék nélkül kommunikálnak, nyilvánítanak véleményt, közölnek egymással tényeket, bántóak. Ez is felerősödött, ezt látom és hallom a középiskolás diákoktól, hogy biza gyakoribb és erősebb volt ez a zaklatási forma.”

Nagy szerepe van az osztályfőnöknek, az iskolának, de nagy szerepe van a családnak is, hogy a gyerek milyen érzelmekkel tér vissza az iskolába – emeli ki Ferencz-Salamon Alpár. „Személyiségtípustól is függ, hogy ki hogyan éli meg. A családnak nagy szerepe van abban, hogy miképpen küldi vissza a gyereket, izgalmakkal telítetten-e, hogy akaratlanul olyan üzenetet is juttat el a gyerek felé, amitől görcsöl, szorong és fél. De az iskolának is szerepe van. Bár nehezen, de megszokták a gyerekek az online oktatást, és sok esetben interaktívabb órákat kaptak, mint egy frontális táblára írós krétás történetnél. Sok esetben javultak a tanulmányi eredmények is.

  – mondja a szakember. Úgy véli, most, hogy visszamentek a gyerekek, az iskola részéről a legnagyobb hiba az lenne, hogy rászabadulnak a gyerekekre, és kezdik „erőltetett menetben” beléjük sulykolni a tananyagot, megtölteni őket házi feladattal. Így azzal a következtetéssel maradnának a családok és a gyermekek, hogy mégiscsak jobb volt otthon.

„Az iskola és a pedagógus oda kellene figyeljen, hogy a mértékletesség, a relevancia, a terhelhetőség határain belül maradjon még akkor is, hogyha tananyagot kell pótolni. Hogy ne azzal az érzéssel maradjanak, hogy mégiscsak jobb volt a számítógép előtt, otthon. Miközben a digitális oktatásban is előfordult, hogy a klasszikus tanítási módszereket próbálták alkalmazni a tanárok, kérdés, hogy most összehangolják-e a helyszíni oktatást a digitális világ hatékony eszközeivel” – emeli ki Ferencz-Salamon Alpár.

Egy vidéki iskolában ismét jelenléttel oktató, szintén neve elhallgatását kérő tanítónő úgy látja, negyedikes diákjai nagyon megváltoztak az online oktatás időszaka alatt. „Nagy a visszaesés, a tanuláshoz való viszonyuktól kezdve a viselkedési normákon keresztül a mozgásig. Valahogy kimennek szünetre, de fáradtak, megszokták, hogy későn fekszenek. Igyekeztem az online óra 45 percben lényegre törő lenni, érdekes anyagokat küldeni nekik, most is fogom alkalmazni ezeket a jelenléti oktatásban. De látszik a gyerekeken, hogy elvesztették a motiváltságukat. S

– véli a tanítónő, aki szerint mindezeket helyre kell hozniuk az elkövetkezendőkben, meg kell keresni a pozitívumokat, és azokra erősíteni.

Az iskolába járás ad egy keretet, ritmust a hétköznapoknak: fel kell kelni, mosakodni, felöltözni, el kell menni iskolába. És ez hosszú időre megszűnt – mutat rá Asztalos Lehel. „A középiskolás diákok egy jó része röhögve meséli, hogy nyolc előtt öt perccel valahogy kimászott az ágyból, pizsamában leült a számítógép elé, bejelentkezett, kamerát nem kellett kapcsolni, a tanár azt látta, hogy jelen van, és akkor vissza lehetett feküdni, vagy közben játszani online az osztálytársakkal, barátokkal. Nagy részük szétesett, strukturálatlanná váltak a napjaik, heteik, hónapjaik, csak úgy elvoltak, lézengtek. És most vissza kell állni, ami nagyon nehéz, ráadásul nem tudjuk, hogy meddig tart.”

A szakember nyomatékosítja: jó lenne ugyanakkor folyamatosan lehetőséget adni a kicsiknek és nagyoknak is, hogy hangot tudjanak adni a szorongásaiknak, félelmeiknek, kudarcélményeiknek.

És nem kellene magasabb elvárásokat támasztani a gyerekkel szemben, mint amennyire a képességei, a saját ritmusa engedi.

Sokkal fontosabb a szülő–gyermek kapcsolatra erősíteni – mert ez az alapja mindennek, ez ad fogódzót a gyerekeknek, biztonságot –, mint az iskolai teljesítménye. „Tegyük fel őszintén a kérdést magunknak: mi történik, ha elmarad néhány lecke? Vagy mi történik, ha az elsős gyermek nem decemberre tanul meg írni, hanem júniusra vagy második osztály elejére? Hová ez a nagy rohanás, sietség, görcs? Sokan szeretnék, hogy minél hamarabb álljunk vissza a normális kerékvágásba, de ugyanoda nem lehet. Dőre elképzelés, hogy hirtelen be lehet pótolni, be lehet hozni azt, ami az elmúlt időszakban kimaradt. Az egyetlen igazán fontos az lenne, hogy arra vigyázzon a szülő, hogy ez a helyzet ne a szülő–gyerek kapcsolatot vágja haza, és ne annak a rovására történjenek a dolgok.” 

Mindenképp fokozottan figyeljünk a gyerekeinkre, vegyük észre, ha gond van, például teljesítménycsökkenés vagy akár testi tünetek, és kérjünk segítséget, ha szükség – húzza alá.