HIRDETÉS
Érthető, hogy izgalmat váltott ki a Harry Potter-rajongók és a gamerek keresztmetszetében a Hogwarts Legacy bejelentése 2020 szeptemberében, ugyanis a varázsvilág-franchise az éppen bedőlő filmes univerzuma (a Legendás állatok filmek harmadik részének kritikai és nézői földbeállása miatt) mellett mindeddig nélkülözte a jó Harry Potteres videójátékokat.
Készültek már videójátékok a Harry Potter-filmek alapján az elmúlt húsz évben, azonban ezek nem voltak minőségiek, emiatt hamar el is sikkadtak a piacon, és csak a keményvonalas rajongók játszottak velük.
A Harry Potter és a Bölcsek köve-játék ezek közül a legismertebb, de ez is amiatt mivel egyes részei mémként kezdtek új életet az elmúlt években, hiszen a benne levő figurákkal és grafikai megjelenítéssel lehetett illusztrálni, hogy mennyit fejlődött a játékipar az elmúlt évtizedekben.
Mém lett tehát a Playstation 1-en futó Harry Potter-játék Hagridjából, de több más, a játékból kiemelt képkockával is lehet érzékeltetni, hogy hol tartott még a grafikai megjelenítés 2001-ben, és hová jutottunk 2023-ra, ahogy azt az alábbi képen is láthatjuk:
Az Avalanche Softvare-nél készülő Hogwarts Legacy tehát egy olyan ígéret volt úgy a játékipar, mint a varázsvilág rajongói számára, ami
elhozza végre azt a játékot, amit eddig még soha nem kaphattak meg a Harry Potter-rajongók.
Egy teljesen bejárható Roxfortot és a környékét ígérte, ahol egy varázslótanonc bőrébe bújva varázsolhatunk, és élhetjük ki mindazt, amit eddig csak passzívan tehettünk a könyveknek és a belőlük készült filmeknek köszönhetően. Azt ígérte, hogy
a Harry Potter-generáció végre maga is varázspálcát foghat a kezébe, és gyereki lelkesedéssel varázsolhat, szórhatja az átkokat, seprűn és hipogriffen lovagolhat, kviddicsezhet egy virtuális játéktérben.
És ez az ígéret 2021 helyett végül kisebb-nagyobb kompromisszumokkal, de teljesült végre.
Nem könnyű a rendkívül telített játékpiacon manapság olyasmivel előrukkolni, amihez hasonló már nem készült korábban. Nyílt világú akció-rpg-ből, extra nehézségű soulslike-kalandokból, belső- és külső nézetes shooterekből, történetorientált horrorból, túlélőjátékból és ingyenesen játszható live-service multiplayerekből annyi van már, hogy
gyakorlatilag mindenki igényét lefödi a piac, így egyre nehezebb újabb, hasonló kaliberű játékokkal előrukkolni, amik komoly játékosbázis figyelmére igényt tarthatnak, ráadásul mintha trend lenne, hogy az újonnan piacra kerülő játékok többsége majdhogynem félkész állapotban jelenik meg.
Az éppen reneszánszát élő Red Dead Redemption II azzal talált be a játékosoknál, hogy egy élő és majdhogynem lélegző világot kínál, amiben a játékos a saját kénye-kedve szerint járhatja be iparosodás küszöbén álló vadnyugatot, és csinálhatja mindazt, amit az akkori törvényenkívüliek csináltak. A nemrégiben nextgen frissítést kapó Witcher III-ban és a legújabb Assassin's Creedekben pedig kardos, lándzsás középkori hősökként kaszabolhatjuk a ránk törő szörnyeket vagy ellenségeket, a Cyperpunk 2077-ben pedig a jövő városában, félig robotként, félig emberként létezhetünk annak minden kihívásával együtt, a Horizon-franchise két játékában pedig az ennél is távoli jövőben vadászhatjuk le az önálló életre kelt robotszörnyeket.
Azonban mindeddig nem volt arra lehetőségünk, hogy a Harry Potter világában, varázslóként, varázspálcával a kezünkben üthessük el az időt, egészen mostanáig. A franchise jogait birtokló Warnernél ugyanis a J. K. Rowling által teremtett világ újabb kiaknázási lehetőségeként arra gondoltak, hogy ideje egy ilyen játékot készíteni,
a munkát pedig egy korábban felvásárolt kisebb stúdiónak, az addig Disney-filmek 2D-s platformer játékverzióiért felelő, általuk felvásárolt Avalanche Software-nek adták ki.
A stúdió korábban nem készített sem nyílt világú, sem pedig nagyköltségvetésű (AAA) játékot, de a többször is halasztott, végül pedig a február 10-én megjelent Hogwarts Legacy minden kétséget eloszlatott afelől, hogy túl nagy falat lett volna nekik ennek a projektnek a kivitelezése.
A Hogwarts Legacy ugyanis MINDEN, amit egy Harry Potter-rajongó gamer kívánhat, és amivel játékosok milliói tömhették be valamelyest azt az űrt, ami a Harry Potter-könyvek és filmek befejezésével keletkezett bennük.
A Hogwarts Legacy azonban nem egy tökéletes játék, megvannak a gyerekbetegségei és hibái, emellett a nyílt világú kalandokkal és a Ubisoft játékaival telítődött gamerek számára egy idő után kifejezetten idegesítővé is válhat a produktum, ahogy történt az az én esetemben is.
A Hogwarts Legacy az 1800-as évek végén játszódik, tehát a világon és Roxforton és néhány karakteren kívül semmiféle direkt kapcsolódási pontja nincs a Harry Potter-történetfolyamhoz, ugyanis nem a közvetlen előzménye annak. Sokan ugyanakkor a játék megjelenése előtt bojkottot hirdettek az időközben transzfób kijlenetései miatt a liberális közösségekben páriává vált írónő, J. K. Rowling megnyilvánulásai miatt, ami eleve hülyeség volt, hiszen
Rowlingnak semmi köze nincs a játékhoz azon túl, hogy az általa kitalált világban játszódik.
A jogok a Warnernél vannak, nyilván a bevételből részesedést kap, de nem kérték ki a tanácsait, nem vonták be a projektbe, a Hogwarts Legacy tehát teljesen nélküle készült, és gyakorlatilag
egyfajta „történelemkönyv”, ami hozzátesz, és kiegészíti a Harry Potter-univerzumot.
A bojkott egyébként nem bizonyult eredményesnek, hiszen a játékból a megjelenése után 12 millió példányt adtak el, ami 850 millió dollárt hozott a Warner konyhájára, és ami miatt
2023 eddigi legjobban fogyó játéka lett a varázslós kaland.
Ebben egy általunk elnevezett és testreszabott ötödéves varázslót irányíthatunk, aki most kezdi el tanulmányait Roxfortban, és aki egyfajta Harry Potterként aposztrofálható, hiszen mindenki különleges jövevényként kezeli őt (érthető módon, hiszen ő, vagyis mi vagyunk ennek a főszereplői), és
Aki belekerül azokba a Nagyon Fontos Történésekbe, amikről nem írt Rowling a Harry Potter regényekben a múltról szóló részekben.
Ez is volt a Hogwarts Legacy célja, ahogy a bejelentő előzetesben is promózták: „live the unwritten”, vagyis „írd meg a megíratlant”.
A történet maga nem rossz, és minden elemében illeszkedik a varázsvilág általunk eddig ismert történéseibe, a hangsúly azonban itt a körülöttünk létező, izgő-mozgó, élettel teli világ bemutatásán van, vagyis azon, hogy
a játékos megkapja azt az illúziót, hogy már nem csak passzív szemlélője Roxfort varázslatosságának, hanem aktív alakítója is az itt zajló történéseknek.
A játék, aminek egy időben három megjelenési dátuma volt (régi generációs konzolokra még nem jelent meg, sőt nemrég tolták el a megjelenést Playstation 4-en és Xbox One konzolokon április 4-re, Nintendo Switch-en pedig június 25-től lehet portolni) nem mondhatni, hogy egy újgenerációs élmény. Persze nagyon ott van látványban, és a részletek kidolgozottságában, de
látszik rajta, hogy nem az utóbbi időben kezdődött a fejlesztés, sőt az első gameplay-bemutatón még határozottan Playstation 3-beütéses volt helyenként a grafikája.
Ezt leszámítva azonban egy tényleg nagyon részletes és komplex, masszív, nyílt világú játék, ami annyira nagy, hogy időnként másodperceket kell várni az ajtókon túli, kültéri textúrák betöltésére.
Mint már írtuk, a játékban bejárható a Roxfort varázslóiskola és annak rendkívül széles környéke. Egy tennivalókkal megrakott gazdag térkép tárul elénk a Hogwarts Legacy első két óráját követően, aminek látszólag sosem lehet a végére érni, és
akár napokra, hetekre is le tudja kötni a játékost, amíg az a sztori végére ér, vagy kimaxolja a játékot.
Ez azonban amellett, hogy a játék hatalmas fegyverténye, egyben a legnagyobb hátránya is, hiszen a beleölt (sokszor már kínkeservesen farmolós) 50 játékóra után azt kell mondanom, hogy
a Hogwarts Legacy egy sokadik Ubisoft-klón, ami ugyanazt kínálja mint a rendkívül repetitív Assassin's Creed: Odyssey vagy Valhalla, csak itt épp nem kardokkal és lándzsákkal, hanem varázspálcákkal és süvegekkel.
A kivitelezés ugyanaz: rakjuk meg egy csomó – egy idő után már unalomig ismétlődő – tartalommal, mellékküldetéssel, feladattal, és elfoglaltsággal a hatalmas játszóteret, és ezt adagoljuk úgy, hogy ne lehessen különválasztani a fő sztoritól, hanem egy bizonyos részét teljesíteni kelljen a történetben való előrehaladáshoz. Kiadói szempontból természetesen ez a legjobb játékoskiszolgáló taktika, de a sokadik, ugyanerre a kaptafára épülő nyílt világú kalandnál egyre jobban kilóg a lóláb, hogy
a videójáték-ipar ezen szegmense csak ezt tudja kínálni, aki pedig ezeket a játékokat részesíti előnyben, az előbb utóbb megcsömörlik a sokadik, ugyanazokra a játékmechanikákra és technikákra épülő, sandbox-játszóterektől, ahogy történt az én esetemben is a Hogwarts Legacy játszása közben.
Egyszerűen nehezemre esett elfogadni a hosszú bevezető után, hogy a fő sztoriban (amire koncentrálni szerettem volna) csak úgy tudok haladni, ha közben látszólag mellékes megbízásokat kell teljesítenem, mint például azt, hogy
termesszek varázskáposztákat, amik a harcok közben segítenek legyűrni az ellent.
Persze, a játékmenet szempontjából megvolt mindezeknek a feladatoknak a funkciója, hiszen így lehetett megtanulni a legtöbb varázslatot a játékban rendelkezésünkre álló 27 közül, ugyanakkor
a nyersanyaggyűjtés, a főzetek elkészítése és a varázslények befogása és tenyésztése is mind-mind olyan tennivalók voltak, amiket nem egyszerre tolt az arcunkba a játék, hanem fokozatosan lehetett kioldani a különböző megbízások révén.
Igen ám, de én nem egy Harry Potter Sims-re, hanem egy Harry Potter akció-kalandjátékra adtam a pénzem, és nem azért fizettem ki a teljes árat a játékra a megjelenés napján, hogy
a játékidő nagy részét különböző varázslények befogásával, menedzselésével, etetésével, gondozásával töltsem, hogy meglegyenek a szükséges alapanyagaim egy-egy legendás köpeny vagy süveg felfejlesztésére, amiket ráadásul nem is tudtam a maximális szintre fejleszteni, mivel az ehhez szükséges varázslények a sztori végjátékában lettek elérhetőek.
Ugyanilyen időigényes feladat volt a zárak kinyitása, amikhez mindig egy kis puzzle társult, és ezzel sem lehetett minden ajtót, lakatot, zárat feltörni, hacsak nem szedtünk össze egy csomó, éjszaka felszedhető világító szobrocskát, hogy a zárfeltörő varázslat újabb szintjeit is kioldhassuk...
Harry Potter-rajongók számára még az is csábító „ígéret” volt, hogy valamelyik iskolai házba sorol be minket a játék a döntéseink alapján. A Teszlek Süveg általi elosztási ceremónia csalódás volt, hiszen négy válaszlehetőség valamelyike alapján (amelyekről egyébként ordított, hogy melyik házhoz nyitják meg az utat) sorolt be minket a Griffendélbe, Hugrabugba, Hollóhátba vagy a Mardekárba, de
ha nem tetszett a döntés, akkor egy gombnyomással mégvétózhattuk, és így mi dönthettük el, hogy hová kerüljünk.
Az, hogy melyik házba kerültünk, a játékmenet szempontjából nem volt túl nagy jelentősége azon túl, hogy csak a házunk klubhelyiségébe tudtunk belépni, és a küldetést adó iskolatársainkat is különböző sorrendben oldhattuk fel. A klubhelyiségek szépen berendezettek, de egyébként üresek, mivel passzív NPC-kkel vannak megtöltve, és az előrehaladáshoz szükséges megbízások elvállalásán kívül semmi mást nem lehet itt csinálni,
ha pedig varázsoltunk itt, arra senki nem reagált, semmilyen hatása nem volt a környezetünkre.
Ha a Hollóhátba kerülünk, akkor kapunk egy bónusz-küldetést is, amit a többi ház diákjaként nem tudunk kioldani, de a főbenjáró átkokat (Imperio, Crucio, Adava Kedavra) griffendélesként is megtanulhattuk, nem csak az egyébként sötét varázslókat kitermelő mardekárosok kiváltsága volt, emellett
a döntéseinknek sem volt nagyon súlya a játék végkimenetele céljából.
Lehettünk persze bunkók is a küldetések során, például azzal, hogy az általunk felkutatott varázstárgyat nem adtuk vissza a tulajdonosának, hanem megtartottuk, ennek azonban
az adott NPC részéről egy dühös megnyilvánuláson kívül nem volt semmilyen következménye a játékban.
Kinyírhattunk egy komplett goblin-helyőrséget tűzzel, vassal és főbenjáró átkokkal, az iskolatársaink és tanáraink ugyanolyan nyájasan és kedvesen kezeltek minket, mintha földön járó angyalok lennénk, tehát
semmilyen morális súlya nem volt annak hogy épp a sötét varázslók eszközeivel éltünk-e vagy sem.
Az iskola egyébként kínosan safe-space volt, ahol azért voltak olyan iskolatársaink, akiket időnként bántottak vagy kiközösítettek a többiek, de ezeknek sem volt különösebb jelentőségük, csupán ott voltak a változatosság kedvéért, hogy élőbbnek tűnjön a játéktér.
Emellett ami idegesítően átgondolatlan és rossz, az a ládák kinyitásáért járó jutalmak rendszere volt.
Az életerőnket, támadásunkat, védekezésünket és felerősítő ruhák legalább kilencven százaléka teljesen fölösleges volt, és csak arra voltak jók, hogy foglalják a helyet a leltárunkban, amíg pénzzé nem tettük őket.
A játék jutalmazási rendszere tehát a legtöbbször teljesen hasznavehetetlen volt, így sokszor a ládákat sem érte meg kinyitni, hiszen a legjobban kinéző kozmetikai elemeket eleve valamilyen kihívás teljesítése során ki lehetett oldani, ugyanakkor
a francnak kellett már 30-as szinten egy újabb közönséges barna lencsés napszemüveg, ami sokkal gyengébb volt annál, mint amit szintekkel korábban „magunkra vettünk” és időközben még valamelyest fel is fejlesztettünk.
Számos kihívás is van a játékban, amiknek teljesítése után kozmetikai elemeket kaptunk, ugyanakkor
az ellenséges táborok ládáiban olyan, a felszerelésünkbe beépíthető „erősítéseket” kaphattunk, amik révén bizonyos ellenségtípusok kevesebbet sebeznek rajtunk, és amik kilencven százalékát szintén nem használjuk a játékban.
Ahhoz pedig, hogy a legjobb kozmetikai elemeket oldhassuk ki, meg kell ölnünk egy adott ellenségtípusból először tízet, majd ötvenet, majd százat… És amikor már a harmadik fokozatnál tartunk, és látjuk, hogy
száz goblint kell megölni egy újabb díszes köpenyért, akkor inkább hagyjuk az egészet a fenébe, hacsak nem vagyunk gyűjtögetős maximalisták, akik a játék minden kihívását teljesíteni akarják a végigjátszás során.
És akkor még a pályán elhelyezett 92 Merlin-próbáról és hasonló, kihívásokról nem is beszéltem, amikből az összes teljesítése már nem éri meg a kioldásukért járó jutalmat.
A másik negatívum, hogy a rendelkezésünkre álló 27 varázslat közül egy kiosztásban csak négyet használhatunk, igaz, hogy később majd újabb varázslat-tárolóhelyeket oldhatunk ki képességpontokért cserébe, viszont
sokszor cserélgetni és rakosgatni kell a különböző varázslatokat, ahhoz, hogy használhassuk azokat, amikor pont egy olyan kihíváshoz érkezünk, amihez például a harcok során teljesen haszontalan Lumosra (Fény) van szükségünk, amit korábban valamilyen megbízás miatt betáraztunk.
A legtöbb harci varázslat alaphelyzetben keveset sebez, különböző kombókban azonban nagyon hasznos, az intenzív harcok során azonban a legidegesítőbb, ha közben váltogatnunk kell a varázslatok között, mert a betárazott négy, vagy nyolc között nincs éppen az, amire a legjobban szükségünk van.
Akinek bejönnek a modernkori, farmolós Assassins's Creed játékok és a repetitív nyílt világú kalandok, azoknak a Hogwarts Legacy is tetszeni fog, ha pedig még Harry Potter-rajongó is az illető, akkor hatványozottan. Az tény, hogy számos kihívást és feladatot kínál a játék, de
akik épp hozzám hasonlóan az utóbbi időben megcsömörlöttek a hasonló kaptafára készült open word-oktől, jobb, ha bele sem kezdenek a Hogwarts Legacybe, vagy inkább előtte valami teljesen más stílusú játékot vesznek elő.
A Harry Potter-rajongók számára, akik még a videójátékokat is szeretik, telitalálat ez a játék, hiszen itt az eddigi legintenzívebben, leginteraktívabb módon lehet hosszú órákra elmerülni a varázsvilágban.
Ha egy kicsit feszesebbre szabták volna, akkor egész jó játék lehetne, de így
csak egy sokadik farmolós, nyílt világú kaland lett az egész, csak épp mágiával és varázspálcával.
Remélhetőleg a folytatás (merthogy az anyagi siker függvényében biztosak lehetünk, hogy elkészül a jövőben) már levetkőzi az első rész gyerekbetegségeit, és feszesebbre szabva, sokkal varázslatosabb lesz, mint az első Hogwarts Legacy-játék.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
