A Netflix vikinges sorozata nem jobb, de nem is rosszabb az elődjénél

Rendhagyó próbálkozásnak indult, világsiker lett belőle, vagyis hosszú és a népszerűség szempontjából eredményes utat járt be a főként történelmi dokumentumsorozatairól és filmjeiről ismert, a tévécsatornák között nem éppen húzónévnek számító History Channel Vikingek sorozata.

A csatorna korábban csak a történelmi visszatekintésekhez forgatott „élőszereplős” csata- és tömegjeleneteket, koronázási szertartásokat, intrikákat és cselszövéseket bemutató rövid szkeccseket, így minden téren rendhagyónak bizonyult a próbálkozásuk, hogy történelmi figurákról fikcióval kevert, saját történettel rendelkező, sztoriorientált sorozatot készítsenek, méghozzá a legendákban fennmaradt viking királyról, Ragnar Lothbrokról és fiairól.

Ragnar és fiai: viking kalandok középszerűen

A szegény ember Trónok harca sorozataként szoktak hivatkozni rá csupán amiatt, hogy sem történetében, sem nagyságában nem ér fel a megkerülhetetlen és rengetegszer hivatkozási pontként említett nagyívű fantasy-sorozathoz. De nem is ez a célja. Vikingek sorozatkritika.

A sorozat olyannyira jó fogadtatásban részesült úgy a nézők, mint a kritikusok részéről, hogy a folytatás nem is volt kérdéses, a 2010-es évek második felében pedig gyakorlatilag bekerült az akkor futó presztízssorozatok közé is, a nézettségen pedig rengeteget dobott, hogy utólag, de bekerült a Netflix globális kínálatába is, így már nem csak a History Channel nézői (nézte ott egyáltalán valaki a sorozatot?) és a torrentezők kiváltsága volt ez a kosztümös sorozat, ami

a legendás vikingek éráját idézte meg minőségi kivitelezésben, korhű ruhákkal, díszletekkel és a viking szokások aprólékos bemutatásával.

A történet nem volt a legacélosabb, a forgatókönyv is sok helyen hagyott kívánnivalót maga után, a cselekmény pedig kimerült abban, hogy

testvérek/szövetségesek harcoltak egymás oldalán, majd a kocka fordultával vagy az idő múlásával felbomlottak ezek a szövetségek, hogy jarl a királyát, testvér a testvért támadhassa hátba, ezzel párhuzamosan pedig a viking flották jussanak el Angliába, majd Franciaországba és így tovább.

A fikcióval felhabosított történelem összességében szórakoztató volt, amíg a „főszereplő” Ragnar Lothbrok halála után új ívet vett a sorozat, és elkezdett kifulladni, repetitívvé válni az évadról évadra ismétlődő formula, aminek késői évadai már az Amazon égisze alatt készültek, akik elsődleges forgalmazóként szívesen (és feltehetően jó pénzért) adták el a megjelenést követő pár hetes exkluzivitás után a Netflixnek is a streamelési jogokat.

Időközben azonban a Netflixnél is kitalálták, hogy miért ne lehetne saját készítésű vikinges kosztümös drámájuk nekik is, így elkezdődött a Vikings: Valhalla fejlesztése, ami nem szakadt el a korábban bevált History Channel és Amazon-recepttől: lehetőleg nem túl ismert és még nem befutott angol és északi-európai színészek (és modellek), korhű díszletek és jelmezek és

a lehető legtöbb marconaképű és szakállas statiszta, akik a tömeg- és csatajelenetekben bárdokkal, kardokkal, pajzsokkal felszerelkezve mutatják meg, hogy milyen is volt egy évezrede viking harcosként élni a mindennapokat.

A főszerepet ezúttal is egy ausztrál színészre osztották (ne feledjük, a Ragnart játszó Travis Fimmel is a déli szigetországból származik), ezúttal viszont száz évet ugrunk az időben, és a legendás Leif Eriksson (a szintén legendás Vörös Erik fia és Vinland felfedezője) és az ő korában élt vikingek és angolszászok harcaiba és viszálykodásaiba kapunk betekintést, ami a vikingek számára sötét és véres napként számontartott Szent Brice-napi mészárlástól veszi fel a fonalat, és viszi be a nézőt az újabb intrikákkal, csatákkal, hódításokkal fűszerezett korszakba, amiben

Ragnarék nevei már csak dicsőséges, de elmúlt elődökként forognak a köztudatban.

A viking történelemben nem éppen jeleskedő átlagnézőnek nincs könnyű dolga a sorozat elején a felvonultatott szereplők láttán, még az első két epizód után is csak kapkodtuk a fejünket, hogy akkor ki kinek a testvére/szövetségese/királya, ami viszont egyértelmű volt az első pillanattól fogva, hogy Kanut király zászlaja alatt a vikingek bosszúhadjáratra indulnak, hogy elégtételt vegyenek II. Aetelred királyon, akinek a kezéhez tapadt a lemészárolt angliai vikingek vére.

Kanut király serege azonban nem egységes, ugyanis hamar kiderül, hogy belviszályoktól szabdalt ez a viking közösség, pontosabban két táborra oszlanak: megkeresztelkedettekre és a régi vallást követőkre,

ez a törésvonal pedig végigvonul a teljes évadon, meghatározva a viszonyrendszereket, számos, már meglévő konfliktust mélyítve el, vagy éppen újakat hozva a felszínre.

Ebbe csöppen bele a Grönlandról érkező, szintén bosszúra szomjazó Leif Eriksson és testvére, Freydis, akik akaratukon kívül válnak a norvég és dán viking közösség részévé és az események alakítójává, ebben pedig nagy szerepe van Harald Sigursonnak, akiről már a kezdetektől nyilvánvaló, hogy

fontos szerepe lesz a mostani viking-éra történéseinek alakításában.

Az új vikinges sorozat sem a lehengerlő színészi alakításokról és a meglepő fordulatokkal tarkított fordulatokról lesz emlékezetes, inkább azt mondanánk, hogy egy korrekt iparosmunka, amiben mindenki hozza a kötelezőt, a színészek kellően marconák a szerepükben.

Láthatunk karakterfejlődéseket (Edmund például kifejezetten szórakoztatóra sikerült a maga ripacskodásaival), vannak vívódások is, de nem merül le senki az igazán mély lelki bugyrokba (egy ilyen sorozatnál ez nem is várható el), és az tény, hogy a végére egymást érik a fordulatok, amiknek többségén már csak azért nem lepődünk meg, mert a korábbi sorozat is hasonlóan építkezett. Ha volt egy csavar, akkor egyértelmű volt, hogy az csak diverzió, és ott a duplacsavar, vagyis

ha egy főbb szereplőt valamiért mellékvágányra küldött egy pár epizód erejéig feltűnő mellékszereplő, akkor biztosak lehettünk abban, hogy a főszereplő biztosan visszaveszi az irányítást egy „fondorlatos” húzás révén.

Egyszóval ebben a sorozatban sincs ilyen téren új a nap alatt. Összességében ez a sorozat is szórakoztató, és tökéletes egy hétvégi „darálásra”, akik pedig az utolsó rész végi cliffhangerek láttán tűkön ülve várják a folytatást, egyelőre nem kell aggódniuk, ugyanis

jelen állás szerint a Netflix eddig 24 epizódot (hivatalosan a második és harmadik évadot) rendelt be a sorozatból, szóval fogunk még kapni bőven Leif Erikssonnék kalandjaiból.

Amennyiben ez a sorozat is hozza az elvárt nézettséget (márpedig miért ne tenné), úgy a készítők is lesz amihez nyúljanak a későbbi évadokhoz, hiszen elég csak a felvonultatott viking és angol történelmi figurák Wikipédia-oldalait felütni ahhoz, hogy bizonyossá váljon, van még elmesélnivaló az életükből (hiszen az első évad még csak a felszínt kapargatja), ami fikcióval vegyítve még tovább nyújtható.

Már csak az a kérdés, hogy kitart-e a nézők többsége a folytatásban is, illetve hogy a sorozat mikor fárad el az elődjéhez képest, de egyelőre úgy tűnik, hogy még egy darabig velünk maradnak az egymással vagy éppen a leigázásra váró területek seregeivel hadakozó vikingekről szóló történetek.