Ragnar és fiai: viking kalandok középszerűen

A History Channel 2013 óta futó saját gyártású sorozata nem akar több lenni egy teljesen korrekt, nagyon egyszerű történetvezetésű történelmi drámasorozatnál, amely fikcióból és valós történelmi tényekből egyaránt építkezik. Az inkább kitalált, mint tényleg létező Ragnar Lothbrok és a neki tulajdonított, valós történelmi szereplőkként számontartott fiainak sagáiból inspirálódó, ír-kanadai drámasorozat a 900-as években játszódik, cselekménye pedig az akkori skandináv-főváros, Kattegat körül forog, ahonnan a vikingek szó szerint kirajzottak világhódító útjaikra.

A hatodik és egyben utolsó szezonja előtt álló sorozat az első évadaiban a nagyravágyó és uralkodója árnyékából kitörő Ragnar, felesége Lagertha, testvére Rollo és hű szövetségesük, Floki, a legendás hajóépítő felemelkedését mutatja be

az örök dicsőséghez és a halhatatlansághoz vezető, rendkívül göröngyös, ellenségekkel, árulásokkal, meghasonulásokkal kikövezett úton.

Ez az út pedig nem csak arra redukálódik, hogy a barbár vikingek hogyan harcoltak, fosztogattak és erőszakoltak, hanem hogy milyen kihívásokkal szembesültek, illetve hogyan hatott rájuk a többistenhitűség szöges ellentéte, a megbocsátásra és irgalomra épülő, emiatt számukra abszurd vallásnak tűnő kereszténység.

Mivel a sorozat nem csupán éveket, hanem évtizedeket mutat be a kora-középkor Észak és Nyugat-Európában zajló történéseiből, így nem meglepő, hogy hatalmas léptekkel haladnak a szereplők a történetfolyamban, amelyben

gyerekek születnek és nőnek fel, fiak és örökösök veszik át apjuktól az uralkodói titulust, ezek az utódok pedig folyton a felmenőik által rájuk hagyott örökséget viszik tovább, amely immár az ő vállaikra nehezedik.

A Vikingeknek a negyedik évadtól a Ragnar és fiai címet is lehetett volna adni, hiszen fontos szerepet kap Vasbordájú Björn, Hvitserk, Ubbe, Csonttalan Ivar és egy rövid ideig Kígyószemű Sigurd is, akik – és itt most a Wikipédián egy kattintásra levő spoiler következik – a Ragnar halálát követő bosszúhadjárat után apjuk örökébe próbálnak lépni.

Míg az első három évad tíz részben (az első évad kivételével, mert az 9 epizódból állt) mutatta be kedvenc vikingjeink történeteit, addig a negyedik évadtól a készítők úgy döntöttek, hogy húsz részesre duzzasztják a szezont, amit két etapban mutatnak be: az első tíz részt ősszel, a többit pedig tavasszal.

A több játékidő csak mennyiségi ugrásnak számított, hiszen a sorozat minőségén egyértelműen nem javított: elnyújtottabb, lassúbb lett a cselekményfolyam, unalmasabbá vált a történet, amely hosszabb időintervallumokat dolgoz fel. Az idő múlását főként a szakáll meghosszabbításával és a változatosabbnál változatosabb frizurák révén ábrázolták a kitűnő munkát végző maszkmesterek és sminkesek.

A szakáll hosszúsága ugyanakkor az őrület mértékét is hivatott ábrázolni, hiszen minél nagyobb volt ennek a testszőrzetnek a hosszúsága, annál inkább uralkodott el a téboly a viselőjén.

De nem csak ez, hanem az eszelős tekintet is visszatérő dramaturgiai eszköze a sorozatnak, hiszen a nagyon egyszerű, már-már buta párbeszédeket a színészek játékával próbálják ellensúlyozni, ami többé-kevésbé sikerül is.

Itt jutottunk el a sorozat igazán gyenge pontjához: a nagyon egyszerű nyelvezethez és a hihetetlenül suta motivációkhoz: olyan egyszerűen árulják el egymást, és úgy szövetkeznek újból a szereplők, mintha csak a sült ürücombot fogyasztanák a tűz mellett, ennél komplexebb pedig nem igazán lesz a történet, ami tulajdonképpen csak újabb szereplők újabb, hasonló motivációkkal megalapozott cselekedetei révén ismétlődik.

A vikingek szövetségre lépnek, elárulják egymást, harcolnak, kibékülnek, majd újból elárulják egymást, és ez így megy, míg mindenki meg nem hal. Pont, mint a valóságban. És emiatt lesz középszerű ez a sorozat, mert

unalmasan böfögi vissza a fikcióval feldúsított történelmet, de semmilyen igazi csavart, semmilyen különlegességet nem ad hozzá.

Míg Ragnar hódításai, birodalmának belharcai, a karakter vívódásai kellőképpen érdekesnek bizonyultak, épp olyan unalmassá válik fiai bosszúhadjárata és rivalizálása a negyedik és ötödik évadban, Floki ötödik szezonos mellékszála pedig kész kínszenvedés: simán meglehetett volna a sorozat az első izlandi telepesek túldramatizált története nélkül is.

Amikben viszont verhetetlen a sorozat, az a korhű jelmezek, díszletek és a hihetetlenül jól megkoreografált csatajelenetek, amiből szezonról szezonra egyre grandiózusabbakat kapunk.

A csaták mennyiségére sem lehet panasz, hiszen a félévad- és az évadzárókat már nem is lehet kardozós, íjazós, sok szereplőt megmozgató összecsapások nélkül elképzelni, a színészek és dublőreik pedig maximálisan teljesítenek ezekben a jelenetekben.

Itt kanyarodhatunk vissza a Trónok harcához, hiszen ha ez a kiszámíthatatlan fordulatokkal, sokkoló karakterhalálokkal és nagyvászonra kívánkozó csatajeleneteivel nem lenne, akkor minden valószínűség szerint a Vikingek egy kissé suta, de grandiózus, párját ritkító tévésorozat lenne, így azonban elvész a középszerűség mocsarában, hiszen akaratlanul is hasonlítjuk a „nagy testvérhez”, amihez tényleg nem képes felérni.

Mindezek ellenére azonban mégis tud valamit, ha évadról évadra visszatérünk, hogy a skandináv népség újabb és újabb hódításaira kíváncsian indítsuk el képernyőnkön a Vikingek történetét. Ezt jövőre már utoljára tehetjük meg, amikor a két részre osztott hatodik évaddal kénytelenek leszünk örökre búcsút venni Ragnar fiaitól.