A puzzle, amit nem akarnak befejezni

Mint minden színésznek, alkotó embernek, jól esik ha figyelnek rá, jól esik az elismerés, legyen szó az Év színésze-, vagy Ex Libris- vagy a legutóbb kapott, Poór Lili-díjról – mutat rá Szabó Enikő a beszélgetésünk elején. A színház előterében ültünk, a Csíki Játékszín huszadik évadja alkalmából készített nagy molinó előtt.

„Ezt a díjat Erdélyből adják, mi itt dolgozunk. Az itthoniak figyelnek ránk, és ez nekem nem mellékes. Az Erdélyi Közművelődési Egyesület rajtam kívül két színészkollégámat is díjazta, Bandi András Zsolttal partner is vagyok a színpadon, Laczkó Vass Róberttel pedig szintén játszottunk egy színpadon. Jó volt, hogy együtt voltunk ott a díjátadón. Ez a díj lehet, hogy annak is szól, hogy húszéves a színházunk idén, és én is egy híján húsz, azaz tizenkilenc éve vagyok a Csíki Játékszín tagja.

A színésznő hozzátette, a díjak felelősséggel is járnak. Ő is eljutott 2015-ben a Versünnep döntőjéig, tudja, mit jelent ott lenni, így, amikor kollégája, Puskás László meg is nyerte az idén, nagyon büszke volt rá.

Kiderül, Laci diákként nem szavalt, mint mondta, nem volt köze a versekhez, mint ahogy a színjátszáshoz sem nagyon. A gyergyóremetei fiatalember a Sapientia EMTE-n kezdte el tanulmányait, majd fél év után úgy döntött, hogy felvételizik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színművészeti szakára. Onnan került Kaposvárra Erasmus-programmal egy fél évre. „Egy alkalommal Pestre vittek minket egy Hegedűs D. Géza által tartott verskurzusra . Ő mondta akkor:

Akkor jöttem rá, hogy szabadon értelmezni a verset mekkora szabadság, ha megtalálod saját magad benne. Versmondáskor egyedül vagyok, saját magamra vagyok utalva, sokszor úgy érzem, olyan dimenziókat nyit meg egy-egy vers, hogy hihetetlen. A főiskolás éveimben jöttem rá, hogy én szeretek szavalni. Nagyszerű dolog, amikor a vers különböző rétegeit felfedezed, azt, hogy mi van még a mondatok mögött.”

Elmondta: amikor reggelente a Szabadság téren keresztül a színház felé tartott, mindig magában mormolta a Versünnepre kiválasztott verseket. A döntőn a Nemzeti Színház Gobbi Hilda-termében Markó Béla Láthatás c. versét szavalta, és Rubold Ödön Jászai-díjas érdemes művész, a zsűri egyik tagja úgy fogalmazott, hogy a személyes hangvételű, jelen idejű versmondást szerette Laci előadásában. A Csíki Játékszín tagja úgy véli, az elismerések határozottságra és komolyságra intik a továbbiakra.

„Nem mintha eddig komolytalanul álltunk volna a munkához. A lényeg, hogy a környezeted elismer-e, hogy fejlődtél-e valamit, mivé váltál azáltal a munka által, amíg eljutottál az adott díjig vagy előadásig, ha színházra gondolok. Elgondolkodtam, hogy mi a profizmus számomra, és talán így tudnám megfogalmazni: a saját környezetemben a megszerzett tudásommal a legjobban elvégzett munka. Persze vannak nehéz napok, meg nem annyira ihletett pillanatok is, de ha tiszta, hogy mi a dolgom, akkor tiszta az elvégzett munka is. A saját környezetünkön belül, a város, a szűk erdélyi szakmán belül mi profin tudjuk tenni a dolgunkat, és mindenféle stílusban meg tudunk nyilvánulni.”

Kérdésünkre, hogy miért döntöttek épp a Csíki Játékszín mellett, Enikő, aki a színház második évadától tagja a társulatnak, kifejtette: „Azért döntöttem így akkor, mert egy óriási kihívás volt számomra egy új színház kialakulásában, fejlődésében részt venni. El kell mondanom, büszke vagyok arra, amit azóta a csapattal együtt letettünk az asztalra. Majdnem minden évben vendégszínészek is jönnek hozzánk játszani, mindig volt egy kicsi vérátömlesztés is a társulatban. Úgy jöttünk ide, hogy Parászka Miklós akkoriban tanított is az egyetemen, és tudtuk róla, hogy évek óta színházigazgató is. Mi akkoriban a jövőnket illetően biztonságban voltunk, tudtuk, hogy ha elvégezzük a színművészetit, lesz ahová leszerződnünk. A színházigazgatók évente eljöttek megnézni a miniévadunkat a főiskolán, ugyanakkor rendszeresen turnéztunk végzősökként a vizsgaelőadásainkkal. Szerintem ez most is fontos lenne, mint ahogy a színházak turnéztatása is az, hogy jobban megismerjék az erdélyi nézők a színészeiket, a színházak munkáit.”

Puskás László hat éve tagja a csíkszeredai társulatnak. Ő egy alkalommal megkérdezte Parászka Miklóst, hogy lehetne-e a Csíki Játékszín tagja. A színházigazgató másnap igenlő választ adott. Később érkeztek még felkérések más színházaktól, melyekre kisebb-nagyobb dilemmákkal nemet mondott és Csíkban maradt – mesélte Laci. „Akkoriban Váradra lobbizott nekem az osztályvezetőm, Gyergyóban is volt lehetőség, meg Szatmáron is alakult egy »új formáció« épp, aztán pár év múlva – már csíki színészként – Marosvásárhelyről kaptam egy felkérést, de nagyon örülök, hogy Csík mellett döntöttem, mert ez számomra az ideális hely úgy emberileg, mint művészileg (a sorrend senkit ne tévesszen meg). Jó itt lenni. Sokat dilemmázom a műsorpolitikán, és figyelem, hogy mire van szüksége az itteni embereknek, aztán

Akkoriban neki azt kellett eldöntenie – és ő ezt tudatosan vállalta –, hogy széles rétegnek játszik olyan színházat, amelyben minden műfaj megtalálható, vagy egy szűk rétegnek művészszínházat csinál. Sokszor elmondta, hogy mekkora ünnep az, hogy a néző esténként veszi a fáradtságot, kiöltözik, megveszi a jegyet, és eljön a színházba. Ezt nekünk meg kell becsülnünk, hogy ilyen széles spektrumú nézőbázisunk van. Lehetne itt is (csak) művészszínházat csinálni, de nagyon meredek lenne egyből váltani. Tény, hogy vérfrissítés van, ez jó, de ezzel nagyon finoman kell bánni. Fontos, hogy ne veszítsük el se a nézőket, se a magunk hitét a munkában. Legyen minden egy évadban. És azt hiszem, Szilárd nagyon tudatosan cselekszik, figyelembe véve elődjét, de ugyanakkor kielégítve a mai, az aktuális színházi szomjakat.”

Véget nem érő próbálkozások. Hálával vonul vissza az intézményfaragó színházigazgató

Keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy egyfajta történelemíróként egy intézmény létrehozói lehetnek. Parászka Miklós azonban ilyen: színész-rendezőként pályája csúcsán, meghallotta Székelyföld hívó szavát, s elment „színházat csinálni” Csíkszeredába.

Szabó Enikő Victor Ioan Frunza rendezőt idézte, aki szerint egy épülő társulat nagy darabokon tud felnőni, épülni. A színésznő szerencsésnek érzi magát, hogy játszhatott klasszikus műveket, de úgy véli, ugyanúgy a kortárs darabokra is szükség van. „Mi még fiatal színház vagyunk, és reméljük, hogy a közönségünk lelkesedése továbbra is kitart.”

Puskás László beszélgetésünk végén úgy fogalmazott, a Csíki Játékszín élete olyan, mint egy kirakós. „És ebben a húszéves puzzle-ben, aminek én hat évét elkaptam, benne van egy nagy rész, ami ki van rakva, és ennek sokan részesei vagyunk: Miklós, a társulat, a közönség, a fenntartó. És az a jó, hogy ez a puzzle még nincs befejezve. Azt kívánom, hogy soha ne is legyen, mert az azt jelentené, hogy a játéknak vége. Ne legyen vége a játéknak.”