Véget nem érő próbálkozások. Hálával vonul vissza az intézményfaragó színházigazgató

– A Köteles utcai színi tanodában vagyunk, ott, ahol elindult ön is Thália felé. Sokat változott a hely az elmúlt negyven évben?
– Van, ami változott természetesen, hiszen ennyi idő alatt változik. '74-ben kezdtem itt tanulni, '78-ban végeztem. Azóta bizonyos dolgok változtak, sok minden meg nem. Az épület szerkezete nem változott. Nagyon jól látom benne akkori önmagunkat. A hátunk mögött van például az ügyelőpult, az pont ilyen volt akkor is.

– Milyen emlékei fűződnek ehhez az épülethez? A Köteles utcához?
– Érzelmileg nagyon tömény korszak volt ez, a kezdetek évei, amikor minden ott tombol az emberben mint lehetőség, mint kérdőjel, mint remény, mint bátorság. Miközben minden hogyan tovább csak feltételezés. Ez a korszak nekem erősen Marosvásárhelyhez kötődik, és különösképpen ehhez az épülethez, ahol az első lépéseket megtettük a szakmában. Ehhez a szakmához elsősorban fiatalság kell, ami egyszerre naivitás is, egy érzelmi, emocionális készenlét, és egy olyan szomja a cselekvésnek, ami csak arra a korszakra illik. Ehhez persze társul félelem, szorongás, kockázatvállalás is.

– Jó vagy rossz diák volt Parászka Miklós?
– Én szerettem tanulni, és nyitott voltam. A pedagógiában mindig itt van ez az alapdilemma, hogy személyiséget fejlesztünk vagy technikát oktatunk. Akkoriban inkább a technikai oktatás volt a fajsúlyos, s akkor én azt nem bántam. Színházi gyakorlattal meglehetősen masszívan találkoztunk, és ez jó volt.

– Úgy tudom, ön eredetileg nem is színésznek készült: asztalos szeretett volna lenni.
– (Nevet) Nem szoktam erről túl széles körben fecsegni. De lenyűgözött az a rend, az anyagszerűség tisztasága, az a rendezettség, az a tanulható és gyakorolható, fejleszthető technika, ami egy ilyen szakmában benne van, és magának a fának az illata.

– Mitől jött aztán ez a nagy pálfordulás?
– Ezek már nagyon régi emlékek, az ember gyerekkorában fel-felbukkanó motívumok, amelyek még nem szerveződnek rendbe: egy találkozás a színpaddal, az üres színpad élményével. Én akkor olyan szavalóversenyre járogató gyerek voltam, irodalomban is jeleskedő meg önmagát megpróbáló emberke. De ha a legfontosabb emlékemet kellene ezzel kapcsolatosan megidéznem, akkor nem ezeket tenném első helyre, hanem azt, amikor alkalmam volt egyszer bemenni egy üres színpadra, ahol a teremben még nem ültek nézők, nem történt semmi. Ott a térnek a sugallata és élménye valamit nagyon mélyen megmozdított bennem.

Meg hát láttam olyan előadásokat, amelyek szintén ebbe az irányba tereltek. Eszembe jut például Örkény Macskajáték-előadása, amelyet Kovács György rendezett. A gyergyószentmiklósi régi művelődési házban láttam, ami egy tenyérnyi kis színpad, ma egyből mindenki azt mondaná, hogy színjátszásra alkalmatlan. És ebből is hozok magammal egy sor motivációt, magát az előadás élményét, és ugyanakkor elültettem annak az ambícióját, hogy a kultúrát el lehet vinni a lehetetlen helyekre is, igazán az a kihívás.

 – Már végzősként a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött, akkor még színészként. De gyorsan eljegyezte magát a rendezéssel. Miért vonzotta jobban a színpad másik oldala?
– A színészet izgatott és élmény volt számomra az egyetemi évek után is, de volt valami, ami még jobban lázba hozott: mint a gyereknek az a kíváncsisága, amikor kézbe veszi a síró-járó babát, és meg akarja nézni, hogy mi van belül. Engem is az érdekelt, hogyan épül fel maga a szerkezet, maga a struktúra. Meg aztán amiről igazán úgy éreztem, hogy az én közegem, az az előadás során megvalósuló kommunikáció a rendező és a munkatársai között. Mondhatnám tömören, a próba élménye. Amikor semmi nincs, csak keresünk emberi portrékat, építünk emberi helyzeteket, s tartunk valamilyen irányba. A munkának ez a folyamata, a láza, a mámora amikor először megérintett, akkor éreztem, hogy a helyemre kerültem. Ezen a színpadon sokszor és sokat néztem Tompa Miklós próbáit, a nagyon aprólékos szövegelemzését, a mindig hatásos instrukcióit, az állandó jelenlétét. Ő biztatott is: figyelte a diákjait, és bár nem mondta nekem, hogy fiam, belőled rendező lesz, de mindig lökött egyet abba az irányba. Ahogy vizsgán rákérdezett arra, hogy „maga most mit mondana a színészeinek?”, abból megéreztem, hogy milyen utat sejtet számomra.

– Színészként amúgy mikor lépett utoljára színpadra?

– Mintegy tíz év telt el úgy a pályakezdésem után, hogy rendszeresen vállaltam színészi feladatokat, de az első jelentősebb előadások, amelyek a kezem alól kikerültek, sorra abba az irányba szervezték az életemet, hogy a színészetből hátrább és hátrább vonultam. A fordulatot Shakespeare Viharja hozta, ahol olyan rendezői igénybevétel volt szükséges a részemről, ami már lehetetlenné tette azt, hogy én benne legyek egy általam épített előadásban. S onnantól kezdve, a 90-es évek elejétől teljesen a rendezői oldalra szerveztem át az életemet.

– Milyen volt a diktatúrában színházat csinálni? Mit jelentett akkor és ma a színház az embereknek?

– Ezekről színháztörténeti fejezeteket lehetne és kell is építeni. Talán ha nagyon tömören és röviden kellene megfogalmazni, lehetne beszélni a színház kiszolgáltatottságáról és vesszőfutásáról, amit abban a korban a színházi életben megtapasztaltunk. De én inkább arra emlékszem, hogy milyen erős volt akkoriban a színház. A színházi nyelv, amellyel a színpadról a nézőtérre szóltunk, annak olyan fontossága, ereje volt, és annyira verhetetlen volt. Az egy ideológiai csapda, hogy annak a korszaknak az ideológiája kultúrapártolóként lépett fel, de ugyanakkor kultúrakorlátozóként és cenzúrázóként gyakorolta a hatalmát. Akkor izzott a levegő, mert minden utalás, minden üzenet, ami a színpadon megvillant, egy érzékeny világban nyert erős akusztikát.

A közösségben lévő emberek megszólalási lehetősége annyira korlátozott volt, hogy a színpadi üzenetek nagyon fontossá váltak.

– Ez kevésbé érzékelhető a rendszerváltás után?

– Sokkal összetettebb, töredezettebb vagy szétszálazottabb a színház mai világa. A színészetnek és a művészetnek nincs ilyen társadalmi horderejű fontossága, legalábbis a napi gyakorlat szintjén.

– Szatmáron már művészeti vezetője volt a társulatnak, amikor a távoli Csíkszeredából küldöttség érkezett. Húsz éve miért éppen önt keresték meg a színházra vágyó csíkiak?
– Biztosan van a véletlennek is szerepe ebben, de én a feladat iránt éreztem erős fogékonyságot a kezdetektől, gondolom, hogy emiatt dőlt el így ez a kérdés.

– Csíkhoz volt valami köze azelőtt?

– Nekem volt, ugye én a kamaszéveimet Gyergyószentmiklóson éltem, és közelség révén meg-megfordultam Csíkszeredában, aztán az életem nagy fordulata, hogy a párom, a feleségem csíkpálfalvi. Úgyhogy onnantól kezdve rendszeresen jártunk Csíkszeredába. De a Székelyföld iránt nekem volt tudatos elkötelezettségem meg terepismeretem. Pedig akkor a szatmárnémeti Északi Színház művészeti vezetőjeként éves rendszerességgel dolgoztam a Csokonay színházban Debrecenben. Ott éppen igazgatóváltás előtt álltak, és az ottani igazgatóm, Lengyel György tanár úr hosszan beszélt arról a lehetőségről, hogy én a debreceni színházhoz kössem a szekerem rúdját, ott engem látott utódjaként is – ha ezt nem szerénytelenség felemlegetni. És akkor érkezett meg Csíkszeredából a hívás, és én azonnal tudtam, hogy nekem igazából ott van a helyem. Nem volt könnyű Szatmárról elmenni. Szatmáron neveltem fel a gyerekeimet, azt a várost laktuk be, otthonunkká vált. Az élet legfontosabb évei 25 éves kortól 45 éves korig ott teltek. De a Székelyföld iránti elkötelezettség és az a lehetőség, hogy egy ilyen kísérlet megvalósítója vagy fontos résztvevője legyek, nagyon csábító volt. Egy kísérlet, amelynek az a lényege, hogy megteremtsünk egy új színházat, mégpedig úgy, hogy az szervesen belenőjön abba a társadalmi, kulturális környezetbe, abba a városba, abba a vidékbe, ahol megszületik. Ennek a folyamatnak a végigkísérése tűnt csábításnak és olyan feladatnak, amely elől én nem hátrálhattam el. Akkor éppen Marosvásárhelyen dolgoztunk a színházban, Molière Fösvényét próbáltuk Hunyadi László nagyszerű színészbarátommal. Ő sok-sok éve már nincs köztünk, de bennünket nagyon hosszas barátság és szakmai barátság kötött össze. Ő fennen hangoztatta, hogy

Csíkszeredában van helye egy új színháznak, és hogy ha így hozta a sors, hogy Csíkszereda odahív bennünket, akkor nekünk menni kell.

– Milyen hagyománya volt Csíkszeredában a színháznak, s milyen feltételeket talált?
– Tudjuk azt színháztörténetből, hogy a csíkszeredai meg a somlyói színházi jellegű emlékek meglehetősen gazdagok, és a hivatásos színház jelenléte is adott volt vendégjátékrendszerként a városban. Különösen a nyolcvanas években, amikor az erdélyi társulatok a Székelyföldre jártak megkeresni az éves bevételi kötelezettségüket.

Volt színházi mozgás, de arra még nem volt példa, hogy oda is települjön egy hivatásos színház, ott éljen, abból a városból gyűjtse az energiáit, annak a városnak az elvárásait vegye figyelembe, amikor műsorpolitikát szervez. Ez 1998 szeptemberében jött létre jogilag, és következő év májusában volt az első előadás, ami vendégelőadás volt. ‘99 őszén pedig elkezdődött az első színházi évad, birtokba vettük azt az épületet, ami egy hatvanas években épült művelődési ház, annak a kornak az esztétikáját, igényeit, épületszerkezetét viselve. Ezt kellett fokozatosan átminősíteni egy korszerű színházi miliővé, megteremteni azt a szellemi bázist, azt a társulatot.

– Nehéz volt ez a munka?
– Nem nagyon mértük menet közben, tettük, amit tenni kellett.

A színház kicsit olyan, mint a gépkocsivezetés, váltogatni kell a hosszúfényt és a rövidfényt.

Van, amikor hosszúfénnyel kell világítani, kell tudni, hogy merre tartunk, be kell látni hosszan az utat. De amikor haladunk, akkor a rövidfény a hasznos, mindig a következő lépést kell kiszámítani, azt kell jól megoldani, s akkor haladunk a cél felé. Igazából ezzel az útkereséssel és útkövetéssel telt el az idő, nem volt időm méregetni ennek a nehézségeit, hanem annak az örömeit és feszültségeit éltem.

– Akkor már létezett a Figura, volt színháza Sepsiszentgyörgynek, később létrehoztak egyet Udvarhelyen is, hogy a vásárhelyi Nemzetiről ne is beszéljünk. Sokan kétségbe vonják ennek a sok székelyföldi színháznak a létjogosultságát.
– Nagyon sokszor előjött ez a kérdés különböző kontextusokban. Hagyományosan arra vezethető vissza, hogy a polgári fejlődés évtizedeiben a kultúrának volt egy centralizált jellege, fővárosközpontúsága, amely a mai napig is például a magyar színházi életre nagyon rányomja a bélyegét. Vagy mondjuk Erdélyben ez Kolozsvár-centrikusságot jelentett. Ez a polgári fejlődés megteremtette a magyar színházi intézményhálózatnak egy bizonyos körét, de maradtak fehér foltok, s a II. világháború után ez a folyamat teljesen más történelmi feltételek között, de folytatódott. Akkor jön létre a Székely Színház Marosvásárhelyen, szintén az ötvenes évektől működik a sepsiszentgyörgyi. Hargita megye azonban fehér folt maradt. Ez a folyamat érte el ezt a területet a rendszerváltás után. Úgy gondolom, hogy egy természetes folyamat volt ezeknek az intézményeknek a megszületése. Ugyanakkor teljesen más intézménymodell mondjuk a gyergyói Figura Színház, ugyanúgy a Tomcsa Sándor Színház, de Csíki Játékszín is: kevesebb anyagi forrásból, kisebb létszámmal nagy hatékonysággal kell működniük. A kritikusai ennek a bőségnek sokan nem tudják, hogy ennek a három intézménynek a személyzeti létszáma vagy a költségvetési igénye összesítve elmarad egy hagyományos színházi modell költségvetési igénye vagy személyzeti létszáma mellett. Ez a három színház összesítve pedig nagyobb kulturális termést valósít meg, több előadás, több kulturális érték születik.

– Egy 1983-as interjúban a kommersz színházról beszélve azt mondta, hogy ez „a könnyebb ellenállás vonalán haladva, kulináris kielégítéssel tömegeket hódít meg magának. Ez a színház önmaga ellen való működését jelenti. Leszoktatjuk a nézőt a művészszínházról.”. Hogy a művészszínház a korról gondolkodó színházat jelent, és ennek a funkciónak a megőrzése a színház alapvető feladata. Csíkban viszont mintha nem tartotta volna magát ehhez a gondolathoz. Ön változott meg vagy a helyzet?
– Változott ez az álláspontom. Vállalható az a szempont, amiért én azt úgy gondoltam valamilyen értékelvűség szerint. De igazából az életkoromra írom én azt, hogy akkor ilyen radikálisan kijelentettem ezt, és követtem. Ez sokban változott.

Az igazgatókorszak elvezetett néhány felismeréshez, és úgy vélem, hogy ezek felismerések voltak és nem kompromisszumok,

de legalábbis nem meghátrálás.

Arra jöttem rá, hogy a színházhoz nem lehet ennyire dogmatikusan viszonyulni. Ez egy sokkal összetettebb, bonyolultabb, többrétegű világ, és nagyon sok érték párhuzamos jelenléte kell ahhoz, hogy ez egy igazi erős, érvényes kulturális közeg tudjon maradni. Például Csíkban megfogalmazódott bennem, hogy egy színház akkor hiteles, ha számol azzal, hogy egy konkrét szociokulturális környezetet kell leképeznie. Magának az intézménynek, de a műsorpolitikának is, amit megvalósít, reflektálnia kell azokra a kérdésekre, hogy hol, mit, kinek, mikor és miként játsszunk, mert a színház nem légüres térben születik meg, hanem mindig konkrét körülményekkel meghatározott kommunikáció a játszók és nézők között.

– Húsz év után színházalapítóként mondhatni kurtán-furcsán távozott… Talán nem épp úgy, ahogy szeretett volna. Mi történt?
– Ezeknek a váltásoknak a dramaturgiája ilyen, nem előre kitalált forgatókönyvek. Ezeket nem Hollywoodban írják. Azt, hogy én végülis az általam hosszúfénnyel bevilágított utat végigjárhattam, azt én egy ajándéknak tartom. Én ezért igazi hálát érzek a város iránt, amely ezt elfogadta. Elsősorban magára a közönségre gondolok, mert ahhoz, hogy Csíkszeredában tömegessé vált az elmúlt több mint másfél évtized során a színház látogatottsága, hogy kialakultak az erős színházba járási szokások, ahhoz mindenképpen kellett a város fogékonysága, partnersége. Végülis Hunyadi Lacinak nagyon igaza volt, amikor azt mondta, hogy Csíkba menni kell, mert ott remek közönség van. És ez bejött, bevált.

Nekem nem lehet semmi kifogásom az ellen, hogy az én pályám lezárásának milyen forgatókönyve íródott az elmúlt hetekben, hónapokban. Nincs igazán bánat, sértettség, harag bennem. Látok bizonyos jelenségeket azonban, amelyeket érdemes lenne kielemezni. Nem teljesen veszélytelen az a folyamat, amelynek szemtanúi voltunk az elmúlt hetekben, hónapokban. Ezekről lehetne sokat beszélni, és én kész is vagyok beszélni.

Én nagyon bízom abban, hogy erre az erős alapra lehet építkezni, a csíkszeredaiaknak ezután is olyan fontos lesz a színház, mint eddig volt, és ilyenkor nem csak Csíkszeredáról beszélek, hanem Csíkszereda és vonzáskörzetéről. Nagyon erős harcunk volt, hogy a színház ki tudjon menni a vidéki helyszínekre. Ennek érezni a társadalmi kultúrpolitikai felelősségét, azt, hogy egy csíkkarcfalvi ember nem lehet kulturálisan másodrangú állampolgár egy csíkszeredaihoz képest. A kultúraszemléletnek van egy demokratizmusa: szembeszállni az elitizmussal. Ezek a nagy vitáim egykori önmagammal is, a közegemmel is, amelyben éltem. De ha újrakezdhetném sem adnám fel ezeket a szempontokat.

– És akkor most élvezi a nyugdíjas éveket?
– Igazából most még csak szokom, nemrég tart ez az állapot, kicsit még úgy érzem, mint az ejtőernyős, aki kiugrott, de még nem ért földet, valahol középen lebeg.

ezt még igazából nem egyensúlyoztam ki tökéletesen magamban. Van bizonyos tettrekészség bennem, ami nyilván nem szűnik meg bennem egy kapcsoló elfordításával, de úgy gondolom, hogy egy ilyen dimenzióváltásnak még vannak tartalékai, amelyeket érdemes felfedezni.

– Talán nem mindenki tudja, hogy ön a Marosvásárhely melletti Jeddre költözött. Hogy esett ide a választás és mióta?
– Ennek egy bonyolult családi oka van: itt történt tulajdonképpen a családegyesítés. Akkor, amikor mi kitéptük a gyökereinket Szatmárról – és ez egy fájdalmas gyökérmetszés volt – akkor azzal kompenzáltuk ezt, hogy erősen hittünk abban, hogy Csíkszeredában gyökereket fogunk ereszteni újból. Hát ez mondjuk nem sikerült, de ennek családi okai vannak, és azt hiszem, hogy ez mégiscsak így van jól, mert az én életemnek mégiscsak voltak felszámolt helyszínei. Mert én Fogarason születtem, onnan elment a családunk, amikor én tíz éves voltam – máig sem hevertem ki ezt teljesen –, utána jöttek a nagyon szép gyergyószentmiklósi gyerek- és kamaszévek, utána volt a marosvásárhelyi diákkorszakom, és akkor jött az a három évtized, amit Szatmáron felnőtt emberként napról napra kiteljesedve megéltem és átéltünk. Utána jött ez a hirtelen fordulat, hogy Csíkszereda, s akkor igazából, hogy helyre tevődjenek a dolgok, és mindegyik elhagyott és cserbenhagyott helyszínemmel szemben igazságosak legyünk, ezért nagy-nagy átéléssel jeddi polgárokká avanzsáltuk magunkat.

– Ez mikor történt?
– Most már több mint nyolc éve. De eddig ingáztam. Ennyire letelepedett, helyhez kötött még soha nem voltam. Azt mondhatnám, hogy a csíki korszakom az arról szólt, hogy Csíkszeredába járok.

– Akkor nehezen tudna válaszolni arra a kérdésre, hogy hol van otthon.
– Jaj, ez a legnehezebb kérdés számomra. De úgy gondolom, hogy az ember elsősorban a saját bőrében kell otthon legyen, és ha az első gyökérmetszés megszületett, utána már jöhet akárhány. Én valahogy mindig kicsit irigykedve szemléltem azokat, akiknek sikerült egy helyen leélni az életüket, az ősi házban, ahol minden egy helyen van, különböző generációknak az emlékeit hordozva. Irigyeltem az otthonban leélt életet. Hát nekem másképpen alakult, de biztosan így van ez rendjén.

– Akkor Jedden nagypapaszerepet játszik?
– Azt mindenképpen, teljes energiával. Négy unokám van, okosak és gyönyörűek, és sok örömünk van bennük. Közel lakunk egymáshoz. Az én gyerekeimnek ez nem adatott meg, az én gyerekeimnek sok-sok kilométert kellett órákig vonatozniuk vagy autózniuk, hogy eljussanak a nagyszülőkig. Az én unokáim meg egyszerűen sapkát nyomnak a fejükbe, ha tél van, ha nyár van, akkor belelépnek a papucsba, és három perc alatt átmennek a nagyszülőkhöz. Ezt nem lehet eléggé megbecsülni.

– Apropó család: sikerült átörökíteni a színház iránti szenvedélyt? A fia díszlettervező, a lánya meg legalábbis kritizálja a színházat.
– Hát egy kicsit megérintette őket a színház, átéltek színházi kalandokat, de nem lettek színházi emberek. S ezt én nem tartom rossznak. Érdekes, hogy a feleségem orvos, és a nyolcvanas évek emléke számomra, hogy ő folyamatosan arról akarja lebeszélni a gyerekeit, hogy orvossá váljanak, én meg a színháztól óvom őket. Akkor itt valami baj van mindkettőnk pályájával, ha le akarjuk őket beszélni róla. Nade nem is lettek a gyerekeim teljes gőzzel színházi emberek, de orvos sem lett egyikőjük sem. Más utakat kerestek maguknak.

– A lánya, Boróka az erdélyi társadalom igen megosztó szereplője. Hogy éli meg ezt ön? Nincs késztetése, hogy állandóan megvédje?
– Mondjuk állandó késztetésem, hogy megvédjem, az van. De ő egy kemény csatár, szakmailag, etikailag nagyon megalapozott, amit csinál és ahogy csinálja, és azon túl, hogy vannak nekünk – amikor ritkán alkalmunk van rá – éjszakába nyúló beszélgetéseink, azon túl nem gyakorlok erre hatást, hiszen ő egy autonóm ember, aki megpróbálja a szakmáját szenvedélyesen, jól és hatásosan csinálni, s ennél többet azért nem kívánhat az ember.

– Marosvásárhelyen van színház bőven. Szabadidejében jár előadásokra?
– Követem, hogy a légérzékenyebb kérdéseket teszi fel. (Nevet) Egyik nagyon kedves, korban előttem járó pályatárs mondta, hogy

Ez is egy jelenség a színházi szakmában, hogy maga a színházi munka, annak folyamata nem alszik ki az emberben, de előadásokat nézni egy adott koron túl már nem olyan könnyű. Nagyon hamar látja az ember a kliséket, a formát, mögéjük lát. Ács Alajos jut eszembe, nagyszerű színészpartnerem és egykori igazgatóm, aki mindig a legszélső székre ült. Az ültető helye lett volna az, de ő mindig oda engedte le a fenekét, belenézett tíz percet egy előadásba, aztán mikor hátranéztem, ő már nem volt ott. A beszélgetésünk elején hangsúlyoztam, hogy az ifjúság naivitása mennyire kell a színházhoz. Azt a hamvasságot, azt a naivitást elveszti az ember egy életkor után. És csak valami különlegesen kiemelkedő színházi teljesítmény tudja átütni vagy feloldani ezt az állapotot, a naivitásának, az érzékenységének ezt a hiányát, ami kialakul erre a korra.

Én nem mondom, hogy nem fogok egyáltalán színházba járni, de ezekkel a fenntartásokkal. Érzem, hogy átalakult bennem az a naiv gyerek, aki annak idején kiment az üres színpad közepére, és beleborzongott abba, hogy hova jutott és mi történhet ott. Az egykori naiv gyerek 65 éves korában a szakmának a technikáját, a formáját, az intézményszervezői erőfeszítéseit és egy csomó olyan formai dolgot lát, ami mögött a lényeget – ami valóban megérint és valóban izgalomba hoz –, már ritkábban érzi meg. Valószínűleg így vagyunk berendezkedve.

– Színházcsinálási vágy van még önben?
– Van.

Én az évad elején rendeztem egy előadást, Tamási Csalóka szivárványát, amit tudatosan választottam egyfajta búcsúelőadásomnak Csíkszeredában. Akkor én annak a próbáit ugyanúgy éltem meg, mint ezelőtt húsz évvel. Ugyanazok a félelmek, kételyek, izgalmak, keresések, örömök. A próbáknak szinte az idő múlását figyelembe nem vevő folyamatait pontosan úgy éltem meg, mint évtizedekkel ezelőtt. Úgy gondolom, hogy ez jelzi, hogy ez a vágy, képesség nem aludt ki bennem. De nem készítek alkotói programot most már.