Aki mindig ad(ott) valami újat – 55 éve hunyt el Füst Milán

Vannak a világirodalom remekművei között nagyon emlékezetes első mondatok vagy első néhány mondatok. Hirtelen a 22-es csapdája („Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt.”) vagy a Száz év magány („Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”) jut eszembe, de Füst Milán főműve, A feleségem története így kezdődik: „Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.”

Eredetileg Fürst volt a vezetékneve, igen szegény zsidó kispolgári családba született 1888-ban, nyolcéves korában veszítette el édesapját, nagyon szegényen éltek édesanyjával, ennek ellenére jogi és kereskedelmi egyetemet is végzett, tanítani kezdett, elképesztő előadó volt a visszaemlékezések szerint.

Verseivel a Nyugatban jelentkezett, 1913-ban jelent meg az első verseskötete, majd ezt Az elmúlás kórusa (1921) és Válogatott versei (1934) követik, utóbbiban már átdolgozott, átírt versek is vannak, Újak és Régiek címekkel osztja kétfelé ezeket a verseket, amelyekhez 1948-ban még jött a Szellemek utcája. Nagynevű kortársai és barátai, Kosztolányi, Karinthy és Babits nagyjából egy évtizede elhunytak már, pedig a harmincas években Füst Milán velük számított egy írógenerációnak, a Nyugat akkori nemzedékének.

A feleségem története kétségtelenül a legjobb és legnagyobb jelentőségű műve, de azt tudni kell, hogy Füst Milán mindent írt, mai megfogalmazással élve mindent IS – viszont a verseit, kisregényeit, egyáltalán a műveit még életében, a későbbi kiadások alkalmából javította, javítgatta, ugyanakkor rostálta is. Az újabb kötetekhez írt előszavaiból lehet ezt tudni, azt vallotta, hogy az olvasó és a mű megérdemel annyit, hogy a szerző csiszolgassa azokat – egyébként Faludy György is ezt vallotta, ahogy a legújabb, róla készült monográfiából is kiderül.

Az is tény, hogy művei megjelenésükkor nem arattak osztatlan sikert, Füst Milán csak idősebb korában lett ünnepelt és elismert író, addig könyvei, drámái nem feltétlenül kaptak jó kritikákat, utólag az irodalomtörténészek úgy vélik, hogy egyszerűen nem volt felkészülve rá az olvasóközönség és az akkori irodalom- és színházkritikusok. A drámaírásból elege is lett, viszont az 1942-ben megjelent regényét ő is élete fő művének tartotta. Hét évig (!) írta úgy, hogy gyakorlatilag nem vett tudomást a világról.

– mondta később erről az időszakról, majd azt is elmondta, hogy a rengeteg felgyűlt papírral, mintegy negyvenezer oldalnyi vázlattal és jegyzettel hat hétig fűtötte fürdőkályhát.

Sajnos Budapest ostromakor több kész kézirata is megsemmisült, ezek egy részét újra tudta írni a háborút követően – habár 1948-ban az elsők között kapta meg az akkor alapított Kossuth-díjat, a Rákosi-rendszerben nem jelenhettek meg a munkái. 1955, illetve az 1956-os forradalom után, a hatvanas években,

élete alkonyán kapott meg szinte minden elismerést, ami járt volna neki, emellett az ötvenes évek végén több nyelvre is lefordították A feleségem történetét, a Nobel-díj várományosa is volt, végül nem kapta meg.

Még az 1919-ben viselt dolgai miatt (szerepet vállalt a Tanácsköztársaságban, az Alkotó Művészek és Tudományos Kutatók Szövetségének volt a vezetője) a húszas-harmincas években nem volt könnyű publikálnia, az a rendszer ugyanis nem nézte jó szemmel azokat, akik a vörösök (rém)uralma alatt valamilyen szerepet vállaltak, még ha később meg is bánták azt.  

Naplóját (ami tulajdonképpen egy szellemi utazás) negyven éven át (1914 és 1944 között) írta, de a fennmaradt kéziratokról mindig nagyon furcsán beszélt, elvileg megsemmisült egy része, de nem zárható ki, hogy ő tette ezt meg – körülbelül egyharmada jelent meg eddig az irodalmi szakma szerint. Volt ebben az emberben valami nagyon különleges és megfoghatatlan, hiszen elképesztő műveltsége volt, írásaiban rengeteg bölcselet van, nagy idézeteket lehet kiszakítani a műveiből, főleg a naplóiból. Írásművészetéről disszertációk születtek-születnek, művei nagyon magas színvonalúak. 

A hatvanas években már csak kerekesszékkel tudott közlekedni, állandóan beteg volt, pedig ebben az időszakban a drámáit is sorra bemutatták a budapesti színházak. 1967. július 26-án hunyt el, sírja a Farkasréti temetőben van.

Konvenció és szépség: Enyedi Ildikó legújabb alkotása nem egy divatos filmes bravúr, de jó nézni

Enyedi Ildikó legújabb alkotása, A feleségem története egy mély, mondhatni hagyományos kosztümös dráma, mely nincs teljesen összhangban az aktuális filmes trendekkel, ennek ellenére igencsak szerethető.

Fő művét még Huszárik Zoltán is szerette volna megfilmesíteni a hetvenes években, ám akkor nem volt elég pénz rá, még nemzetközi koprodukcióban sem, ám Enyedi Ildikó már a nyolcvanas évek végén írt egy első forgatókönyvet a regényből – nagyon nem lehetett egyszerű már az sem, de 2021-ben végül elkészült a filmje, Störr kapitányt a holland Gijs Naber, Lizzyt a francia Léa Seydoux alakítja.

Majdnem háromórás, a magyarországi mozikban tavaly ősz óta látható – ahogy az várható volt, nem ömlenek a tömegek a moziba rá, de ha valami különleges élményre vágyunk, és van rá lehetőségünk, nézzük meg.

No de ott vannak Füst Milán könyvei, ezeket néha vegyük le a polcról, mert akár egy szabadverset (a magyar irodalomban az egyike volt a szabadvers meghonosítóinak), akár egy kisregényét olvassuk, Füst Milán írásművészete igen magas minőség – ha nem jön be, természetesen tegyük le, de később, pár év múlva vegyük elő megint, hiszen tipikusan az az író, aki mindig képes meglepetést okozni. Kétségtelenül A feleségem története a legjelentősebb, annak igen kifinomult nyelvezete miatt is, és habár egy kapcsolat története, ami banálisnak tűnik, a regény igen mélyre visz. Többször elolvasva még több dolgot fedezhetünk fel benne, igen nagy hatással lehet olvasójára.  

A csajunknak, barátnőnknek, feleségünknek ajándékba ne vegyük meg A feleségem törtnetét, rossz ómen lehet. De a könyvespolcon legyen ott!