Anger Zsolt: a színház az igazi „aranyélet”

– Milyen volt Anger Zsolt gyerekként?
– Boka és Nemecsek keveréke voltam, vagyis jó gyerek, néha túlságosan is. Apám nagyon bízott bennem, és én is benne, mert ha valamit megígért, betartotta. Négy-öt éves koromban megtanított írni-olvasni. Az iskolában egy percet sem tanultam, de mindent megjegyeztem, ami elhangzott. Valószínűleg ez is annak köszönhető, hogy apám sokat foglalkozott velem.

– Hogyan került a színház bűvkörébe?
– Szegeden, ahol születtem, amatőr színész voltam a nyolcvanas években végig. Innen Kaposvárra szerződtem segédszínésznek, és ez meghatározta az egész életemet. Még kifogtam Jordán Tamásékat, a rendezők közül is megfordult ott az akkori színházi világ krémje. Ebben a kisvárosban a színházon kívül nem volt élet, de nem is nagyon akartam mással foglalkozni, ezért reggeltől estig bent voltam, próbáltam, vagy néztem a próbákat. A színház működését itt tanultam meg. Három év múltán felvettek a színművészetire. Frissen végzettként a Vígszínházhoz kerültem, ahol négy évet töltöttem, aztán diplomás és már tapasztalt színészként visszamentem Kaposvárra öt évre. Láttam tehát legalulról, csoportos szereplőként, utána pedig megtapasztaltam, milyen a legfelső polcon lenni. Voltak rendezői ambícióim is, de arra ott nem kaptam lehetőséget. Eger következett, és az ottani vezetésnek köszönhetően elkezdhettem rendezni. Azóta minden évben egy-két-három rendezésem van.

– Miért kezdte érdekelni a rendezés?
– Kicsit komplexebben érdekel a színházcsinálás, a technikai része is, meg úgy érzem,

Egerből elkezdtek hívni mindenhova. Gyergyószentmiklóson is rendeztem kétszer, és az ottani munkáimnak köszönhetően hívtak meg ide, Freddy (Barabás Árpád színész – szerk. megj.), aki akkor még a Figura tagja volt, ajánlott be. Évekig tartó egyeztetés után végre összejött a közös előadás.

– Miket tanult a nagyoktól?
– Színésznek lenni, főleg vidéki társulatnál, olyan, mint a háború: hasalsz a lövészárokban, és ha megkérdik, miért harcolsz, nem azt mondod, hogy a hazáért, hanem a haverodért, aki ott fekszik melletted. Megtanultam, hogy egymásért kell dolgozni.

A színészet olyan, mint a röplabda, itt nincs idő megfogni a labdát, mert ahogy kapod, abban a pillanatban kell visszaadnod. A színház egy abszurd dolog, egy sötét teremben egymás mellett ülnek vadidegenek, a deszkán meg szintén vadidegenek idétlenekednek, és miközben a melletted ülő ismeretlennel összeér a vállatok, egyszerre sírtok, nevettek.

Ez óriási erő, amelyet érdemes kihasználni valami olyanra, ami gondolatokat, érzelmeket ébreszt. Színházzal foglalkozni azért is jó, mert nem kell pszichiáterre költeni, hiszen egész életünkben magunkról mesélünk, arról, ahogyan a világot látjuk. Örülök, hogy ez megadatott nekem, és nem csak élek bele a világba.

– Ha méricskélni kellene, önben mennyi a színész, és mennyi a rendező?
– Színházi alkotóembernek tartom magam. Egyébként színész vagyok akkor is, amikor rendezek. Próbálok olyan rendező lenni, amilyennel szeretnék színészként dolgozni. A rendezés egy külön szakma, és ebben én önképző vagyok, hiszen nem ezt végeztem, de az a jó néhány év, amit a rendezők irányítása alatt vagy háta mögött, a nézőtérről figyelve őket töltöttem, felér egy egyetemmel. Ettől függetlenül máig nagyképűségnek tartom, ha odaíratom a nevem mellé a rendező szót.

– Közismertségre a televízión keresztül tett szert. Hogyan birkózik meg ezzel valaki, aki nem bulváralkat?
– Tettem a dolgomat, és tíz évvel ezelőtt egyszer csak jött a lehetőség a Nyomozó képében. Már addig is sok filmben szerepeltem, de ezzel hirtelen megnyertünk egy csomó díjat, külföldön én a legjobb alakításét. Engem sem került el a csapda, mindenki azzal a karakterrel azonosított, ezért utána évekig nem jött felkérés. A televíziós karrier a Hacktion című sorozattal kezdődött, amelynek a második évadtól én lettem a főszereplője. Elég megosztó produkció volt, de általában szerették. Stabil háromszázezer nézőt ültetett le hetente. Olyan volt, mint a filmezés vietnami háborúja, 280 napon át reggeltől estig folyamatos meló, de máig kamatoztatom, amit ott megtanultam: a lehető legváratlanabb szituációkban is feltalálom magam. Aztán jött a felkérés az Aranyéletre – az HBO saját gyártású sorozatában szerepelni nagy megtiszteltetés volt. Hihetetlen, mekkora utat járt be, a közismertséget is ez hozta meg számomra.

Ha valakit rajongás vesz körül, az néha fárasztó tud lenni, ugyanakkor óriási felelősség valaki idoljának lenni, mert nem mindegy, hogyan viselkedsz, mit nyilatkozol.

– Nálunk felismerték az emberek?
– Igen. Voltak, akik csak rám sandítottak az utcán, és voltak, akik meg is szólítottak. Egy kicsit meglepődtem ezen, de valószínűleg a Konyhafőnök című műsorból vagyok ismerős arc. 

– Van egy másik szenvedélye is, a fotózás...
– Gyerekkoromban kaptam az első gépemet, amit sajnos teljesen szétzúztam. Amikor a színházzal kezdtem foglalkozni, háttérbe szorult, aztán Kaposváron kezdtem el újra. Nem vagyok megszállottja, de ha elkap a gépszíj, mindent lekapok, ami utamba kerül. Legfőképpen embereket szeretek fotózni. Az emberi lény a legérdekesebb a világon. 

– Korábban többször is nyilatkozta, hogy kiábrándult a társadalomból. Változott a helyzet?
– Azóta már röhögök. Örkény ötven éve kifejtette: ha kimegyünk az utcára, terpeszbe állunk, előre dőlünk és a két lábunk között hátranézünk, amit fejjel lefelé látunk, az a groteszk. Nos, ma már előre sem kell hajolni, elég körülnézni. Az a legnagyobb baj, hogy nincsenek világítótornyok, amire fölnézve tudod, merre kell menned. Gondolok itt egy nagy gondolkodóra, nemes eszmére, példamutató közösségre. Itt ezt kevésbé érzem, valahogy még magyarnak lenni is jó itt. Gyerekkoromban éreztem utoljára ezt, és most valahogy felerősödött bennem.

– Így, hogy van némi rálátása, milyen különbséget észlel az anyaországi és az erdélyi magyar színházi világ között?
– Itt ezerszer csóróbbak, mégis kevesebbet nyavalyognak, és inkább dolgoznak. Nagyobb megbecsülésre volna szükség, és nem csak a fizetésre gondolok. Mert ez nem az a munka, amelyet leraksz délután négykor, és el van felejtve – ez egy életforma.

Egy közösség haladása nem a pénzen múlik, hanem a kultúrán, a tudáson.

A világ összefüggéseinek értelmi és érzelmi megértésében nagy segítség tud lenni a színház, amely az egyik legkomolyabb társadalmi fórum. 

– Milyen volt az udvarhelyi társulattal dolgozni, és milyen lett a közös munka eredménye?
– Nagyon hiszek a csapatmunkában, és ők igen összetartók, jól kiegészítik egymást. Annak, hogy jó előadás szülessen, a jó szereposztás a záloga. Minden mozdítható és harcba állítható színész benne van az előadásban. Amikor a felkérést kaptam, fotókon megnéztem, kik ők, és rögtön tudtam, hogy tökéletesen ki lehet osztani a Főfönököt. Életemben először csináltam ilyet, hogy újrarendezek egy darabot. A Radnótiban színre vitt előadás után maradt bennem egyfajta hiányérzet, de most már minden benne van, és ez a társulatnak köszönhető – nem csak azoknak, akik a színpadon állnak, sokat tesznek hozzá a háttérben dolgozók is.