HIRDETÉS
Ha zenészekre gondolunk, rögtön az első dolog, ami eszünkbe jut, a züllött élet: alkoholproblémák, drogproblémák, mentális zavarok. Tragikummal átszőtt életük a filmiparnak kedvező, amit Hollywood előszeretettel ki is aknáz. Nem csoda hát, hogy megannyi zenészről született már biográfiai mozi, vagy többé-kevésbé életrajzi pontosságú portréfilm.
A szenvedélybetegségek azonban nem csak a hírességek népbaja, környezetünkben is rengeteg szerekkel élő embert ismerhetünk, ami sajnálatos, viszont nem egy tabuként kezelendő téma. Fontos kiemelni, hogy
jelen összeállításban nem az alkohol és drogprobléma kerül fókuszba, hanem ezek hatása a zenészek életére, esetleg a másik oldalról tekinteni a jelenségre.
Ha azt mondom, hogy Jim Morrison, rögtön rávágnátok, hogy The Doors. Morrison volt a doors, mint mondani szokták – nem alaptalanul. Jim Morrison azonban több volt egy rocksztárnál, költő volt, kortársai sámánnak látták, saját bevallása szerint ő volt a gyíkkirály. Kusza, mi? Nos, nem a tejtől lett az a fenomén, aki legendává vált, Morrison ugyanis előszeretettel használt hallucinogén szereket, új-mexikói származása pedig igen nagy hatást gyakorolt a művészetére.
A sivatag, azok faunája visszatérő motívummá vált mind a verseiben, mind a zeneszövegeiben, innen a gyíkkirály megnevezés, szintúgy a kígyó szimbóluma, a sámán megnevezése.
Életrajzi filmje, az 1991-ben megjelent The Doors című kaotikus alkotás maga a portré-film megtestesülése, egy elvárása van a nézőnek: megismerni Jim Morrisont, amely célt bravúrosan el is éri a film. A színészi játék külön elemzést megérne, ami talán így is sok mindent elárul, én most a biográfia műfajára teszem a hangsúlyt. Hiszen mi a biográfia? Vallomás saját vagy más nézőpontból egy személy kilétéről.
A The Doors film a cím ellenére nem a világhírű együttesről szól, hanem annak frontemberének bemutatásáról, bár ez nem meglepő, hiszen ahogy már említettem, Morrison volt a doors.
Az 1960-as, 70-es színvilág, a hippi életstílus, az erkölcstelen élet vászonra vitele teszi a filmet valóban korszerűvé, hitelessé. Nagy ellentétben áll mindez a hazánkban erőteljes brutalista stílust képviselő élettel, azonban behelyezi a nézőt a szabados amerikai álomba.
A film ábrázolása szerint Jim Morrison a szó nem szoros értelmében nárcisztikus személyiségű valaki volt, ami pedig igazán hitelessé teszi, az a jó „mondókája”.
Tudott a szavakkal bánni, ez tagadhatatlan, filozófiai mélységű gondolatait tanításként adta át rajongóinak, egyfajta vezető, „sámán” lett belőle. És hogy miért fontos ezt így kiemelni? Azért, mert ahogy a film is megmutatja,
a bölcs, öreg sámán visszatérő motívum volt a zenész életében, inspirációjának forrása volt az őslakos amerikaiak kultúrája, s mint az orwelli nagytestvér, a sámán mindig mögötte volt.
De ki is a szóban forgó törzsi vezető? Morrison lelkiismerete. A züllött rocksztári életéből kiragadó hang, ami a már-már kereszténységi jó felé terelné őt, ha hagyná. Morrison előszeretettel írt életről, halálról, a világban benne létről, gyakorlatba azonban nem volt képes a saját elvei szerint élni, így mint egy szektavezér, csak tanított.
Tanításai tagadhatatlanul nagy hatással voltak a zenetörténetre, beírta magát a történelembe, s mint egy árnyéka önmagának, vászonra is vitték ezt az elveszett zsenit.
Control (2007)
Ezzel valamelyest ellentétbe állítva beszélhetünk a már kevésbé ismert Ian Curtisről. Az egykori Joy Division énekeséről és frontemberéről a 2007-es Control című biográfiai film ad valamelyest hiteles képet a „punk a javából” zenész és költőről. Ahogy a cím is sugallja, Curtis sokkalta összetettebb problémákból merítette zenei énjét: a kontrollból és annak hiányából. A Joy Division énekese ugyanis mentális zavarral küzdő egyén volt, piszkosul fiatalon bekövetkezett halálát is ez okozta, de most nem ez a lényeg.
A Control egy mestermű, a zenei hangulatfestéstől a képi világig minden a helyén van.
Maga a film fehér-fekete, ez tükrözi Ian Curtis elméjének bugyrait, hogy hogyan is látta ő a világot mindazok miatt, amiktől menekült volna: a küzdelmei miatt az énnel. Hiszen ez volt számára a világ:
fekete és fehér, jó vagy rossz, igen vagy nem.
Nála nem voltak átfedések, végletekben mozgott. Ő vagy kontroljában volt önmagának vagy nem, ezt tükrözte az igen ikonikus rángatózós táncmozgása is, a kontroll hiányában pedig az epileptikus rohamai. Ian Curtis elveszett volt, nem találta helyét a világban, dalszövegei is erről árulkodnak, kuszák, követhetetlenek sokszor, nem érint filozófiai mélységű kérdéseket, csak úgy vannak önmagukban, de ez végeredményben nem baj. A punk-történelembe beleírta bandáját mindazzal a szomorú, sokszor kisfiús elveszettséggel, ami ő volt.
Árnyéka tovább él a Control című filmben, így az énje nem veszett el, csupán átváltozott.
És ha már az én kérdéseiről van szó, az Ian Curtissel szöges ellentétbe helyezhető Elvis Presleyről is érdemes néhány szót szólni. A róla készült 2022-es Elvis című biográfia ugyanis ha valamit teljességgel elért, az a karakterábrázolás, habár a film nem kifejezetten ezt tűzte ki céljául. Elvis hitt magában, hitt a zenéjében, sikerét is ennek köszönheti.
Nem félt az élettől, kiénekelte magából a gátlásokat, hiszen „két férfi ereje volt benne”, legalábbis ezt nevelték bele.
Ez az önbizalom forrásának első osztályú, később jócskán kamatoztatta is, az Elvis című filmből talán ez az önbizalom, a zsigerből jövő tudatos én ábrázolása hiányzott a legjobban. A színészválasztásról szóló vélemények megoszlóak, én ebbe inkább nem mennék bele, több van ennél a filmben. Hiszen ne feledjük: még mindig biográfiáknál tartunk, és ha már életrajz, milyen ember volt Elvis?
Karrierista, hírnévre éhes, drogproblémákkal küzdő, apátlan, születésekor testvér nélkül maradt, így két ember helyett kellett a családdinamikában részt vegyen, mert ezt várták el tőle.
Zenélt, mert szerette a baptisták átszellemült zenei zsenijét, ő is közéjük akart tartozni.
Tehát egy művész lett, aki addig énekelt, míg meghalt, s utolsó fellépéséig tartotta azt a színvonalat, ami tőle elvárt volt. Feltűnhetett eddigre, hogy sok mindennek mások miatt felelt meg, mások vágyainak, igényeinek. Nem tudott azonban kilépni a fojtogató hírnévből, így sem apaként, sem férjként nem állta meg a helyét, de elérte a célját: vászonárnyék lett, akinek zenéje ma is pótolhatatlan.
Az életrajzi filmek listájáról semmiképp sem hiányozhat Freddie Mercury biográfiája, a Bohém rapszódia sem. Tudom-tudom,
a film elviekben a Queen együttesről szól, viszont a banda reprezentációjában annyira sok a pontatlanság, hogy a filmet érdemesebb Mercury biográfiájának tekinteni, mintsem az együttesének.
A filmben a Queen frontembere kerül a középpontba jellemének ábrázolása pedig pontosan azt mutatta be, amit a néző várt: a bohém gyermeki ént és a komoly, lírai felnőttet, avagy a rapszódiát. Freddie Mercury szintén maga építette fel karrierét és imidzsét, egy jelenség volt.
Az ikonikus lófogaival, a funky ruháival maga volt a karakter, ami ténylegesen arra kárhoztatott, hogy vászonra kerüljön előbb-utóbb.
Ez 2018-ban be is következett, s egy olyan kép rajzolódhatott ki ezáltal a rajongók szemében a Queen frontemberéről, aki nyughatatlan, mégis békés, aki melankóliával éli az életet, mégis habzsolja azt, aki fél, de mégis cselekszik.
Bohém volt a javából, a róla készült film pedig ezt alá is írja. Ő volt az, aki úgy tartott koncertet, hogy ott sem volt, a többezres közönség pedig végigénekelte a ma már ikonikus számát, a Bohemian Rhapsodyt.
Mercury volt az a sztár, aki energiájával képes volt többhektárnyi teret is betölteni, ezt pedig a film is jól megmutatta.
Hogy ezek az emberek, sztárok, fenomének valójában zsenik voltak-e vagy sem, ezt mindenkinek meghagyom útravaló döntésnek. Egy biztos:
jelenségük a mai napig kísérti a világot úgy is, hogy már régen nincsenek közöttünk, ekképp váltig állítom, valamit tudtak, valamit leraktak az asztalra.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
