Assassin's Creed: Mirage – orgyilkos-kalandok a középkori Bagdadban

Elképesztő iramot diktál idén a videójáték-ipar, nincs olyan hónap amikor ne jelenne meg egy-egy nagyobb stúdió évek óta fejlesztett, komoly érdeklődésnek örvendő, nagyköltségvetésű produktuma. 2023 ősze kifejezetten erős a játékmegjelenések tekintetében, hiszen pont egy hónap eltéréssel jelent meg a Bethesda egy évtizede fejlesztett, idézőjeles űrszimulátora, a Starfield, valamint a Ubisoft legújabb Assassin's Creed-kalandja, a Mirage, hamarosan pedig érkezik az Insomniac Games Pókember-játékainak folytatása, a Marvel's Spider-Man 2 is.

Az ősz elején elérhetővé vált játékok közül a Starfieldbe, a Cyberpunk 2077 Phantom Liberty alcímet kapott kiegészítőjébe és az Assassin's Creed: Mirageba vetettem bele magamat, és bár az internet telis-tele van az ezekről szóló kritikákkal, tesztekkel és felhasználói értékelésekkel, összeállításaimban

saját tapasztalataim alapján próbálok eligazítást nyújtani abban, hogy megéri-e így nem sokkal a megjelenésük után pénzt és időt áldozni ezekre a játékokra.

Ebben az anyagban az Assassin's Creed: Miraget veszem gorcső alá.

A videójátékok „gyorskajája” mutatja meg, hogy milyen lehetett a történelmi korok harcosainak lenni

Hihetetlen mennyiségű tartalom, rendkívül jól kidolgozott harcrendszer, korrekt, de meglehetősen repetitív videójáték az újragondolt Assassin’s Creed-franchise legújabb darabja, ami a Valhalla címet kapta. Ahhoz azonban, hogy megértsük a játék jelentőségét, vissza kell mennünk egy kicsit az időben.

Legutóbb 2020-ban jelent meg új Assassin's Creed-játék, a Valhalla, ami a vikingek korába vitte az orgyilkosok és a templomosok közti alternatív történelmi kalandsorozatot. A célpontok kiiktatását és a különböző történelmi korokban és helyszíneken zajló, nyílt világú nyomozást már a két előző játékban a szerepjátékok elemeivel ötvözték, így gyakorlatilag

elképesztően masszív, rengeteg tennivalóval megrakott és játékelemmel feldúsított sandbox-kalandokat adott a Ubisoft a játékosainak.

Az eladott példányszámok alapján az RPG-sített Assassin's-kalandok is népszerűek voltak, bár sokan fejezték ki elégedetlenségüket, hogy ezek már nem a klasszikus értelemben vett AC-játékok. A masszív, több mint száz órányi időtöltést kínáló Valhalla egyfajta live-service modellben működött, hiszen két éven keresztül jöttek az új tartalmak hozzá, többnyire kisebb javítócsomagok, szezonális eventek és sztori-kiegészítők, valamint újabbnál újabb fegyverek és felszerelések formájában, a végén pedig szinte el is lehetett vonatkoztatni attól, hogy ez is egy Assassin's Creed kaland, hiszen

a játékmenetében inkább tűnt egy repetitív Witcher-klónnak, mintsem egy klasszikus, nyomozós, taktikázós AC-kalandnak.

Ebből nőtte ki magát a most megjelent Mirage, amit eredetileg a Valhalla újabb kiegészítőjének szántak, végül azonban úgy döntöttek a kiadónál, hogy különálló játékként készül el, és visszanyúlnak benne a gyökerekhez, vagyis a klasszikus Assassin's Creedekre hajazó játékmenete lesz, amiben nagyobb szerepe lesz a lopakodásnak és a taktikus harcoknak, ahogy az eredetileg is a játéksorozat esszenciája volt, amíg az Originsszel kezdődően nem változtattak gyökeresen rajta.

A Mirage a Valhalla egyik mellékszereplőjének, Basimnek a múltjába kalauzolja a játékost, a cselekmény helyszíne pedig a középkori Bagdad. A Valhalláéval megegyező grafikával készült, világában az Originsre hasonlító (merthogy itt is egy sivatagi környezetben járunk, hasonlóan az ókori Egyiptomhoz) Mirage

nem egy teljes árú játék, ugyanis jóval „kisebb” mint az elődei, a több mint száz órányi időtöltés helyett pedig mindössze 20-30 órányi tartalmat kínál.

A Mirage nem találja fel a spanyolviaszt, sőt szinte semmilyen újítást sem hoz a franchise-ba. A klasszikus AC-k játékmenetét hozza vissza, ahol az ellenfelek erősek, nem lehet csak úgy a folyamatosan kioldott skilljeink és egyre erősebb fegyvereink segítségével csak úgy, egy két csapással kinyírni őket, hanem lopakodós kiiktatással, különböző orgyilkos-eszközök (füstbomba, dobókés, csapda stb.) segítségével győzhetjük le őket.

Emellett játék közben „kizsebelhetjük” a vagyonos ellenfeleket, különböző megbízásokat teljesíthetünk, és a játék sztoriján keresztül nyomozhatunk a Rend misztikus tagjai után, akiket nekünk kell kiiktatnunk, ami nem is olyan egyszerű, ha felkészületlenül vágunk neki a feladatnak. Emellett persze nem maradhat el a játéktéren szétszórt ládák nyitogatása, amelyekből a nehézségi szintjüktől függően fegyvereket, ruhákat, tervrajzokat vagy épp nyersanyagokat kaphatunk – utóbbiakkal épp a kapott eszközeinket fejleszthetjük – emellett pedig

a küldetések nyomán különböző képességeket oldhatunk ki, illetve egyre több eszközzel bővíthetjük az orgyilkos-arzenálunkat.

Ami viszont kifejezetten idegesítő benne, hogy továbbra sem tudták megreformálni a játékban a mozgást, hiszen az általunk irányított karakter – jelen esetben Basim – bár szinte mindenre felmászhat,

mozgása továbbra is darabos, és időnként „ragad” a különböző textúrákhoz, így például hiába próbálunk vele felfele mászni, ha épp makacsul kapaszkodik valamibe, vagy épp oldalazva próbál haladni az általunk kiadott billentyű-, vagy kontroller-gombparancs ellenére.

Ez főleg akkor igazán bosszantó, amikor több ellenfél is körbevesz, és menekülnünk kellene, hiszen nem tudjuk legyűrni őket. De az is idegesítő, amikor egy látványos kivégzést rossz kameraállásból mutat a játék, vagy éppen az NPC-k valamilyen okból kifolyólag belesüllyednek a környezet textúráiba.

Az Assassin's Creed: Mirage ugyanakkor ötvözi a klasszikus AC-k játékmenetét a modernkori AC-k újításaival és játékfunkcióival (de a jól ismert bugokat és glitcheket is „hozza”). Bár a játékmenete rövidebb, de így is repetitív tud lenni a sok mellékfeladat és gyűjtögetés, de legalább nem annyira, mint a Valhalla és Odyssey esetében, ahol a végtelenségig csinálhattuk az ugyanazon kaptafára épülő küldetéseket, amíg meg nem untuk.

Akik ki akarják maxolni a játékot, nem kell hónapokat eltöltsenek benne, hiszen minden felkutatásához, felfejlesztéséhez és a sztori végigviteléhez elég néhány nap, még akkor is ha csak esténként vagy hétvégén van időnk vele játszani.

Sajnos a harcrendszer és a fegyverek is elég megúszósra sikerültek a játékban, ugyanis míg a korábbi, klasszikus AC-játékokban is többféle fegyver volt az arzenálunkban (kardok, lándzsák, íjak, stb.), addig a Mirageban már csak egy kard és egy tőr teszi ki a fegyverzetünket, amelyekből többfélét is kioldhatunk, a lényegen azonban nem változtat: a tőrrel háríthatjuk az ellenség támadásait, míg a karddal sebzéseket oszthatunk, ugyanakkor a távolsági fegyverektől is búcsúznunk kell a legújabb felvonásban, mert ezeket itt a dobókés váltja fel. Maguk a harcok sem túl taktikusak, inkább egy kaptafára mennek, és gyakorlatilag ugyanazokat a mozdulatokat hajtjuk végre ezredszerre is:

a hárítható támadásokat hárítjuk a tőrünkkel, majd bevisszük a halálos döfést a karddal, a háríthatatlan támadások elől pedig félreugorhatunk, ha pedig esztelen kaszabolásba kezdünk, azt az életcsíkunk bánja, hiszen több ránk rontó ellenfél elég nagy kihívás lehet, főleg a játék kezdeti szakaszában.

Ezt ellensúlyozza azonban a lopakodós taktikák bevetése, ugyanis a játékmenet során kioldott orgyilkos-eszközeinkkel (csapdák, zajkeltő eszközök, stb.) nagyon változatosan iktathatjuk ki a helyőrségek katonáit, ugyanakkor arra is rágyúrhatunk, hogy minél nehezebben vegyenek észre, emiatt nagyon élvezetes tud lenni, ahogy láncreakció-formájában oltjuk ki az életeket. Erre van is egy külön kioldható képesség, ami újításnak számít: több ellenséget jelölhetünk ki egyszerre, akikhez gyakorlatilag egymás után „teleportálhatunk” oda, hogy egy határozott mozdulattal kiiktathassuk őket az élők sorából.

Természetesen ebből a játékból sem maradtak el a mikrotranzakciók, vagyis, hogy pénzért vehetünk felszereléseket és fegyvereket kiegészítésként a játékhoz, amik nem csak kozmetikai eszközök, hanem előnyökhöz juttatják a játékost különböző bónusz tulajdonságok révén, amik másképp nem feloldhatóak a játékban. A Ubisoft játékai esetében megszoktuk már, hogy hozzátartoznak ezek a mikrotranzakciók,

mindenkinek az egyéni döntése és a pénztárcája függvénye, hogy hajlandó-e a játék árán felül pénzt áldozni plusz tartalmakra, vagy marad inkább annál, amit az alapjáték kínál számára.

A játékot előrendelők egy bónusz-küldetést is kaptak, míg a Deluxe-kiadás vásárlói egy Prince of Persia-témájú vértet, fegyvereket, hátast és madarat kapnak, de ezek megléte nélkül is teljesen élvezhető az alapjáték.

Aki szereti a klasszikus AC-ket, annak nagy valószínűséggel be fog jönni, de azoknak is, akik megcsömöröltek az utolsó három, Assassin's Creedtől, de azért szeretik a franchise-t, és szeretnek egy lopakodó orgyilkos bőrébe bújva egy történelmi város épületein mászkálni és parkourozni.

A Mirage mellett szól a nem teljes ár is, ami a megjelenés óta egyre csökken, így hónapokkal később akár egy nagyobb leárazás részeként is be lehet majd szerezni a mostani ár töredékéért, ami jóval kevesebb, mint amennyit mostanában egy teljes értékű játékért elkérnek.

A játék megvétele ellen szól, hogy ez is repetitív, helyenként pedig bugos, glitches, mint a Ubisoft többi játéka, emellett pedig grafikailag, megjelenítésében sem fejlődött szinte semmit az elődökhöz képest, sőt ha egymás mellé tesszük (és tette azt több youtuber is), a tíz évvel ezelőtt megjelent Assassin's Creed: Unity egy combos videókártyával, PC-n sokkal jobban néz ki, mint a Mirage.

Ettől eltekintve azonban egy jó kis nyílt világú, már ismert sablonokból építkező játék, ami nincs túlnyújtva, jó agykikapcsoló – mert sem a játékmenete, sem pedig a sztorija nem bonyolult – és pont jó kimaxolni a Marvel's Spider-Man 2 megjelenése előtt.

Akik semmit nem hagynak a képzelőerőre – betekintést kaptunk a gaming jövőjébe

Új, rebootolt Mortal Kombat, az Insomniac-féle Pókember második része, nyomozós horrortörténet, gyökereihez visszatérő Assassin's Creed, belső nézetes varázslós kaland, a Pandora-bolygón játszódó Avatar-játék és egy új Star Wars történet.