A videójátékok „gyorskajája” mutatja meg, hogy milyen lehetett a történelmi korok harcosainak lenni

Ha van videójátékfejlesztő-cég ahol igazán megdolgoznak a játékosok pénzéért, az a franciaországi székhelyű, de a világ számos országában (köztük Romániában is) fejlesztőstúdiót működtető Ubisoft vállalat, aminek a kezei közül kerül ki az Assassin’s Creed játékszéria.

A 2007 óta évente vagy kétévente új epizódot kapó, történelmi korokon átívelő, orgyilkosokat kiképző úgynevezett testvériség egymáshoz a világépítésen keresztül kapcsolódó történeteinek újabb és újabb része egyfajta elnagyolt történelemszimulátornak is tekinthető. Igen ám, de a készítők elsődleges célja nem a különböző történelmi korok hű és dokumentarista bemutatása, hanem – videójátékról lévén szó – a szórakoztatás, így a történelem mindössze eszköz a készítők kezében, ami azt jelenti, hogy

a játékos az időszámításunk előtti vagy utáni korokba „visszarepülve” kiélvezhesse azt, hogy milyen is lehetett orgyilkosként létezni az adott időintervallumban.

Így történhet meg, hogy keveredik a legenda és történelem, a valóság és a fikció, és így létezhet egyazon univerzumban például az Excalibur és Thor pörölye, Szent György páncéljával együtt.

A hat legjobb videójáték az otthonülés szórakoztatóbbá tételéhez

Mi van azokkal, akik egy kontroller püfölésével, a tévé előtt töltik el otthon az idő nagy részét? Összeállításunkban saját tapasztalatok és élmények alapján nekik ajánljuk az általunk legjobbaknak tartott akció-kalandjátékokat.

Az Assassin’s Creed játékokban tehát egyfajta fiktív elemekkel megtűzdelt alternatív történelem részesei lehetünk, aminek középpontjában a Templomosok és az Assassinok örökös ellentéte áll (előbbiek az elnyomók, utóbbiak a felszabadítók), akik az Isuk (az emberiség előtt élt, isteni erővel bíró lények) eszközei után kutatnak, hogy elpusztítsák, illetve hogy megvédjék az emberiséget ezeknek az ereklyéknek a segítségével. A modern korból kiinduló cselekményben a templomosok leszármazottai egy Animus nevű készülék segítségével tudnak „visszamenni az időben” azáltal, hogy valamelyik ősük genetikai kódja segítségével, annak bőrébe bújva változtassák meg a történelem fontos állomásait,

megakadályozva azt, hogy a Templomosok elpusztítsák az emberiséget.

A 2007 óta rengeteg videójátékot, könyvet és még egy meglehetősen középszerű filmet is kapó Assassin’s Creed így számos történelmi korba nyújtott betekintést, a játékok lényege pedig az volt, hogy az éppen aktuális assassinnal ki kellett iktatni a célpontokat, megszerezni a hőn áhított tárgyakat, és épületről épületre ugorva, lopakodva, a tömegben elvegyülve felfedezni az adott kor minden jellegzetességét. Emellett meg lehetett ismerkedni még híres történelmi figurákkal (akiket az alkotók szintén a saját kényük kedvük szerint töltöttek meg élettel, illetve adtak nekik fiktív sztorikat, hétköznapi eseményeket), akik jelenlétükkel színesítették a játékot, emellett történelmi ereklyéket, tárgyakat, kincseket is kellett keresni, egyszóval jól el lehetett szórakozni például a középkori Velencében vagy a polgárháborús Amerikában.

A játéksorozat azonban az aktuális trendeket meglovagolva 2017-től az Origins (Eredet) címet kapó epizóddal mondhatni ráncfelvarráson, újragondoláson esett át. Ekkor ugye már két éve volt piacon a kardozós, szörnyes RPG-műfaj ékköve, a The Witcher 3, és elképesztő népszerűséggel hasított a nyílt világú Grand Theft Auto ötödik része (és javában készült már a szintén a GTA-t kiadó, Rockstar Games új, RPG-elemekkel tűzdelt játéka, a Red Dead Redemption 2), így ezen és sok más sikerrecept mellett a meglévő sémára épülő Assassin’s Creed alkotói sem mehettek el szó nélkül. Fogták tehát a játékot és RPG-sítették, vagyis

nyílt világú kalandjátékot csináltak belőle, és telepakolták elképesztő mennyiségű tartalommal és tennivalóval.

Az ókori Egyiptomban játszódó Origins tehát már nem csak annyiból állt, hogy lopakodj, iktasd ki az adott célpontot, és végezd el a rád váró feladatokat, hanem egy csomó új játékelem is belekerült, mint a katonai helyőrségek felszámolása, legendás vagy csak simán egyszerű állatok levadászása, mitológiai lényekkel való párbajok, rabszolgák felszabadítása, konfliktusok feloldása és legendás fegyverek megszerzése, na meg az a fránya, soha véget nem érő nyersanyaggyűjtés, ami a fejlődéshez elengedhetetlen. Többek között ezeknek köszönhetően szorult a háttérbe a játék védjegyének számító rejtett penge, ami az assasinok első számú fegyvere, és így váltotta fel azt a csilivili lándzsákkal, kardokkal, buzogányokkal, tőrökkel való szemtől szembeni harcolás.

Az Origins óta tehát assasinunkkal nem csak lesből, mindent előre kistratégiázva támadhatunk, hanem páncélban, pajzzsal és karddal a kezünkben vethetjük bele magunkat a ránk váró harcokba, de emellett azért még a lopakodás és az orgyilkos módszerek is megmaradtak, csak éppen a legtöbbször nem érdemes használni azokat.

A rejtett pengék „felszámolója” a 2018-ban kijött, az ókori Görögországban játszódó, Odyssey címet viselő, a minden téren túlzásokba eső rész volt, amibe embertelen mennyiségű tartalmat pakoltak a készítők. Ha az Origins a maga 30-40 órás játékidejével már játékmonstrumnak számított, akkor az Odyssey a többszáz órásra húzható, véget nem érő szintlépéseivel és feladatokkal telepakolt térképével igazi gigász az Assassin’s Creed játékok történetében.

Egy idő után rendkívül repetitív játékmenetet mutató szórakoztatóipari termék a túlzások túlzása, ahol már a mellékküldetéseknek is melléküldetései vannak, és sosem fogynak el a felszámolásra váró helyőrségek, a megoldandó problémákkal küszködő NPC-k (nem játszható karakterek), újra és újra szembejöttek az ismétlődő feladatok, hogy ölj meg ennyi és ennyi katonát, gyűjts ennyi nyersanyagot, iktasd ki a célpontot, sőt még egy nemezis-rendszert is bevezettek, ami abból állt, hogy nálunk jóval combosabb ellenfelek vadásztak ránk változó vérdíj fejében, akiket természetesen mi is kiiktathattunk, de ha ez nem lett volna elég, még egy ősi, kultista rendszert is fel kellett számolni úgy, hogy ha megölted egyik tagját, az elvezetett a következőhöz és így tovább, egészen addig, míg mind a 43, álarc mögé rejtőző rendtag kilétére fény derült.

Ez egyrészt roppant szórakoztató volt, hiszen tényleg nem volt olyan pont a játékban, amikor párhuzamosan ne lett volna legalább öt megoldandó feladat, azonban itt volt keresendő a negatívum is, hiszen

a játékmenet ettől a rengeteg feladattól egy idő után annyira repetitívvé vált, hogy a harminchatodik kultistát vagy ötvenedik fejvadászt is ugyanúgy kellett megölni, a százvalahányadik kardot ugyanúgy begyűjteni és nyersanyagért leselejtezni, a kétszázadik helyőrséget ugyanúgy felszámolni, a 141-ik vadállatot ugyanúgy megölni…

Nem azt mondom, hogy nem volt mindez szórakoztató, és nem lehetett vele elütni jól az időt (főként a karantén alatt), de éppen ezek miatt lett olyan a játék, mint a fast food: jó étvággyal eszi az ember, de ha telítődik vele, akkor egy időre elmegy a kedve tőle. Ennélfogva nincs az a prémium érzet sem, mint a rendkívüli történettel operáló Last of Us két részének vagy éppen az etalonnak számító God of Warnak, ahol a játék véget ér, mielőtt a játékosból teljesítménykényszeres, állandó feladatmegoldó „gépezetet” csinálna.

És akkor itt érkeztünk el kilenc hónappal ezelőttre, amikor a kitartó és megbízható, az új irány mellett is a játék mellett kitartó (vagy épp emiatt megfogott) rajongók nagy örömére a Ubisoft egy látványos cinematic előzetessel jelentette be, hogy az Assassin’s Creed-széria legújabb része a vikingek korában fog játszódni, és a Valhalla címet kapja.

Sokakból megrökönyödést váltott ki a bejelentés, hiszen ki hallott már az ember háta mögé settenkedő, orgyilkos vikingről, aki a karjára szerelt rejtett pengével gyilkol? Az én fenntartásaim pedig azok voltak, hogy míg a korábbi játékok arról is híresek voltak, hogy magas épületekre (az egyiptomi kiadásban például a gízai nagy piramisokra is) fel lehetett mászni, addig a vikingek által meghódítandó középkori Angliában milyen épületeken fog nindzsázni a leendő kedvenc assasinunk?

Az előzetes aggodalmak azonban mondhatni alaptalanok voltak, hiszen:

1. ez már nem egy szó szoros értelemben vett Assassin’s Creed-játék, hanem inkább egy vikinges Witcher-klón (ami tulajdonképpen nem baj);
2. akkora hegyeket, templomokat, erődöket, falakat, romokat tettek a készítők az új játékba, hogy az ember tényleg egy aprócska, jelentéktelen figurának érezheti magát a világ felfedezése közben.

Az Assassin’s Creed Valhalla is egy elképesztően monumentális Triple A-játék (nagy stúdió által, jelentős büdzséből készített), ami az újragondolt franchise legjobb és legrosszabb játékelemeit hasznosítja újra, vagy éppen alakítja át (de olyan is van, amit teljesen kukáz), emellett pedig rendesen inspirálódik több, népszerű és immár hozzá hasonló RPG-ből.

A történet szerint egy Eivor Varinsdottir nevű vikinget irányítunk, aki a választásunk alapján lehet nő vagy férfi (sőt, a nemét játék közben bármikor meg lehet változtatni, így amikor kedvünk tartja, nő, amikor pedig úgy akarjuk, akkor férfi Eivorral vethetjük bele magunkat a viking kalandokba), aki a családja lemészárlását követően bosszút esküszik a rivális norvég klán ellen, majd bosszúját beteljesítve több társával együtt Anglia meghódítására indul. Pontosabban a hódítás befejezésére, hiszen időben a legendás Ragnar Lothbrok után járunk, akinek fiai már a szigetországban garázdálkodnak, és a hatalmukat próbálják megszilárdítani a velük szemben fellépő angolszászok ellen. Természetesen, mint minden történelmi időben, itt is vadul megy a szövetkezés, és

Eivorunknak többek között az a feladata, hogy társaival meghódítsa az angolszász királyságokat, és szövetségeket alakítson ki a vikingek és a megosztott területek uralkodói között.

Sokan élnek is ezzel a lehetőséggel, hiszen pont a norvég hódítóknak köszönhetően tudják megszilárdítani hatalmukat, vagy letaszítani a trónról az azt bitorlókat, cserébe pedig szövetségest kapnak az északi harcosokban. Szóval itt is megy a harcokkal és hódításokkal tarkított felfedezés, miközben szintén bődületes mennyiségű feladatot kapnak a játékosok a korábbi két részhez hasonlóan, igaz, az Odyssey kaotikusságához képest itt már valamelyest rendezettebben.

A gigantikus viking-kalandozás és kincskeresés az önismétlések és a fejlődés érdekében folyamatosan végzett lootolás (értsd: gyűjtögetés, harácsolás) azonban még így is rendkívül szórakoztató, hiszen külön szegmenst szenteltek a készítők a raidelésnek, vagyis a folyómenti települések, templomok, helyőrségek lerohanásának és kifosztásának, azzal a finomítással, hogy itt nem ártatlanokat (papokat és egyszerű embereket), hanem

katonákat mészárolhatunk le, és különböző ládák tartalmát gyűjtjük be, amiből majd a központi településünket és az eszközeinket fejleszthetjük.

A harcrendszerre semmiféle panaszunk nem lehet, hiszen vérgőzös, diadalittas vikingekként olyan változatos módon öldökölhetünk, hogy azt a szadista énünk tapsikolva nézheti. Míg az ógöröknél játszódó Odysseyben a spártai rúgás volt az egyik leghatékonyabb harcmodor, addig a Valhallában szó szerint

széttaposhatjuk ellenfeleinket,

sőt, a fegyverhasználat terén sincs megkötve a kezünk: ha úgy tartja kedvünk, egyik kezünkben lándzsával, másikban kalapáccsal vagy éppen kard és fejsze-kombóval szállhatunk be a vérengzésbe, de ha igazán rendhagyóak akarunk lenni, akkor

akár mindkét kezünkben két óriási pajzzsal csaphatunk szét az ellen között, úgy, hogy semmiféle nehézségbe nem ütközünk, ha jól használjuk a rendelkezésünkre álló harci technikákat.

Még egy enyhe Mortal Kombat utánérzést is beleláthatunk a játékba, hiszen többféle kivégzési mód is van egy egy combosabb ellenfél legyőzésének végén, mint például az, hogy a saját lándzsájával nyársaljuk fel őt, vagy egy kötéllel magunkhoz húzva csapjuk le a fejét, de még van ezeken kívül pár látványos harci befejezés.

Kissé vicces, hogy a harci technikáinkat a templomokban fellelhető könyvekből tanulhatjuk meg, de hát történelmi hűséget elvárni egy Assassin’s Creed-től ugyanennyire nevetséges dolog lenne. A fejlődésünket egy bődületes képességfán elosztható képességpontok viszik előre, és itt aztán tényleg a változatosságra törekedtek az alkotók, hiszen

apró lépések révén lehetünk egyre keményebbek és hatékonyabbak, és tehetünk szert hasznosabbnál hasznosabb, a harcok hatékonyságát növelő tulajdonságokra.

Ami viszont a játék egyik hatalmas és évek óta kiküszöböletlen negatívuma, az az általunk irányított karakter darabos mozgása. Az egy dolog, hogy nem tud ugrani sem a vikingünk, sem a spártai harcosunk, sem pedig az egyiptomi testőrünk, de sokszor „felragad” valahová, és pont az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit a kontrollerünkkel parancsba adunk neki. Ha le kellene ugorjon valahonnan, akkor tovább mászik, ha be kellene másszon valahová, akkor elenged mindent, és lezuhan, és még sorolhatnánk.

Ezt és még pár idegesítő apróságot leszámítva azonban tényleg szórakoztató tud lenni az Assassin’s Creed Valhalla, amivel jól el lehet ütni mostanság a rendelkezésünkre álló szabadidőt. Kincskeresés és történelmi hódítás még nem volt ilyen szórakoztató, a készítők pedig gondoskodnak arról, hogy sokáig fenntartsák az érdeklődést a játékuk iránt, hiszen épp

a napokban jött ki egy teljesen ingyenes kiegészítő a Valhallához, amiben a folyóparti hódítások kapnak kiemelt szerepet, és amiben összeszedhetjük Szent György páncélját és fegyvereit, hogy majd ebben csaphassunk szét a későbbiekben az angolszász katonák között.

Az ingyenességnek azonban megvan a maga ára, hiszen a Ubisoft sem hülye, hogy egy ekkora „fejőstehenet” ne aknázzon ki: a legjobb páncélszettek, fegyverek és hajódekorációk mikrotranzakciók révén érhetőek el, vagyis tényleges pénzen megvett, a játék üzletében felhasználható virtuális valutáért. Ezek hiányában azonban semmilyen hátrányos megkülönböztetés nem éri a játékost a játékban, hiszen a megvásárolható eszközöknek mindössze esztétikai értékük van, vagyis jobban néz ki a karakterünk, de semmi egyéb pluszt nem nyújtanak. Akinek van erre kerete és fontosnak tartja, hogy – játékos szakzsargonnal élve – „baszón” nézzen ki, az költheti a pénzét a játékon belül is, de ezt igazából semmi nem indokolja, hiszen a játékban is fellelhető jó néhány, a karaktert esztétikailag feldobó cucc.

Nem mondanám, hogy az Assassin’s Creed Valhalla a jelenlegi játékipar csúcsa, hiszen

egy franchise, újabb, viszonylag korrekt darabja, ami se többet se kevesebbet nem hoz az elvártnál.

Muliplatform játékként, a lehetséges bevételi szempontokat figyelembe véve a leköszönő konzolgenerációra is kiadták, bár úgy, hogy azok technikai határait feszegeti: bár gyönyörűen mutat Playstation 4-en is, azért a részletekre ráközelítve látszik, hogy sokat butítottak a grafikán, hogy az immár hétesztendős videókártya is meg tudja jeleníteni, emellett pedig a töltőképernyők rendkívül hosszúak, ha nem egy combos PC-n vagy újgenerációs konzolon játssza az ember.

Az Assassin’s Creed Valhalla tipikusan az a játék, amivel jól el lehet tölteni az időt, és évek múlva, akár egy konzolcsere alkalmával is vissza lehet térni rá, és hosszú órákon keresztül el lehet marhulni benne.

Nem váltja meg a világot, de a szórakoztató, bőséges tartalommal rendelkező videójátékok rajongóinak kihagyhatatlan darab.

Még akkor is, ha egy idő után megcsömörlünk tőle.