HIRDETÉS
Rég előzött meg ekkora várakozás videójátékot, mint a From Software és Bandai Namco Games stúdiók februárban megjelent alkotását, az Elden Ringet amely még a Playstation legújabb exkluzívját, a Horizon: Forbidden Westet is háttérbe tudta szorítani többek között amiatt, mert
pontosan egy héttel azután jelent meg, és a játékosok többsége inkább ezt választotta Aloy legújabb kalandjával szemben (velünk ellentétben).
Ha valaki nem járatos a soulsborne-játékok (nagyon nehéz, taktikus harcokra épülő videójátékok, amelyekben az ellenfél akár egy ütéssel is végezhet a játékos által irányított karakterrel), vagy egyáltalán a modern videójátékok világában, annak egyenesen nevetségesnek tűnhet, hogy miért jó nekem és még több millió másik embernek, hogy
kardlábú sasok és egyéb lovecrafti szörnyek ellen vívunk elkeseredett csatákat, vagy éppen gótikus páncélokban tetszelgő harcosok védelmét próbáljuk megtörni.
De az sem hétköznapi dolog, hogy egy püspöksüveges öreg teknős utasításait próbáljuk észben tartani és végrehajtani, ugyanakkor az sem magától értetődő a kívülállók számára, hogy
miért okoz bárkinek is katarzist egy Margit nevű, hatalmas bottal és egy fénykalapáccsal harcoló démoni lény legyőzése.
És ez csak a felszíne annak, ami tulajdonképpen az Elden Ring,
napjaink – túlzás nélkül – legnagyobb érdeklődésre számot tartó videójátéka.
A harmadik főellenség legyőzése után (az első kevesebb mint tíz próbálkozás után lett meg, a második már négyből, úgy, hogy közben a pizzafutár is csengetett, a harmadik pedig kevesebb, mint egy órába került) jöttem rá, hogy
nem én lettem egész jó souls-játékos, hanem a souls-műfaj lett hozzáférhetőbb az Elden Ringben.
A stúdió korábbi játékainak – a Dark Souls-széria és a Bloodborne – védjegye a kötött pályán való haladás és a nagyobbnál nagyobb és szörnyűbb ellenségek legyőzése. Mindez sokkal nehezebb körülmények között, mint ahogy azt bármely másik akció-szerepjátékban megszokhattuk.
Az Elden Ringben azonban a From Software fejlesztői, élükön Hidetaka Miyazakival (a souls-játékok atyjával) léptek egy nagyot, és
a nyílt világot ötvözték a már megszokott, embertpróbáló játékmenettel, és tádám, az első hónapban ez 12 millió eladott játék-kópiát eredményezett. Ez pedig igencsak szép szám ebben az iparágban.
De mit is jelent ez? Azt, hogy az Elden Ringben a játéktér teljesen kinyílt, a játékos pedig a betanító-szakaszt követően mehet a szeme világába, vagyis arra, amerre éppen jónak látja, hogy felfedezze a hatalmas, kontinensnyi világot, ami
telis-tele van különböző szörnyekkel, katakombákkal, kastélyokkal és föld alatti rejtett világokkal, és eszméletlen mennyiségű tárggyal és fegyverarzenállal.
A játék történetének írásába pedig a Tűz és Jég Dala-saga írója, a Trónok harcával világhírnévre szert tevő, és azóta is a legtöbbet halogató íróként is számontartott George R. R. Martin is besegített, ami tetten is érhető nem annyira a kiskanállal adagolt cselekmény, hanem inkább az ellenségek neveiben és a különböző fegyverek megjelenítésében, amelyek közül az egyik egy olyan kard, ami sok kis szablyából van összekovácsolva, pont mint a Trónok harca híres Vastrónja.
No de ha bárki is azt feltételezné, hogy ebben a játékban a történet, az egész játékmenetet átfogó sztori a lényeg, az nem is járhatna messzebb a valóságtól, ugyanis „ez nem az a játék”, ahogy mondani szokták a közhelykapitányok.
Ebbe a videójátékba az ember meghalni és katarzist átélni jön, a történet pedig olyan kis darabokból tevődik össze, hogy játékos legyen a talpán, aki össze tudja rakni Youtube-magyarázók és Reddit-posztok segítsége nélkül.
És, hogy akkor mi az Elden Ring lényege? Belépsz, készítesz egy karaktert a választható típusok közül (harcos, lovag, mágus, szerzetes, szamuráj stb.), magadra öltöd a kezdő páncélt vagy ruhát, kezedbe veszed a kezdetleges fegyvert, és elindulsz felfedezőútra az előtted szétterülő világban.
Felkoncolsz mindent és mindenkit, aki az utadba kerül, nyersanyagot, fegyvereket és páncélokat gyűjtögetsz, hasznos dolgokat raksz össze, és
fejlődsz, fejlődsz, fejlődsz.
Az ellenségekből „kinyert” rúnák segítségével növelheted a szintedet és a képességpontjaidat, mint az erő, intelligencia, állóképesség, stb. A folyamat közben pedig meghalsz. Tízszer, százszor, ezerszer (annak függvényében, hogy mennyi időt áldozol rá), és kezdheted elölről a harcot, amelyben meghaltál. Ha nem tudod legyőzni az eléd kerülő ellenfelet, akkor megfutamodsz, keresel olyant, akin felül tudsz kerekedni, fejlődsz, és visszatérsz, hogy
időközben megerősödve már te kerülj ki győztesen a harcból.
És amikor ez sikerült, akkor éled át a katarzist, hogy „végre, sokadik próbálkozás után sikerült legyőznöm ezt a hitvány szörnyet, ami nem adta könnyen magát!”
Ez tehát az Elden Ring és minden souls-játék esszenciája és lényege,
az pedig, hogy hogyan és milyen eszközökkel abszolválod az előtted álló kihívást, az csak rajtad múlik, na meg azon, hogy miként használod ki a segítségeket, amiket a játék nyújt.
Merthogy a sok nehézség ellenére azért segítség is van bőven, igaz, hogy a veterán souls-gamerek lenézik azokat, akik a taktikus és hosszú harcokat igénylő összecsapásokban igénybe veszik a megidézhető lények vagy NPC-k (nem irányítható karakterek) segítségét, és így győzik le például a fent említett Margitot, vagy épp Radahnt, aki a pálya másik feléből ránk lőve a mágikus íjával leamortizálja az életcsíkunk felét, és amikor a közelébe érünk, egy jól irányzott csapással küld át a túlvilágra, hogy utána képernyőn díszelgő vörös betűs YOU DIED (MEGHALTÁL) feliratot olvashassuk már sokadjára.
A játék kapcsán az egyik leggyakrabban használt, szállóigévé vált kifejezés a git gud (get good, vagyis légy jó), amit a tapasztaltabb játékosok tanácsolnak a kezdőknek, akik elakadnak az egyik egyszerű ellenségnél, és nem tudják legyőzni azt.
A lényeg, hogy ne add fel, ha legyőznek, állj fel, porold le magad, fejlődj, tanulj, erősödj, és légy elég jó, hogy le tudd győzni azt, aki porrá zúzott téged, majd menj tovább.
A tapasztalt játékosok a kezdőkkel ellentétben pedig már sportot űznek abból, hogy karakterükkel gyakorlatilag páncél nélkül, egy ágyékkötőben, és egyes szinten maradva verik le a New Game+-ban a legerősebb főellenségeket.
Az Elden Ringbe könnyű beleveszni, hiszen az általa nyújtott kihívás mellett rengeteg felfedeznivalót tartogat, ami rengeteg élménydús játékórát biztosít annak, aki úgy dönt, hogy hajlandó megvásárolni a játékot valamelyik konzolra, vagy PC-re.
A szaksajtó és a játékosok többsége is az Év Játéka egyik legesélyesebb várományosának tekinti, amit csak a várhatóan még idén megjelenő Playstation-exkluzív, a God of War: Ragnarök taszíthat le a trónról.
Az biztos, hogy játékosként nem lehet idén okunk panaszra, hiszen az Elden Ring mellett is nagyon erős volt a tavaszi játékfelhozatal a nyílt világú kalandok terén, elég csak a február elején megjelent zombihentelős játékra, a Dying Light második részére, vagy a gépszörnyekre vadászó Horizon: Forbidden Westre gondolni, amelyekkel jó sokáig el lehet lenni, amíg végig nem viszi, vagy ki nem maxolja ezeket az ember,
az Elden Ring pedig egy másfajta kihívás, amely mind játékmenet és felfedeznivalók tekintetében rátesz az előbbiek által nyújtott élményre nem egy, hanem tíz lapáttal.
A Form Software tehát nem tud hibázni, és továbbra is olyan játékokat készít, amik ugyan nem valók mindenkinek, a bennük rejlő kihívások miatt olyan egyedinek számítanak az egyre inkább egy kaptafára készülő videójátékok között, amik kiemelik azokat az átlagból, és minőségi szórakoztatást nyújtanak, még akkor is, ha nem vagyunk elég jók bennük, de a kitartásunknak köszönhetően nem a játék győz le minket, hanem végül mi győzzük le azt.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
