„Az a vágyam, hogy különleges legyek.” Egy évem Salingerrel

Jerome David Salinger még napjainkban is egy legenda, a Zabhegyezőt (valahogy nem tudok átváltani a Rozsban a fogóra, pedig tudom, hogy helyesebb) ma is sokan olvassák világszerte, 2010-ben bekövetkezett halála után is izgalmas a titokzatos élete. Játék- és dokumentumfilmek készültek és készülnek mai napig róla és munkásságáról, zárkózott életviteléről, állítólagos hátramaradt írásainak sorsáról és azok rendeltetéséről, s ezek mindegyike ad valami újat a Salinger-legendáriumhoz.

Philippe Falardeau filmjei közül a Lazhar tanár úr ütött eddig a legnagyobbat, a kanadai francia rendező tíz évvel sikerfilmje után vitte vászonra Joanna Rakoff történetét, pontosabban a ma újságíróként dolgozó hölgy 1995-ben átélt egy évét, amikor annál az irodalmi ügynökségnél dolgozott, amely Salinger írásait gondozta. A könyv magyarul is megjelent.

A sztori talán nem is annyira nagy, de roppant kedves. Joanne egy húszas éveinek elején járó hölgy, aki írói ambíciókat dédelget, ezért hirtelen otthagyja az egyetemet és addigi szerelmét, New Yorkba költözik, ahol azonban író nem lesz belőle, hanem munkatárs az említett ügynökségnél. Mindennapi dolgai közé tartozik, hogy a híres zárkózott író, Salinger rajongóinak sablonüzenetekben válaszolgat, ezek a sablonüzenetek a hatvanas évek óta nem változtak. Az irodában is olyan hangulat van, mintha az ötvenes években megállt volna az idő, ezt a megállt hangulatot testesíti meg főnöke, Margaret, aki idegenkedik a számítógéptől és az internettől, folyton dohányzik és iszik, kemény, határozott és rigorózus. Joanna azonban elkezd kirúgni a hámból, mi több, saját nevében válaszol az egyik rajongónak... A rajongók ábrázolása nem feltétlenül a legjobb húzás volt a filmben, mert a leveleiket úgy ábrázolja a rendező, hogy belebeszélteti őket a kamerába, ez picit fura.

Joanna többször elakadó hangon beszél telefonon Jerryvel (ez volt Salinger beceneve), messziről láthatja is a híres írót. Magánélete összevissza alakul, mert összeköltözik egy szintén írói ambíciókat dédelgető, első regényét író pasival, régi szerelmétől nem tud elszakadni igazából. Tagadja az irodában, hogy verseket ír, alkalmazkodik a nagy múltú ügynökség (többek között Agatha Christie is hozzájuk „tartozik”) munkatársaihoz, akik kazettás diktafont, papírzúzót és írógépeket használnak – ez a kilencvenes évek New Yorkjában tényleg megmosolyognivaló volt, ám a világ más részein, például nálunkfelé is teljesen természetesnek számított akkoriban.

Maga a sztori tényleg nem nagy, hiszen nincsenek benne nagy fordulatok, átalakulások, akciók, de az egész filmnek van valami különleges, bájos, retrós, Woody Allen-es íze – és persze két színésznő, akik odaláncolnak a képernyőhöz.

Margaret Qualley a Volt egyszer egy Hollywood... Tarantino-mesterműből lehet ismerős, ő játszotta a Brad Pittel flörtölő, felettébb szexi hippilányt – azt, hogy korábban profi táncos volt és nem is akármilyen, egy ebbe a filmbe bekerülő táncjelenetben is bizonyíthatta, ám ennek a jelenetnek a miértjét nem nagyon értettem. Sigourney Weaver A nyolcadik utas a Halál (1979) óta nagy, több évtizedes utat járt be a színészi pályán, akkorát, hogy a most 71 éves színésznő rutinból, kisujjból hoz egy ilyen figurát, mint az ügynökség vezetője.

„Az a vágyam, hogy különleges legyek” – mondja a film elején Joanna, aki nem a kilencvenes évek sztereotipikus tarisznyás bölcsésze, hanem egy sokkal bonyolultabb figura. Minden bizonytalanságával, félszeg, de kedves mosolyával, visszafogottságával egy abszolút szerethető és szimpatikus naiva, aki ha ma lenne huszonéves sem biztos, hogy életének minden mozzanatát az Instán vagy a Facebook-on élné meg. Különben meg gyönyörűszép. Én mondjuk nagyon tudtam volna szeretni egy ilyen lányt a kilencvenes években.  

New York utcai képei, kávéházai, a ruhák, az irodák belsői lenyűgözőek a filmben, ezekre mindig rácsodálkozom egy-egy Woody Allen-filmben is: nem grandiózusak, csak pusztán olyanok, amilyeneknek kell lenniük egy ilyen filmben, amelyben rengeteg utalás van Salinger életművére. Azok a levelek, azok az irodai lámpák, írógépek, egy levél feltépésének hangja, a papír megfogásának hangja... Ezek egyre jobban egy letűnt világ látvány- és hangelemei lesznek, még néhány év, és egy olyan filmre, amely a nem is olyan távoli kilencvenes éveket mutatja meg, lassan kosztümös, klasszikus alkotásként kell tekintenünk. Már ami a látványt és a hangot illeti.

Elsősorban azoknak ajánlanám ezt a filmet, akik olvasták és szeretik J. D. Salinger főbb műveit, számukra biztosan maradandó lesz ez is, akárcsak az író életének egy bizonyos szakaszáról szóló Rebel in the Rye, de a nem Salinger-rajongók számára is érdekes élményt jelenthet.