Szép és igaz mese, amelynek a végén Tarantino ismét pofán üt

Ha eddig nem jött volna le, nagyon elfogult Tarantino-rajongóként írom ezeket a sorokat: vannak, akik a Csillagok háborúja után epekednek, mások Harry Potterért, netán a Terminátorért vagy Bud Spencerért vannak oda. Nálam Quentin Tarantino az etalon a filmművészetben, annyira, hogy bizonyos filmjeiből pontosan tudok idézni hosszú mondatokat vagy kulcsjeleneteket mesélek el részletesen. Legyen elég az hozzá, hogy most száz kilométert utaztam azért, hogy moziban nézhessem meg a filmet.

A Volt egyszer egy... Hollywood (Once upon a Time in… Hollywood) alaptörténete egy westernszínész, Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) és dublőre, illetve kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt) életéből egy szelet, pontosabban 1969-ből. Kettejük fiktív figuráját pedig egy nagyon is valós keretbe, a pontosan ötven évvel ezelőtt történt Charles Manson-gyilkosságsorozat sztorijába ágyazza be a rendező. Ugyanis Dalton a sztárházaspár, Roman Polanski (Rafał Zawierucha) és Sharon Tate (Margot Robbie) szomszédjában lakik, de előbbi ekkor már lecsúszott színésznek számít, egyre többet iszik, alig akad rossz meló is, kénytelen olyan produkciókat elvállalni, amelyeket igazából nem szeret... De ki ne lett volna ilyen helyzetben? Bizony, a hatvanas évek Hollywoodjában is volt az életnek egy ilyen időszaka: a korábbi ünnepelt sztárok a negyvenes éveikben ott találták magukat munka és pénz nélkül, leváltották őket az új hírességek. Ám bármennyire is igazságtalan volt ez a világ, valahogy mégis tovább vonzotta őket, semmiképp sem akartak kilépni belőle, emiatt pedig egyre megalázóbb helyzetekbe, szerepekbe kényszerültek. Az új sztárok, mint akkoriban például Tate és Polanski, kabriókban döngetnek a partik felé, bömböl a Deep Purple-től a Hush a kocsiból, koktélokat isznak, más A-listás hírességekkel táncolnak a Playboy-villában, ők állnak a kedvenc pletykák középpontjában.

Tarantino filmrajongása talán ebben az alkotásában mutatkozik meg leginkább – eddigi filmjeiben is rengeteg filmtörténeti utalás volt, például a Django egyféleképpen egy nagyon különleges remake-ként is felfogható, de az új filmben szerintem emléket is állít a gyerekkorában, az ötvenes-hatvanas években forgatott és vetített B-kategóriás westerneknek. No meg a szakma „háttérmunkásainak”, az arctalan hősöknek: a kaszkadőröknek, akik a sztárok mögött álltak, és gyakorlatilag bármit megvalósítottak, amit a színészek nem vállaltak el: leugrottak a magasból, átugrattak autóval a szakadékon, lángra gyulladtak.

Hiszen abban az időben még nem léteztek számítógépes effektek, sem zöld háttér, amely előtt felvehették a „rázós” jeleneteket.

De olykor-olykor még az is megtörténhetett, hogy az általuk „helyettesített” sztárszínész tévéantennáját javították, vagy éppen sofőrködtek, ha annak ittas vezetésért elvették a jogosítványát, és igaz barátként biztatták, amikor megingott a tehetségébe vetett hite.

A hatvanas évek végi Los Angeles-i miliő gyönyörűen jön vissza ebben a filmben, az épületek, ruhák, arcok, zenék mind nagyon hitelesek, akárcsak a forgatási jelenetek – a sztorin kívül ezek adják a film savát-borsát. Nagyon hitelesnek tűnik például az a jelenet, amikor Rick elrontja a szöveget, és a lakókocsiban tombol – na, azt majd szívesen megnézném magyar szinkronnal.

Magyar szinkronnal még egy jelenetet fogok nagyon sűrűn megnézni, ez pedig Cliff és Bruce Lee balhéja. Mivel a film cselekménye nem lineáris (ez igazából természetes Quentinnél, elég, ha csak a Ponyvaregényre vagy a Kill Billre gondolunk), a történet cselekményének idejénél korábbi történetek nagyon jó érzékkel vannak beleépítve az 1969-es sztoriba. Így tekintünk vissza például a „dicső” múltra, pontosabban egy korábbi forgatás szünetére, amikor Cliff összeverekedik az okoskodó és vagánykodó Bruce Lee-vel – a néhai hongkongi színész családja ezt bizony nem is vette jó néven, de a jelenet az egyik legmulatságosabb a Tarantino-filmek hasonló helyzeteinek bőséges felhozatalából. A balhéba ugyanis betoppan az aktuális film rendezője és annak felesége – utóbbi kiakadása az egyik legtarantinósabb dolog a több mint kétórás filmben.

Nagyon sok az utalás az akkori, régi filmekre, így valóságos kincsesbánya lehet annak, aki annak idején, a hatvanas-hetvenesben sok ún. spagettiwesternt nézhetett a mozikban vagy a televízióban. A forgatásokon való beszélgetések (például, amikor Dalton szóba elegyedik az egyik statiszta kislánnyal) is kiemelkedőek, nagyon jól megírt párbeszédek.

A Hush-t már említettem, de egyrészt a szereplők autóiban mennek nagyon dögös zenék (ez is minden Tarantino-filmben így van!), másrészt a korszak zenéivel bánik rendkívül jól a rendező, hiszen nem a hatvanas évek nagyon nagy slágerei (azért azokból is hallani a filmben) dübörögnek, hanem olyan előadók és szerzők (The Box Toops, Paul Revere & The Raiders, Buchanan Brothers, Dee Clark, Roy Head & The Tarits és mások), akik szintén nem voltak benne az akkori fősodorban. De ezt is megszokhattuk Quentintől, hiszen akár a Ponyvaregény, akár a Kill Bill betétdalai a filmektől lettek ismertek és halhatatlanok.  

Kimaradhatatlan a jelenetekből Tarantino másik védjegye, a meztelen női lábfejek, talpak látványa. Sharon Tate fehér csizmában érkezik a moziba, hogy megnézze azt a filmet, amelyben ő is szerepel, de meztelen lábát felteszi az előtte levő székre, talpa koszos. Amikor meg tiszta és finom ágyban fekszik, horkol. Tarantino úgy mutat meg dolgokat, ahogy azok valójában megtörténhettek, nem mitizál, nem hazudozik. Pussycat (Margaret Qualley), vagyis a hippilány, aki elvezeti Cliffet a Manson-banda lakhelyére, a Spahn-farmra, a szélvédőre nyomja meztelen talpát. Egyébként a Spahn-farm díszlete is nagyon hitelesen van megépítve, Tarantino nem rejti véka alá azt sem, hogy akkoriban Kaliforniában mit éreztek egyesek a naplopó hippik iránt. Ismerve a Tate-gyilkosság történetét, Cliff attól is nagyon szimpatikus lesz, hogy a farmon két-három hatalmas ökölcsapást bevisz az egyik semmirekellőnek, aki azzal szórakozott, hogy kiszúrta az autója kerekét.

Tarantino abban is nagy, ahogy nevetségessé tesz és megaláz olyanokat, akiktől csupa rossz származott: a Djangóban a Klu-Klux-Klant, a Brigantykban Hitlert és a nácikat, ebben a filmjében pedig a Manson-(bűn)bandát, amelyet valami ócska és buta megszokás miatt „családként” őrzött meg a történelem.

A hippicsajok káráló tyúkokként, erkölcstelen, koszos, buta libákként, a pasik pedig frusztrált, agresszív, retardált seggfejekként jelennek meg a filmben. Maradjunk annyiban, azok is voltak. Néhányan közülük pedig kegyetlen, agyatlan, pszichopata gyilkosok.

Majdnem tíz évvel ezelőtt, a Becstelen brigantyk megnézése után véletlenül lelőttem az egyik legfordulatosabb jelenetet. Nagy hangon, röhögve meséltem a kocsmaasztal felett, hogy „ilyet is csak Tarantino enged meg magának, hogy a brigantik Hitlert szitává lövik egy színházban...!”, mire két jó kollégám nevetve, de nem túl jó kedvvel hányta a szememre, hogy ezt a spoilerezést azért nem kellett volna, ugyanis ők még nem látták, s nagyon meg szeretnék nézni. Úgyhogy tanultam az esetből, figyelem, nem írom azt, hogy ne görgessen tovább, aki még nem látta – görgessen, nem lesz semmi baj.

Talán az összes Tarantino-film egyik igen fontos visszatérő motívuma a bosszú, akár a Ponyvaregényre, akár a Kutyaszorítóra, akár az Aljas nyolcasra gondolunk, nem beszélve a Becstelen brigantykról és a Djangóról. Azonban a legfrissebb Tarantino-bosszú egyáltalán nem hasonlít ezekhez, valahogy teljesen másképpen van felépítve és beültetve a film végébe – viszont nincs rá szó, hogy mekkora telitalálat az egész jelenetsor. Úgy röhögtem rajta, mint egy infantilis gyerek, pedig – és ez is Tarantino-védjegy – nagyon erőszakos és véres az a néhány perc, magyarán úgy ömlik a vér a mozivásznon a szereplőkből, mint egy vágott disznóból (ahogy nálunkfelé mondják).   

Figyelem! Amikor elindul a végefőcím és a stáblista, még ne siess ki a moziból vagy el a tévé elől, mert Quentin barátunk még odatol valami borzasztóan vicceset, ami talán egykor meg is történhetett egy másik termékkel. Tudjuk ugyanis, hogy emberünk filmjeiben többször olyan visszatérő fiktív termékmárkák (hamburger, cigaretta, gabonapehely) bukkannak fel, amelyek akár valóságosak is lehetnének, de nem azok. Nos, ez a pár másodperc egy ilyen márkának a reklámfelvétele.

Nem spoilerezünk, hiszen tíz évvel ezelőtt ráfáztunk. De a Tarantino-film is egy márka.