„Könyvtár mindig volt és mindig lesz”

− Hosszú ideig vezette az intézményt...
− 1994 áprilisától voltam hivatalosan kinevezve igazgatónak. 1993 közepétől már helyettesítettem a volt igazgatót, mert elment alkotói szabadságra. Egyébként 1990-ben jöttem a könyvtárhoz, mint feldolgozó könyvtáros. Miután idekerültem, következő évben költöztünk át a Szakszervezetek Művelődési Házába. Azelőtt a Mikó-vár épületében és a Városi Művelődési Ház épületében működött a könyvtár. Közben létrejött Zsögödben egy fiókkönyvtár a Nagy Imre Galériában, aztán az meg is szűnt.

− Sokat hurcolkodtak...
− Rengeteget költöztünk, a könyvtárnak mindig is a székhely hiánya volt a legnagyobb problémája. A polgármesteri hivatalban is működött egy ideig néhány részleg. Miután beköltöztünk a Szakszervezetek Művelődési Házába, a várban maradt a gyerekrészleg, a művészeti részleg és a dokumentációs könyvtár. 2012-ben költöztünk a jelenlegi épületbe, és ez volt az első alkalom, amikor a könyvtár összes részlege egy épületben működött. Nehézkes volt a különböző épületekben dolgozni, mert ha az olvasó bejött az egyik részlegre és keresett valamit, de nem találta, akkor el kellett mennie egy másik épületbe a másik részlegre.

Nagy eredménynek tartom, hogy sikerült a jelenlegi székhelyre költözni, szép, modern épület, és szeretik is az olvasók. Nagymértékben megnőtt az olvasók száma, ahogy átköltöztünk ide.

Van konferenciaterem, sok rendezvényt szervezünk, a rendezvénylátogatók száma is megugrott. Létrehoztunk egy internetes termet, azt is sokan használják. Ez méltó és megfelelő hely a könyvtár számára. Ebben az egészben benne van a szívem. Számomra a könyvtár, az itteni munka hivatás volt, nemcsak úgy bejöttem. Szerettem, és eszem ágába nem jutott volna nyugdíjba menni, de a körülmények így hozták. Még nem értem el a nyugdíjkorhatárt, kedvezményes nyugdíjba mentem.

− Miért döntött a nyugdíjba vonulás mellett?
− Az utóbbi időben kicsit el volt politizálva ez az intézmény.

Mondok konkrét példát: a könyvtártól elvárták, hogy részt vegyen különböző vásárokon, expókon, az utolsó pedig, amit meg is tagadtam, hogy a hagyományos termékek vásárán a könyvtár létrehozzon egy mesesarkot. Nem éreztem alkalmasnak a helyet arra, hogy a gyerekekkel foglalkozzunk ott, a zajban, a kolbászok meg sajtok között, ahol jönnek-mennek az emberek. Nem volt alkalmas, és úgy gondolom, nem ez a könyvtár feladata. Egy másik alkalommal egy fesztiválon kellett részt vennünk, kitaláltunk egy vagány gyermekprogramot, szórólapokat vittünk, de egy eldugott sarokba betették a könyvtárat, és alig húsz gyerek jött be.

− Ön szerint mi a könyvtár szerepe?
− Elsődlegesen az, hogy gyűjtse, rendszerezze, megőrizze és az olvasók rendelkezésére bocsássa a különböző dokumentumokat, információkat. És azt látom, hogy a könyvtár lassan inkább rendezvényszervező intézménnyé vált, és szerintem ez nem elsősorban a könyvtár feladata, mert van a megyei tanácsnak jónéhány ezzel foglalkozó intézménye. Van helye könyvbemutatóknak, gyermekfoglalkozásoknak a könyvtárban, de mintha eltolódott volna a hangsúly ebbe az irányba. Nagyon sok mindennel foglalkozunk egyébként is, mert dokumentumokat digitalizálunk, adatbázisokat építünk a helyi személyiségekről, természeti értékekről. Sokszor nincs időnk arra a munkára, ami valóban a könyvtáros feladata lenne. Gyakran nagyon nehéz volt a helyettesítéseket megoldani, és vannak elmaradások is.

− Nem elegendő a könyvtári személyzet száma?
− A könyvtári törvény előírásai szerint több mint negyvenen kellene az intézményben dolgozzanak, és amikor eljöttem, 23-an voltunk, ebből 17 könyvtáros, aki két műszakban látja el a sajtórészleget, gyerekkönyvtárat, dokumentációs könyvtárat, felnőtt részleget, olvasótermet és a feldolgozót. Épp, hogy el tudják látni a feladatokat.

− A könyvállomány hogyan alakult?
− Most kevesebb könyv van, mint amikor én idekerültem. Valamikor az volt a szabály, hogy a személyzet száma az állomány nagyságától függ. A forradalomkor rengeteg könyv érkezett a könyvtárba, minden könyvet bevettünk, mert ez volt az érdek. De nem volt selejtezés. Ez is volt a vizsgámon az egyik fő probléma, amit kifogásoltak, hogy miért selejteztünk ki annyi könyvet. De mivel évekig nem volt selejtezés, elavultak, megrongálódtak a könyvek. Az uniós normák szerint egy közkönyvtár megújulási rátája 25 év, ennyi idő alatt a teljes állománynak ki kellene cserélődnie. Romániában a megújulási ráta körülbelül negyven év, nálunk pedig hatvan-hetven év volt.

Nem igaz, hogy egy közkönyvtárnak mindent meg kellene őriznie. Ez a nemzeti könyvtárak feladata, nálunk az olvasói igényeket kell elsősorban figyelembe venni.

A selejtezés során megőriztünk egy-egy példányt a dokumentumértékű könyvekből, vagy amelyek az utókor számára érdekesek lehetnek, így például van Ceauşescu Omagiu kötetünk, de azért új könyvekre is szükség van. A fiatalok nagyon szeretik a kortárs szerzőket, és ahhoz, hogy a fiatalokat behozd, valamit adni kell. A költözés után sok pénzt kaptunk a megyei tanácstól könyvvásárlásra, és szépen felújítottuk az állományunkat, ez nagyon vonzotta az embereket. Most mintegy kétszázezer kötet van a könyvtárban, régebb pedig volt, hogy elérte a háromszázezret is az állomány száma.

− Az olvasói szokások hogyan változtak?
− Szívesen olvassák az olvasók a kortárs irodalmat, és sokan érdeklődnek a helytörténet iránt. Erre a könyvtár nagyon oda is figyel. Egy időben nagyon megnőtt az internetterem használóinak száma, most már kevesebben vannak, valószínűleg otthon többen interneteznek. A könyvtár honlapját és az online katalógust is sokan használják, nőtt a felhasználók száma.

−  Ez lesz a jövő, hogy otthon letöltögetjük és elolvassuk?
−  Úgy gondolom, hogy könyvtár mindig volt és mindig lesz. Elképzelhető, hogy a technológia fejlődésével változik a könyvtár, lehet, hogy olyan tevékenységek jönnek be, amibe bele sem tudtunk gondolni, de azt hiszem, könyvre és nyomtatott sajtótermékre mindig szükség lesz. Vannak olvasók, főként nyugdíjasok, akik naponta bejönnek például újságot olvasni, a szemközti iskolából pedig bejönnek a gyerekek, itt írják meg a házi feladatot, társasjátékoznak, könyveket lapozgatnak... Ez biztató, nem?