HIRDETÉS
Bodor Johanna Kolozsváron született, édesapja Bodor Pál (1930–2017) költő, műfordító, szerkesztő, a Román Televízió magyar adásának egykori főszerkesztője, édesanyja Zahan Julianna történész, könyvtáros. Gyermek- és ifjúkori éveit Bukarestben töltötte, a kommunizmus legsötétebb éveiben. Otthonuk azonban egyfajta szellemi műhely volt, gyakran megfordultak náluk az erdélyi értelmiség jeles alakjai.
„Nyilván nagyon sokat köszönhetek annak, hogy abban a családban nőttem föl. Sokak szemében a bátyámmal együtt, kivételes helyzetben lévő gyerekek voltunk, és bizonyos pontig így is van.
Biztos, hogy az ambíció, az akaraterő egyrészt építkezett abból a szellemi minőségű életből, ahonnan jöttünk, de másrészt mindent megpróbáltunk megtenni azért, hogy a lehető legtávolabbra kerüljünk attól a zónától, ahol az anyukámnak és az apukámnak köszönhetően protekcionista szelek vettek volna körül minket. A bátyám mérnök lett hivatalosan, én pedig egy véletlen kapcsán kerültem szoros kapcsolatba a tánccal” – idézte fel Johanna.
Tizenegy éves volt, amikor egy alkalommal az akkori magyar kultúrattasé, Karikás Péter, aki korábban színész volt, és felesége, Handel Edit, a Pécsi Balett balerinája, később balettmester, vendégeskedett a Bodor-családnál. Petrus és Didus – így becézték őket a barátaik – az est során meséltek arról is, hogy milyen volt a színházi életük.
„Nagyon vicces, szellemes, pörgős, lenyűgözően műveltek, empatikusak, figyelmesek, csodálatos életenergiával rendelkező emberek voltak, akik egyszer csak felpattantak a vacsoraasztaltól, beálltak a nagyszobánk egy-egy sarkába, futottak egymás felé, és a szoba közepén büszkén mutatták meg, hogy Petrus megtanult egy balett emelést. Tisztában voltam velük, hogy kicsodák, hallottam a beszélgetéseiket, jártam a követségen, közben jártam színházakba apuékkal, de annyira ámulatba ejtett az, ami hozzátartozott ehhez a jelenethez, és olyan varázslatos élmény volt csak ez az egy pillanat abból az estéből, hogy gyermeki naivitással azt gondoltam, hogy ha táncos leszek, akkor bizonyára ilyen életem lesz. Így kerültem a táncos pályára.”
A szülei nem gondolták azt, hogy ez a pálya illő lenne hozzá. „Viszont azt látták, hogy a koncentrációképességem, az önkontrollom, a fegyelmezettségem, az alázatom, a terhelhetőségem óriásit nőtt. Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor saját magadat kell legyőzni, és az, amikor egyértelműen a munkádnak köszönhetően eredményeket érsz el nagyon korán. Ennek nagyon sok előnye volt, viszont nagyon sok áldozattal járt. De a mai napig szeretem csinálni, és örülök, hogy egy ilyen különleges vacsora után az egész életem erre az egy jelenetre fűződött fel.”
1975-ben lett a bukaresti Állami Balettintézet diákja, ahol 1984-ben végzett kitűnő minősítéssel. Időközben bátyja, Bodor Pál István 1980-ban áttelepült Magyarországra, három évre rá a szülei is elhagyták az országot. Johannának csak 1985-ben sikerült emigrálnia, a Bukarestben tizenévesként egyedül töltött két évéről 2014-ben könyve is megjelent Nem baj, majd megértem címmel. A balettintézet elvégzése után szerződtetni akarták a bukaresti Operaházba, ő azonban nem fogadta el a felkérést, egy évig a bukaresti Operettszínház tagja volt.
Mint fogalmazott, könyvében megpróbálta a lehető legtöbbet elmesélni erről az időszakról, a lehető legőszintébben. „Kemény két év volt, sok szépséggel és csúnyasággal, könnyű dolgokkal és lesújtó élményekkel, de az a két év nagyon megerősített. Cizellálta a helyzetfelismerő és elemzőképességemet, kénytelen voltam megtanulni küzdeni, a jég hátán is élni. Nem feltétlenül kellenek ilyen történetek, hogy az ember erős legyen és életképesebb, szívesen kihagytam volna azokat az élményeket, de mindig mindenben azt keresem, hogy mi az, amit hasznosítani tudok. Nekünk muszáj volt így élni, és ehhez a dominóelv alapon hozzá lehet csatlakoztatni csomó gondolatot: hogy
Arra is kitértünk, hogy sokan azt gondolják, hogy az írás által dolgozta fel a vele történteket, de mint rámutatott, ez nem így van. A könyvet a Magyarországra érkezése után 28 évvel írta, és valószínű, hogy soha nem tudta volna megírni, ha az évek során nem gondolja végig számtalanszor az eseményeket, ha nem használja fel a munkájában a színpadon, az alkotásaiban, az életben, az emberi kapcsolatokban – véli.
„Nagyon sok mindent tanultam abból a borzalomból. Mivel én már túl vagyok egy ilyen folyamaton, sokkal érzékenyebb vagyok, sokkal jobban vigyázok arra, hogy az ember a méltóságát meg tudja tartani. Kezdetben nem azért írtam le ezeket a történeteket, hogy könyvet adjak ki – a kiadónak sem én küldtem el a kéziratot –, hiszen íróember lányaként nem is gondoltam erre, ugyanakkor, ha így indultam volna neki, még mindig gondolkodnék az első mondatnál. Hiszen nem vagyok író. Elkezdtem ezt írni, és könyv lett belőle. És nagyon örülök neki, hogy sikeres lett, és sokan olvassák. De van bennem egy pici szomorúság, hogy Romániában nem fordították le, holott erről az országról szól. Érdekes, hogy lengyelre lefordították.” Az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt idén ősszel színpadon is bemutatták a történetet. Az önéletrajzi regény színpadi adaptációját Ari-Nagy Barbara és a rendező, Szikszai Rémusz készítette.
Magyarországra érkezése után 1985-ben a Honvéd Együttesnél kezdett dolgozni. Mivel jó mesterei voltak, az a tudás, amivel megérkezett, érvényes volt Magyarországon is. „A balettmesterem, Alinta Vretos és a többi mesterem is elég jó bázist adott ahhoz, hogy a színházi protokollal tisztában legyek, hogy hogyan illik és hogyan nem viselkedni próbán. Nyilvánvalóan én is nagyon igyekeztem, és a neveltetésemből fakadóan is eldöntöttem, hogy körülbelül hogyan próbálok beilleszkedni a társadalomba, lehetőleg úgy, hogy ne veszítsem el az egyéniségemet. Hogy hogyan tudom magamból a legjobbat mutatni és esetleg megértetni a környezettel, ahol dolgozom, hogy az énemből mi az, ami számukra hasznosítható.”
Hangsúlyozta, hálás, hogy az első befogadó csapat Magyarországon a Novák Ferenc „Tata” által vezetett akkori Honvéd művészegyüttes volt,
ahol a szárnyaik alá vették és segítettek abban, hogy be tudjon illeszkedni a néptánc műfajába, mivel ő balerina volt. „Kulcskérdés volt számomra, hogy milyen talajra érkezem. És ez a közeg engem meggyógyított. A fájdalmaimban, a veszteségeimben, a hiányokban, az emlékeim rendezésében, az új világba való érkezésemben megtanulni Magyarország lelkületét, megtanulni, hogy mi a dinamikája az ott élő népnek, milyenek ott az emberek.”
1986–1989 között a Győri Balettben táncolt, majd a Szegedi Balett tagja lett. 1994-ben a hivatásos balett-táncos karrierje véget ért, és koreográfusként kezdett dolgozni, mára több mint 140 produkció köthető a nevéhez, munkásságához. „Kezdetben a táncosnőben levő rengeteg élmény, ami más koreográfusoktól tárolódott bennem, a jó fizikai állapotom segített, másrészt a mély kíváncsiságom és szeretetem a színpad iránt. És ott volt mögöttem az a sokféle iskola, a romániai balettintézet és a romániai színház, a balettelőadások, a balett termi viselkedési kódok. Ott volt bennem, amit győri balettesként, Honvéd művészegyüttes tagjaként és szegedi balettosként tanultam. Abban a pár évben, tehát húszéves koromtól 28 éves koromig a lehető legtöbbet tanultam meg a színházi szakmáról, táncos szemszögből nézve. Nagyon sok volt bennem a szakmai adat.”
Hozzátette, a koreográfusi pályája elején az is számított, hogy tisztában volt azzal, hogy többnyire színészekkel fog együtt dolgozni, és nem táncosokkal. „Fontos volt, hogy én hogyan bánok ezekkel az emberekkel, és hogyan érem el azt, hogy ne féljenek, hogy ne izguljanak, ne frusztrálódjanak be. Hogy legyenek ők is kíváncsiak arra, amit én ajánlok fel, hogy fedezzék fel, hogy miért találok ki egy karakternek egy bizonyos mozgásstílust, és hogyan akarom szolgálni azt a szerepet, amit rábízott a rendező. Nagyon sok szempont van, amitől érdekes maradt a szakma a mai napig. Hiszen minden előadásban mások a szereplők, más a rendező. Lehet a téma ugyanaz, de az emberi összetétel miatt mindig más fényt kap, más szellemi megvilágításból találjuk meg az utat egy előadás végeredményéhez” – emelte ki.
Éppen ezért, ha egy adott darabot többször is megkoreografált – különböző társulatokkal – , mindenik más és más volt. Két mondatot szokott kérni az adott rendezőtől, ami az előadásra vonatkozik, mert az szabja meg az utat a produkció létrehozásához. És ehhez kapcsolódik még, hogy milyen habitusúak a főszereplők, milyen típusú az együttes, hogyan szoktak dolgozni, milyen a munkamoráljuk, mennyire bátrak vagy szorongóak, vagy éppen milyen alkotói bioritmusban vannak. Amikor zenés előadás koreografálásához hívják, lényegesnek tartja, hogy az adott művész kapja meg a megfelelő mennyiségű korrepetitori próbát, mert az a tapasztalata, hogy ha nem elég stabil az énektudása, a viszonya a művésznek az adott dalhoz, az általában a koreográfia hátrányára válik.
– fogalmazott.
A Csíki Játékszín társulatával most dolgozott első ízben, és ezúttal is az érdekelte, hogy velük milyen tud lenni a Csárdáskirálynő. Mint mondta, nem egy korábbi mintát követtek a koreográfiák megalkotásakor. „Pont ez a fénytörés, és az új szemszög az érdekes, hiszen ennek a társulatnak a tükröződésén keresztül kapjuk meg az előadást. Izgatott voltam, hogy az az út, amit elkezdtünk, milyen kihívásokat tartogat. Azt látom, hogy van egy szorgalmas társulat, felnőtt művészek, akik sokat tettek le az asztalra, készenlétben állnak ebben a városban, szolgálják Csíkszereda embereit és a művészetet, alázattal és tisztelettel. Érdekes a gondolkodásuk, és azt érzem, hogy megtaláltuk Csíkszereda Csárdáskirálynőjének a hangját. Igyekeztem, hogy egyrészt a mozgásban meglegyen az a dinamika, amitől a néző is úgy érzi, hogy mindjárt fölpattan és táncol, másrészt pedig legyen szíve. Nagyszerű próbafolyamat volt ez a társulattal, különleges és számomra sokat érő volt az alkotói találkozás Sebestyén Abával, az előadás szenvedélyes rendezőjével. Ahogy Székely Csaba dramaturggal, Sós Beáta díszlettervezővel és Hatházi Rebeka jelmeztervezővel, Bene Zoltán zenei vezetővel is az összhang, a nyitottság, a fantázia, a bizalom az elszántság ritka és értékes ötvözetében találkoztunk, ahol mindenki tudására egyformán támaszkodhattunk.”
Johanna koreográfiái megalkotásakor gyakran építi egymásra a különböző táncstílusokat, sajátos táncnyelven erősíti a rendezői koncepciót. Elmondása szerint ő maga nagyon szereti a tradíciót, és úgy véli, hogy a múlt és jelen tisztelete nagyon fontos, de a tradíció nem arra való, hogy egy koreográfus mögéje bújjon és felhasználja arra, hogy sikeres legyen, vagy hogy csak abból élve dolgozzon.
Ez engem nagyon sokat foglalkoztat. És hogyha életemben csak öt percet tudtam úgy létrehozni, hogy az valamiféle értéket tartalmaz, amiből érdemes tovább gondolkodni, akkor már letettem valamit az asztalra ilyen szempontból. A fiatalokat is segíteni kell, hogy építsenek a tradícióra, tanulják meg a szakmát – akármilyen tánckategóriáról is beszélünk – , de merjenek gondolkodni, magas szintű művészetet létrehozni, és kilépni a mederből. De úgy, hogy legyen mögöttük tudás. Ezt nevezem professzionalizmusnak. És aki nem tud semmit a szakmáról, de ösztönösen jól táncol, arra is érdemes odafigyelni, mert soha nem tudhatod, hogy egy fél mozdulat milyen lavinát indíthat el. Ezért veszélyes, hogyha művészetről beszélünk, és keményen kategorizálunk anélkül, hogy gondolnánk arra, ami a művészet lényege. Mert a művészet lényege az alkotás. Az újrafogalmazás, a tudás felhasználása új expresszivitás felé. A saját hangunknak a megtalálása, amiben mások megtalálják a saját életüket, hogy az, amit létrehozunk, rezonáljon a többiekben.
Hiszek abban, hogy a munka és az alkotás fontos a világban. Hogy az emberi arcnak az egyik legszebb vonása az alkotás maga.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
