Ez a tükör már nem is annyira fekete

Még tavaly decemberben különálló, interaktív epizóddal rukkolt elő a brit Chanel 4-on kezdődött, a harmadik évadtól a Netflix által felélesztett, sötét disztópiákat bemutató antológiasorozat, most visszatértek a gyökerekhez, és hat helyett háromrészes évadot adtak ki. Ha a premier előtt alig néhány héttel bemutatott előzetesek bizakodásra adtak okot, hogy ismét borzonghatunk az elképzelt sötét jövő láttán,

az új évad után csalódottan állapíthatjuk meg azt, hogy nem is olyan fekete Charlie Brooker, a sorozat alkotójának a társadalmunk negatív jövőjéről mutatott tükre.

Black Mirror – tényleg félnünk kell a jövőtől?

Korunk egyik legnagyszerűbb antológia-sorozata a Black Mirror (Fekete Tükör). A disztópikus jövőképet, alternatív valóságokat bemutató széria egyedülálló a maga nemében.

Hiába nyertek meg a készítők olyan hírességeket és színészeket az új évadhoz, mint Miley Cyrus, Pom Klementieff, Anthony Mackie, Yahya Abdul-Mateen II, Andrew Scott, Topher Grace, ez nem elég ahhoz, hogy a Black Mirror legújabb kiadása kiemelkedjen a középszerből. Nyilván nem rajtuk múlt, ők többek között azért kellettek, hogy azoknak is eladják a Black Mirrort, akiknek eddig valamiért nem került fel a radarjára a sorozat, ugyanakkor azért, hogy megmutassák:

a Netflixnél már nem akadály ismert sztárokat leigazolni egy-egy népszerű brandhez.

Visszatérve azonban a sorozat védjegyének számító sötét jövőre, az újonnan bemutatott három disztópia nem sikerült olyan feketére, mint amikhez eddig hozzászoktunk. Most inkább a jelen kifigurázására mentek rá a készítők, ami még csak megosztóra sem sikerült, a háromból két rész pedig a szereplők szempontjából viszonylagos happy enddel zárult, ami néhány korábbi epizódot leszámítva nem igazán volt jellemző eddig a sorozatra.

De lássuk, hogy miről is szóltak ezek az új epizódok (minimális spoilerekkel):

Egy párkapcsolati dráma, amelyben helyet kap egy kevés felnövéstörténet, az ellaposodó, illetve kibontakozó szexualitás, az újdonság magával ragadó érzése és a jó folyamatos átélésének akarása és hajszolása. Dany és Karl, akik fiatalkoruk óta jó barátok, évek múlva találkoznak: egyikük családos ember, másikuk kapcsolatról kapcsolatra ugráló, soha fel nem növő nagymenő.

A közös pont egy fiatalkori kedvenc, a Mortal Kombatra és a Tekkenre hajazó számítógépes játék, aminek immár a virtuális valóságban kipróbálható legújabb verziója okozza a bonyodalmakat. Itt azonban nem valami sötét technológiával állunk szemben, csupán egy továbbgondolt játékfejlesztéssel, ami az egyelőre még távoli, de a számítógépes játékok és a virtuális valóság ötvözésének nem egy elképzelhetetlen vetületével, egészen pontosan

a virtuális valóság-pornó továbbgondolásával játszadozik el.

Ezt leszámítva azonban az epizód nem tud kimozdulni egy sima párkapcsolati dráma szintjéről, mint például amilyen a Netflix Easy című folytatásos antológiája is, ami magában érdekes, a Black Mirror világában viszont kevésnek bizonyul.

Ez az epizód nem is egy elképzelt jövőről, hanem a jelen több technológiai fejlesztésének kisarkításáról, párhuzamba állításáról szól. (Az epizód elején a néző tudtára is adják, hogy egy fiktív 2018-ban játszódik a történet.) Adott egy Hitcher-sofőr (Uber), aki csak a Smithereens (Facebook/Twitter) tech-cég székhelye előtt állomásozva vállal fuvarokat, azzal a szándékkal, hogy kapcsolatba léphessen annak elérhetetlennek számító vezetőjével, ennek érdekében pedig a fenyegetéstől és az erőszaktól sem riad vissza.

A saját maga által kreált visszafordíthatatlan helyzet mocsarában egyre inkább elsüllyedő frusztrált kisember és a vállalati bürokrácia, valamint az egyre nagyobb méreteket öltő hatósági intézkedés, emellett

a közösségi média mindent behálózó valósága nem az elképzelt jövő, hanem a jelen valósága.

Ezt lovagolja meg az epizód, ami egy nem is annyira fiktív példával állítja pellengére a közösségi oldalak függőségének problematikáját (gondoljunk csak a tavalyi, élőben közvetített, számos áldozattal járó buszbalesetre), amihez sajnos már nem szükséges egy Black Mirror rész. Az évad legjobbjának számító epizód elnyújtott fokozással jut el a korábbi részekben is a nézőbe sulykolt végkövetkeztetésig, miszerint

nem a technológia a rossz, hanem az azt nem megfelelőképpen használó ember teszi azzá.

A rész, amelyet Miley Cyrussal promóztak, mégsem az énekesnő a főszereplője. A zeneipari kizsákmányolást, az influencer-jelenséget, a rajongást, a kiégést és a sztereotípiákat is pellengére állító epizódban már a sötét jövőből is kapunk egy szeletet, azonban a happy end végül elveszi ennek a komolyságát.

A két lelkileg sérült, egymást meg nem értő lány, az öntudatra ébredő tudat-lenyomat, a pártfogoltja tehetségét kihasználó kíméletlen, már gonosznak mondható üzletasszony és a csipkerózsika-álomba kényszerített, a sztárságba belefáradó, megtört primadonna története

inkább mesébe, mint egy sötét jövőképekkel játszadozó komor antológiasorozatba illeszthető.

Hiányoltam az új évadból, hogy egy pillanatra sem váltott ki borzongást belőlem és egy percre sem ébresztette fel a sötét jövő iránt érzett paranoiám, amit azért el tudott érni a legtöbb korábbi epizód.

Úgy tűnik, mintha a sorozat készítője is kifogyott volna a jó ötletekből, és már inkább a jelen, mintsem a továbbgondolt jövő elképzelt problémáiból inspirálódik.

Azonban nem temetném még teljesen a produkciót, hiszen Charlie Brookerből simán kinézem, hogy a kísérletezős, interaktív Bandersnatch után van még bőven borzongatás a tarsolyában, csak épp a sorozatot forgalmazó Netflix nyomására rövid idő alatt kellett előrukkolnia valamivel.

De hátha év végén, vagy jövő ilyenkor egy újabb, a korábbi évadok szintjéhez felérő sötét jövőképpel hozza ránk a frászt, ha csak néhány pillanat erejéig is…