Black Mirror – tényleg félnünk kell a jövőtől?

Elgondolkodtunk már valaha azon, hogy milyen lenne, ha a technológia segítségével tovább élhetne a tudatunk? Vagy azon, hogy milyen lenne, ha egy algoritmus sorsolna össze az életünk párjával, aki így tényleg a nagy Ő lenne számunkra? Esetleg azon, hogy mit mondanánk annak az embernek, akivel halála után ismét találkozhatnánk?

Nos, a Black Mirror készítője, Charlie Brooker elgondolkodott, és

sorozatával a legrosszabb rémálmainkká teszi a technológia lehetséges fejlődésének képzeletbeli vívmányait, hogy többé ne akarjunk ilyeneken gondolkodni.

A Black Mirror szerint a jövő technológiája alapvetően rossz és elhibázott, de tulajdonképpen mi, emberek vagyunk, akik ilyenné tesszük.

Ki ne rettegett volna egy nagy Rendszertől, ami minden lépésünket megfigyeli, és tulajdonképpen játékosokként kezel minket?

Amikor mindenkinek meg kell legyen a helye a kerek egészben, és nincs kitörési lehetőség, ha pedig ezt valaki megpróbálná, azt kegyetlenül megtorolnák. Ilyen és ehhez hasonló fiktív jeleneteket vázol fel korunk egyik, immár legismertebb antológia-sorozata, amely egy brit tévéadón kezdte a pályafutását, majd a Netflixnek hála új „lehetőséget” kapott, és most világszerte készteti szörnyülködésre és elgondolkodásra a nézőket.

Milyen lenne, ha valaki az engedélyünk nélkül a saját tudatunk másolatát kényszerítené rabszolgasorsra? – ezt a helyzetet vázolja fel két epizód is: a második évad karácsonyi különkiadása (White Christmas) és a negyedik évad első része (USS Callister) is. Utóbbi egy, a sorozattól nem annyira megszokott könnyedebb rész, amelynek a végén még a happy end is nyomokban fellelhető. A Star Trek sorozat előtti tisztelgésnek, de ugyanakkor annak paródiájaként is felfogható részben

számos etikai és morális kérdés felmerül, legfőképpen az, hogy szabad-e az embernek istent játszania?

De ott van az Emmy-díjat nyert San Junipero című epizód, amely szintén eltér a sötét jövőt lefestő történetfüzér többi részétől, és amelynek negyedik évados „verziója” a Hang the DJ címet kapta és az internetes párkeresők egy ijesztőbb alternatíváját mutatja be, nem kis csavarral a végén.

A többi rész pedig szinte kivétel nélkül

sötét jövőképeket fest le, úgy az internetes bűnözésről, mint az okoskütyük térnyeréséről, vagy különböző politikai és társadalmi játszmákról, amik emberek életét befolyásolják.

A nagy „gonosz” pedig mindig valamilyen eszköz, amit az ember vagy nem rendeltetésszerűen használ, vagy pedig a használat miatt fordul az ember ellen.

Természetesen ez a fajta fikció is eléggé sarkított, és

nem kell azon aggódnunk, hogy bármelyik lehetséges forgatókönyv is megvalósul a közeljövőben.

Azonban több esetben is kísérteties hasonlóság van a már ma használt technológia és a Black Mirrorban bemutatott között: elég csak a közösségi oldalak osztályozási rendszerére gondolni a Nosedive, a már létező robotkutyák a Metalhead, vagy éppen a virtuális valóság (VR) a Playtest című részekben való továbbgondolása miatt.

A Black Mirror tehát jön, láttat és megborzongat.

Nem hagyományos értelemben vett sorozat, mivel a történetei sorozatrésznyi hosszúságban mondhatni filmként is megállják a helyüket. Ha egy kis szörnyülködésre vágyunk, netán szeretjük a disztópikus sci-fiket, akkor érdemes bepróbálni.

Amikor pedig letudtuk, akkor érdemes megnéznünk az arcunkat az előttünk levő televízió, laptop, vagy telefon fekete tükrében…