Gyár nincs, de film van. A rendezők a székelyföldi mozgóképiparról

Fontos témákat boncolgatott Daczó Katalin, Farkas György, Nagy Anikó Mária, Szabó Attila és Zsigmond Attila filmrendező az 5. Filmszereda mozgókép fesztivál keretében a Petőfi kávéházban tartott, Sándor Cecília által vezetett beszélgetésen. A táj és az emberek határozzák meg Székelyföldet – mutatott rá Zsigmond Attila dokumentumfilm-rendező. A gyergyói alkotó véli, a múlt és a múltbéli hagyományokból való táplálkozás a beszélgetésen jelenlevő alkotók munkáiban benne van valamilyen szinten.

Mindig próbálunk olyan témákhoz nyúlni, amelyekről úgy gondoljuk, hogy egy nagyon átfogó székelyföldi jelenség lehet, kevésbé ismert példákkal. Lehet az portré, lehet történelmi dokumentumfilm. A múlttól nem tudunk elszakadni, bizonyos szintig még mindig ott van. Vannak olyan témáink is, amelyek azt követeli, hogy ne is vedd figyelembe, hogy mi történt régebb, ezek teljesen aktuális témák, és egész magas fogyasztásra tartanak számot ezek. Nyilván itt jön az, hogy ki a megrendelő, mit tart jónak, de a megrendelő azt fogadja el, amit te hozol a tarsolyodban. A pályázatoknál is így van. Ha valamelyik ötletedet jónak találják, azt mondják, hogy jó, készíts belőle filmet. Ha nem, még mindig van egy lehetőség, mert vannak témák, amivel nem tudsz várni egy pályázati kifutási időt, hanem azonnal le kell csapni rá. A mai napig nem árt, ha áldozunk arra, hogy akár saját költségvetésből, akár kis költségvetésből megcsináljuk azt a témát, mert jövőre nem biztos, hogy meg fogjuk tudni csinálni. Volt erre is példa.”

Szabó Attila székelyudvarhelyi filmrendező hozzátette, nem is egyszer, mert ahhoz, hogy a filmes világba bekerüljön valaki, valamit előbb le kellett tennie az asztalra.

Én is öt-hat éven keresztül Budapesten éltem, és éreztem, hogy nem tudok boldog lenni máshol, csak itthon.” Hangsúlyozta, Székelyföld nagyon sok szempontból egy témagazdag régió, akár a múltunkat vesszük, akár a jelenünket. „Él velünk egy hagyományos kultúra, gyönyörű a táj, vannak még vadjaink, megköszönhetjük a Jóistennek, hogy ide születtünk. Ha van egy jó támogatási rendszer, akkor bizonyos szempontból akár lépéselőnyben is tudunk dolgozni a magyarországi rendezőkkel szemben, hiszen a témagazdagság Székelyföldön sokkal jobb.”

Szabó Attila arra is kitért, hogy számukra, akik nem csak filmrendezők, hanem televíziós tudósítók is, a televíziózás gyakran előnyös is, mert emberek között forognak, témákkal találkoznak nap mint nap, és előfordul, hogy egy televíziós műsor adja az ötletet, hogy az adott témát meg kellene filmesíteni, mert négy percben nem lehet úgy kibontani, mint ahogy egy nagyobb filmben. 

Nagy Anikó Mária saját definíciója szerint kakukktojás a beszélgetésre összegyűlt filmrendezők között, mert soha nem érezte szükségét, hogy székelyként definiálja magát, igaz, azt sem, hogy ezt megtagadja. „Tizennyolc éves koromban mentem el Csíkszeredából, lassan harminc éve, és valahogy a felnőtté válásom nem itt történt. Én zavarban is vagyok ettől, hogy székelyföldi alkotóként emlegetnek, nem is tudom magam így aposztrofálni, és ez nem is érhető tetten az én alkotásaimban. Az, hogy most ilyen témával foglalkoztam, mintegy véletlen, de egyébként szíven ütött, nagyon eltalált. Mert közben meg azt is tudom, hogy az egész életemet meghatározza az, hogy innen mentem el, és itt voltam gyermek, hogy itt vannak a szüleim.

És mint ahogy az Otthon, otthon című film is feltette a kérdést, Zsigmond Attila is arra kérdezett rá, hogy mit tart az otthonának. Anikó kifejtette, nem tudja azt mondani, hogy Székelyföld az otthona, hanem ez is egy része az életének, de ugyanúgy otthon van Budapesten is. Ráadásul jól érzi ott magát, beilleszkedett. „Van honvágyam, de ez inkább egy lelkiismeret-furdalás, ami nem a tájjal kapcsolatos, hanem azzal, hogy itt vannak a szüleim, és nem vagyok része az életüknek, és ők az én életemnek. De nincs bennem egy végtelen fájdalom, hogy nem élek itt. Persze, el tudok érzékenyülni arra, hogy akkor hol van az otthon, és erre nincs válaszom. Az biztos, hogy meghatároz az, hogy én itt születtem.”

Egy újabb kérdésre, hogy akkor ki számít székelyföldi filmesnek, Farkas György úgy reagált, hogy valószínű, hogy a székely valamiben más, legalábbis ezt mondják róla, és az idejövő embert érdekli ez a másság. „Arról beszélgetünk, hogy a filmjeinkben hogyan jelenik meg az identitás. De ott kellett volna kezdeni az egészet, hogy megnézzük, hogy mi mit akarunk, hogy látszódjon rólunk. Lehet, kellene legyen egy székely minimum, hogy mi ilyennek vagy olyannak akarunk látszani.

Az is elhangzott, hogy nincs egy filmes szakszervezet vagy egy háttérfórum, ugyanakkor ha valaki csak székelyföldi emberekkel szeretne filmet készíteni, bajban lenne, mert nincs meg a megfelelő produceri kör, hiányoznak a filmes hangtechnikusok vagy éppen sminkesek, és a nagyobb cégeknél sem hagyomány, hogy filmeket támogassanak.

„Van egyféle összeférhetetlenség is ebben az egészben, meg szakmai irigység. Sokan attól félnek, hogy ha leülsz a másikkal, konkurenciával, akkor már nem jó. Ezeket le kellene vetkőzni. Ahhoz, hogy egy jól működő szervezetet hozzál létre, vagy egyáltalán legyen egy olyan érdekvédelmi szövetség, amely maga köré tud gyűjteni harminc-negyven darab olyan erdélyi filmest, akik hajlandóak leülni és megosztani bölcs gondolatokat, sokkal előrébb lennénk” – mutatott rá Zsigmond Attila.

Szabó Attila úgy véli, nem székelyföldi, hanem erdélyi léptékben kell gondolkodni. Mint mondta, amikor ő filmet készít, az, hogy székelyföldi vagy sem, másodlagos szempont. „Ott van bennem, meg hozok valamit én is otthonról és a múltamból, de ettől függetlenül filmet szeretnék csinálni. Még a témaválasztás szempontjából sem tartanám egy nagyon fontos dolognak azt, hogy én hová valósi vagyok, hol élek.”

A székelyföldi filmgyártás kapcsán Farkas György hangsúlyozta, hogy eltelt harminc év, és még mindig nincs itt például egy filmgyár. Gyergyói kollégája viszont rámutatott, hogy bár nincs székely filmgyár, de van székely filmgyártás.

hanem nagy lélegzetű dokumentumfilmeket, kísérleti filmeket, ismeretterjesztő filmeket gyártsanak. Ha innen indulunk ki, akkor létezik székely filmgyártás. És a határon túli filmgyártásra igenis szükség van, hogy teljes legyen a magyar filmművészeti összkép.”

Ezt a díjak is visszaigazolják – hangsúlyozta Szabó Attila. Úgy látja, a székelyföldi filmgyártás ugyanolyan erős tud lenni, mint a magyarországi, a probléma az, hogy maga a dokumentumfilm veszítette el a vonzóerejét, mert sok, rettentően lapos, csak rétegeket érintő film készült, és ez tönkretette a dokumentumfilm nimbuszát. A rendezők arra kell törekedjenek tehát, hogy minél érdekesebb filmeket készítsenek, hogy a nézőket visszatereljék ehhez a műfajhoz.

Daczó Katalin csíki filmrendező kifejtette, ő maga is mindig próbált túllépni a sztereotípiákon, de ez nagyon nehéz, gyakran a felvetett téma nulla visszhangra talál. „Olyan, mintha egy helyben toporognál. Nem is tudom, hogyan lehetne a nézőket úgy megérinteni, hogy ne azt akarják látni, mint Hófehérke mostohája, hogy akármikor tükörbe néz, akkor a tükör azt mondja neki, hogy szép. A tudósításokból leginkább az derül ki Székelyföldről, hogy szép. Valahogy nem tudjuk eljuttatni a nézőkhöz, olvasókhoz, hogy kicsit a tükörben a ráncaikat is lássák, az egyebet, azt, hogy

Ugyanakkor nincs például egy dokumentumfilm-csatornánk.”

Nem csak a filmesek vannak válságban, hanem mindenki, és befogadói részről is nagy kérdés, hogy mire kíváncsiak az emberek – magyarázta Nagy Anikó Mária. „Egy olyan időszakot élünk, hogy nagyon nehéz motiválttá tenni bárkit bármire. Nekünk filmesként különösen nehéz emiatt. A film amúgy is egy nehéz műfaj, borzasztó drága műfaj. Ezért nehéz az, hogy döntéseket hozzunk, hogy merre akarunk tartani, mert a világ nem erre tart, hogy ennek szükségét látná, hogy filmeket készítsünk. Az a szándékom, hogy jó filmeket csináljak, mindig úgy indulok el minden filmmel, hogy azt remélem, hogy más is kíváncsi rá, hogy tanul belőle, szórakoztatja, hogy valamilyen fajta motiváció van. De a világ nem ide tart.”

Daczó Katalin úgy véli, mindenki leginkább a saját „előréjét” fogalmazza meg, van egy-két filmálma, amelyet régóta dédelget, keresi rá a megoldást, hogy megvalósítsa. „Egyéni útban tudok gondolkodni, nem mintha nem lennék nyitott, hogy csatlakozzak valamilyen közös munkára, közös irány megfogalmazására.”

Zsigmond Attila kiemelte, fontos kijelölni az irányvonalakat. „Mi továbbra is megmaradunk amellett, hogy nemzeti keresztény, ilyen témákat próbálunk meg kikaparni, legyen az irodalmi adaptáció vagy történelmi visszatekintést. Járható útnak látom az ismeretterjesztő műfajt. És a mi kisebbségi létünkből kifolyólag nagyon fontos a hétköznapi hősöknek a megmutatása. Ezekkel tudunk olyan példaképeket felállítani, ami követendő. Ha lenne egy inkubátorprogram, ami a hónunk alá nyúl, biztosít egy hátteret, hogy igen, ezzel érdemes foglalkozni, megnőne a bátorságunk.”