Kiteljesedve. Egy művészházaspár húsz éve

Az elmúlt húsz évre tekintett vissza Csillag Simon Repolski Imola és Csillag István nemrégiben egy közös kiállítással: húsz éve végeztek mindketten az egyetemen, és húsz éve házasok. Ismeretségük viszont ennél több évre nyúlik vissza, ugyanis hatéves koruk óta osztálytársak voltak. Ha rövid időre külön is váltak az útjaik, együtt nőttek fel, aztán az egyetemi évek alatt a szerelem is beköszöntött.

„Hatéves koromban a szüleim beírattak zeneosztályba. Én akkor sportoltam, a zene- és a sportosztály együtt volt. István a zeneszekción volt, ugyanannak az osztálynak a részeként. Ötödik osztálytól különváltak az útjaink, én zeneosztályban maradtam, István pedig átfelvételizett rajzosztályba. Annak idején a művészeti oktatás a Petőfi Sándor Általános Iskolában volt, én voltam a C osztályban, ő a D-ben” – eleveníti fel Imola.

István gyerekkorában zongorázott, de, mint mondja, már korán egyértelművé vált, hogy képzőművészeti osztályban folytatja a tanulmányait. „Rengeteget rajzoltam, gyurmáztam, történetekhez apró illusztrációkat készítettem. Mindkettőnknek jó zenei készségeink voltak, viszont nekem ahhoz gyakorolnom is kellett volna. Édesanyám látta, hogy nem gyakorlok eleget, viszont rengeteget rajzoltam. Még a jóbarátom, Léstyán Csaba is, aki szinte az óvodától végigkísérte az életutunkat, mondta, hogy érdemes lenne átmennem ötödik osztálytól képzőművészetire. Akkor indult velünk, mi voltunk az első generáció. Aztán kilencedik osztálytól csatlakozott Imola is.”

Mindketten a csíkszeredai középiskolai művészeti oktatás első generációjának a tagjai.

1990-ben viszont nem volt még az iskolának külön épülete, az elméleti órákat a Márton Áron Főgimnáziumban, a szakórákat a Petőfi iskola pincéjében tartották. A festészettanáruk Márton Árpád volt, a szobrászatot Ercsei Ferenc, a rajzot Koszti István tanította.

„Szerettük a Márton Áron Gimnáziumban. A szüleim mindenképp azt akarták, hogy biológia-kémia osztályba iratkozzak, én pedig kiharcoltam magamnak, hogy művészeti osztályba menjek. Elmentem a titkárságra, beiratkoztam felvételire, s bejutottam. Ott ismét osztálytársak voltunk, együtt érettségiztünk, majd Temesváron az egyetemen évfolyamtársak lettünk. Én textilszakon jártam, István grafikaszakon, de az elméleti órákra közösen jártuk. Az egymásra találás az egyetemen történt meg, másodéven” – magyarázza Imola.

Férje hozzáteszi, akkoriban azt gondolta, ez ritka jelenség, hogy osztálytársakból egy pár legyen később. De kiderült, ez elég gyakori, főleg a középiskola, az egyetem alatt. „Nagyon jó volt első generációként, minden tanár nagyon hajtott, igyekezett, erős szaktanárok voltak. Gál Andrással és Ferenc Ernővel kezdtük ötödikben, akik komolyan mellénk álltak, aztán középiskolában is jó csapat volt mögöttünk, és az egyetemen szintén.”

Imola kifejti, a középiskolában grafika szakon volt, a textil újdonságnak számított, az egyetemen jött rá, hogy mibe is cseppent bele, és hogy a lehető legjobb helyre került. „Korábban is rengeteget varrtam, gyöngyöt fűztem, mindenfélét. Igaziból később tudatosult, hogy nekem a textil mindig az életem része volt, az, hogy az anyaggal valamit csináljak, legyen az mohér vagy csipke, mindig valamiből valamit varrtam. Pedig az én generációmban ez már nem volt divat, az előttem levő generációnak volt természetes, hogy mindenki tud kötni és horgolni. Én nagyon élveztem, hogy nagyanyám és anyukám megtanított ezekre. A legutóbbi kiállításon egyértelműen visszajön a textilnek az anyagszerűsége, gyapjúval dolgoztam. De az előtte levő egyéni kiállításom csak színes batikolásokból állt, ami ha úgy vesszük, nagyon közel áll a festészethez. Az azelőtti akrillal volt, tehát a szín nem áll távol tőlem. Most egységben gondolkodtunk, hogy legyen összehangolva két külön világ.”

István inkább rajzolt, mint festett gyerekként, érdekes módon a mostani munkái a festészet és a grafika között helyezhetőek el. A szobrászatot is szerette, de jobban érdekelték őt a grafikai technikák, ezek sokszínűsége, így a grafika mellett döntött.

Mint mondják, az öt év temesvári ottlét nagyon meghatározó volt számukra, mindkettőjüknek fel is ajánlották, hogy maradjanak tanítani az egyetemen.

De úgy döntöttek, hogy hazajönnek, hisz akkor már kezdték tervezni a családot, gondolkodni azon, hogy a gyerekeknek hol lenne jobb,

és Csíkhoz már szakmai szálak is kötötték, és úgy vélték, előbb megpróbálnak itt elhelyezkedni. Oda tértek vissza tanárként, ahonnan indultak – a Nagy István Művészeti Középiskolába.

„Még egyetemista voltam, amikor az osztálytársaimmal szerveztünk egy csoportos kiállítást Csíkszeredában. És akkor Márton Árpi bácsi beajánlott engem a Pallas-Akadémia Könyvkiadóhoz, hogy illusztráljak egy Kányádi-kötetet. Itt ismerkedtem meg Tőzsér Józseffel, a kiadó vezetőjével, és Tőzsér Lászlóval, a fiával. Így kezdődött, majd innen alakult ki a reklámgrafika is. Tehát már itthon kezdtek kialakulni a dolgok, láttuk, hogy van jövője ennek itt is. Várt az iskolaigazgató, hogy jöjjünk tanárnak, volt illusztrálni való, nem maradtunk Temesváron” – mutat rá István.

Egy idő után egyre több reklámgrafikai anyagot tervezett, párhuzamosan tanított, illusztrált, és dönteni kellett, hogy merre tovább, mert rengeteget dolgozott. Imola elmondta, nehéz periódus volt, mert mindketten a tanügyben dolgoztak, épp akkor volt egy tanügyi sztrájk, hónapokig nem kaptak fizetést. „Istvánnak ez is egy indíték volt, hogy valahová lépjen tovább, mert bár nagyon szerette a tanügyi pályát, lehetetlen volt abból megélni. Fiatalon álmodoztunk, hogy lesz egy lakásunk, családot alapítunk, gyerekeket vállalunk, vallásos embereknek tartjuk magunkat, nekünk ez fontos volt.”

Az, hogy hazajöttek, a legjobb választás volt – vélik. A képzőművészeti vonal is megmaradt, kiállításokat szerveztek, alkotótáborokba jártak, képzőművészeti csoportosulások alapítói voltak. Közben 2003-ban megszületett első gyermekük, Hanna, majd 2005-ben Péter. Többnyire külön-külön alkotnak, két műtermük is van, egy grafikai stúdió és műterem, valamint otthon is kialakítottak egy alkotóteret.

„A képzőművész életnek az a nehéz oldala, hogy napjainkban csak képzőművészként nehéz megélni. Így bevállaltunk egy-egy közelálló szakmát, István a reklámgrafikát és az illusztrációt, én a tanítást, amit nagyon szeretek. A műtermezés estére, hétvégére szorul. Egészségesen kialakult, hogy mindenki járja a maga útját. Az alkotás egyéni indíttatású, ha elkészült, kikérjük egymás véleményét, de közben soha.”

István hozzáteszi, a nézőpontjaik, a világról való látásmódjuk megegyezik, véleményezik is egymás munkáját, de nem szólnak bele munka közben. „Megértjük egymást, tudjuk, hogy ez az életforma mivel jár. Ha van egy alkotótábor, akkor menni kell, vagy milyen az, amikor egy kiállításra készül valamelyikünk, és éjjel dolgozni kell. Az a legnehezebb, hogy beosszuk, hogy minden működjön: a családi és a szakmai rész is.”

A Csillag család tagjai minden nap együtt étkeznek. Ha kell, inkább korábban felkelnek reggel, hogy a család együtt tudjon reggelizni, az ebédnél és a vacsoránál is mind a négyen ott vannak. Számukra ez prioritás, mint mondják, legalább ilyenkor együtt vannak.

– mutat rá Imola.

Mindkét gyerekük a művészeti iskolába jár, ők is nagyon szeretnek rajzolni, Péter grafika, Hanna architektúra szakon van.

„Szeretik is, tehetségesek is, úgy látjuk, örökölték ezt. Nem biztos, hogy képzőművészek lesznek, de mindenképpen kapcsolatban lesznek a művészettel” – mondja az édesapjuk.

A házaspár, visszatekintve az elmúlt húsz évre, úgy látja, talán lehetne több alkotásuk, de a nagy egészet nézve meg vannak elégedve. „Amit fiatalon terveztünk, hogy elérjünk, azt elértük. Tartalmas húsz év volt ez, a nehézségek mellett – fontos emberek elvesztése, tehát fájdalom is volt benne –, de jó volt ez a húsz év” – nyugtázza Imola.

István is így gondolja. Elmondja, boldog, mert nagyon sokrétű az, amivel foglalkozik, és mindeniket szereti. „Műteremben dolgozok, vagy alkotótelepen csinálok egy munkát, itthon pedig reklámgrafikával foglalkozom, könyveket szerkesztek, illusztrálok. Ez utóbbi már olyan terület, amelyik már-már szinte tiszta képzőművészet, mert teljes szabadság van. Nagyon szeretek gyerekeknek is illusztrálni, a Helikonba rajzolok képregényt, a Cimbora, Napsugár, Szivárvány gyereklapokba rajzolok, Orbán János Dénes is felkért, hogy illusztráljam a könyvét, és azóta mintegy ötven könyvet illusztráltam” – sorolja lelkesen István.

Úgy gondolják, hogy fontos az, hogy néha elutazzanak, kitekintsenek a Csíki-medencéből, mert kellenek az új impulzusok, energiák, de mindig jó hazajönni, jó itt élni. Ide köti őket a család, a legtöbb barátság, sok egyetemi társuk is hazatért, és a munkájuk is. „Jó helyen vagyunk” – summázza Imola.