Mesélésre született: Koltai Róbert

Édesapja egyszerű munkásember volt, aki rajongott a fociért és a versekért. Tizenegy éves volt, amikor a család az akkori Sztálinvárosba, a mai Dunaújvárosba költözött, ahol az apa a helyi focicsapat sportvezetőjeként olyan, más helyről kitiltott játékosokat fogadott be, akik az élvonalba tartoztak. Így történt meg, hogy „öt percig” Albert Flóriánnal is focizhatott Koltai Róbert. A versszeretete is az édesapjától ragadt át rá, aki, ha felkérték különböző alkalmakkor, rendezvényeken, szívesen szavalt. Petőfi Sándor kevésbé ismert versét, a Péter bátyát is tőle tanulta meg, de színpadon mondani csak akkor kezdte, mikor már nem élt az „apukája”. 

„Anyukám” és „apukám” – így emlegeti szüleit ma is a 75. születésnapjához közeledő színművész, aki erre az évfordulóra állította össze a KR75 című műsorát, a korábbi egyéni produkcióiból válogatva verset, dalt, kabaréjelenetet, úgy, hogy közben a közönséggel együttműködve kerekedik ki az előadás, amelyet első alkalommal, mintegy premierként a 24. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár gálaestjén mutatott be. 

Erre az alkalomra egy életrajzi könyv is megjelent, amelynek első bemutatóját ugyancsak Marosvásárhelyen tartotta a művész, aki a maga sajátos spontán, közvetlen módján válaszolgatott az érdeklődők kérdéseire, illetve az életéről, gyerek- és ifjúkoráról, színészi pályájáról, barátairól, színészkollégáiról mesélt.

A könyv címe: Sose halok meg? Az első 75. Szerkesztője Gaál Ildikó, aki lejegyezte a beszélgetéseket, a Koltai visszaemlékezéseit, majd egyeztetett vele, megszerkesztette, könyvvé formázta. Hogy mi került bele? Arra már Koltai Róbert se igazán emlékszik – hangzott el félig tréfásan, hiszen, mikor rákérdez, hogy ez és ez a történet benne van-e, azt a sztorit megírták-e, akkor derül ki, hogy sok minden, sok fontos emlék, poén, jóbarát neve kimaradt. Háromszáz oldalba 75 év sztorijait, poénjait sűrítette bele, barátokat, családot, illetve azokat is, akik nem voltak kedvesek számára. Mert, ahogy mondta, nem nevezné ellenségnek, csupán csak úgy, hogy „nem voltak kedvesek”. Természetesen egy életet, annak összes történetét, összes poénját nem lehet egy könyvben összefoglalni, ezért történik meg az, hogy utólag jön rá, hogy ezt sem, azt sem írták meg, a legjobb barátok, vagy a legjobb poénok kimaradtak.

A könyv történetek által, emlékek révén írja le az életét, felidézve a gyermekkorból néhány érdekességet, a fiatalkori eszmélés pillanatait, eseményeket, amelyek valamilyenképpen meghatározták az életének a további alakulását, befolyással bírtak a továbbiakra. 

Ahogy a színész fogalmazott, ő mesélésre született, és bármit mond, bármit csinál vagy hall, arról mindig egy újabb történet jut eszébe, ha éppen egy szerepet játszik, még akkor is.

Ez az egyik magyarázata annak például, hogy nem érzi jól magát, nehezen tud feloldódni az olyan rendezővel, aki előre eltervezte az előadást, „a színésznek még a lélegzetvételét is” pontosan meghatározta. Koltainak „bele kell helyezkednie, fészkelnie magát” a szerepbe, meg kell találnia benne a helyét, önmagát. Ez pedig nem lehetséges másként, csak ha engedik, hogy a saját stílusában, a saját ritmusában dolgozzon és jusson el oda, ahová szeretné a rendező is és a színész is. A könyv szerkesztője, aki rendező, ugyanezt erősítette meg, amikor arról beszélt, hogy „a színész egy érzékeny lélek, hagyni kell, hogy kibontakozzon, nem szabad megsérteni, mert a szálka ott marad végig”.  És hogy ez mennyire így van, azt a Koltai Róbert története is megerősítette: az egyik darabnak még csak az olvasópróbáját kezdték el, első alkalommal olvasta a szövegét, de a rendező ráförmedt, kijavította, olyasmire utasította, amire saját maga is rájött volna, ha hagyják. Ez olyan szálka volt, amely még a negyvenedik előadáson is eszébe jutott a jelenet előtt, elrontva ezzel a játék örömét, az alkotás szépségét. 

Koltai Róbert sérülékenységét azzal a történettel lehet legjobban megérteni, amelyet elmesélt, illetve a könyvében is megírt: főiskolásként a nyári szünetekben munkát vállalt, mert színészként ,,a kutya sem foglalkoztatta”, és pénzre volt szüksége. Egyik nyáron egy üvegesnél dolgozott, ahol rendszeresen ugratták, nem hitték, hogy színésznek tanul, ,,művész úrnak” csúfolták. Meg akarta mutatni, hogy ő is képes az üveglapokat cipelni, és éppen az előtt a gimnázium előtt, ahol az édesanyja tanult, miközben a hatalmas üvegeket cipelte, kioldódott a két számmal nagyobb nadrágja, és a járókelők szeme láttára, a többi munkás hangos nevetése közepette a bokájáig csúszott. ,,Gyakran érzem így magam az életben, a színpadon vagy a kabaréban: mindkét kezemmel fogom a nehéz üvegtáblákat, vigyázok, hogy el ne törjenek, miközben a gatyám lassan a bokámra csúszik, és kilátszik az ülepem” – vallotta Koltai Róbert.

Édesanyja felnőtt asszonyként, háromgyerekes családanyaként járt abba a gimnáziumba és érettségizett, 47 évesen elhunyt. Szülei mellett a nagybátyja, Gyuszi bácsi gyakorolt rá nagy hatást, aki a Sose halunk meg című filmet ihlette. Ő sem érte meg a filmet, már jóval az előtt elhunyt. ,,Arra, hogy én valaha is filmet rendezek, vidéki színészként nem láttam esélyt” – idézte fel az emlékeit a színész, aki az Oscar-díj előszobájáig ,,menetelő” sikerfilmben nem szánt magának szerepet. Ám a producere, Simó Sándor azzal a feltétellel hagyta jóvá a pályázatát, ha a forgatókönyvet egy hónap alatt teljesen megírják, illetve, ha a főszerepet ő játssza benne. Nógrádi Gábor, a forgatókönyv írója, mikor elkészültek, a premier után azt mondta:

A Sose halunk meg sikerfilm lett. 

Érdeklődésünkre, hogy hányszor látta, Koltai elmondta, sokszor, hiszen színpadi színészként nem bámulhat a nézők arcába, de a moziban a közönség közé elvegyülve kíváncsi arra, hogy milyen a fogadtatás, hogyan viszonyulnak egy-egy sztorihoz, poénhoz.