Múzeumi sztorik: Szent Brigitta látomásai

A svéd Brigitta Birgersdotter 1303-ban született nemesi család sarjaként. Az igazsgáosztás családi örökség volt, apja és férje is bíróként dolgozott. Brigitta is egész életében az igazság nyomában járt, és a meglehetősen szeplős egyházi és világi élet jobbításának szentelte életét. Csakúgy, mint kortársa, Sienai Szent Katalin, aki szintén lázadt a jóért – jóllehet életükben nem találkoztak. Fő vágyuk volt, hogy az éppen hatalmon lévő pápa költözzön vissza Avignonból Rómába, és szabaduljanak meg szenvedélyeiktől, mossák le magukról a bűn szennyét Isten felkent szolgálói is.

Legfőbb törekvése az volt, hogy nemcsak maga, hanem családja és a körötte lévő hatalmasságok, közöttük Magnus Eriksson király és udvara is Istennek tetsző életet éljen.

Folyamatosan intenzív kapcsolatot ápolt az Úrral, hiszen mennyei kinyilatkoztatásai, látomásai nemcsak erkölcsi mércét, lelki kapaszkodót is kínáltak kora társadalmának. Nem véletlen, hogy az általa alapított Brigitta-rend immár több mint hét évszázada él, hogy leányát Karint (Katalin) is a szentek sorában tisztelhetjük, mint ahogy az sem, hogy 1373-as halálát követően még két évtized sem telt el, és 1391-ben IX. Bonifác pápa szentté avatta, s kései utódja, II. János Pál pápa 1999-ben Európa társvédőszentjévé nyilvánította – fogalmazott Kósa Béla művészettörténész, a múzeum régikönyv-gyűjteményének kezelője.

Férje hozzájárulásával sok jót tett (például minden csütörtökön 12 szegény étkezett náluk), és vele együtt belépett a ferences harmadrendbe.

Lelki vezetője Mátyás, linköpingi kanonok volt, aki Brigitta kérésére elkészítette az első svéd szentírásfordást (Mózes 5 könyvét). 1335-40 között a svéd királyi udvarban élt, mint II. Magnus király és felesége Namuri Bianca nevelőnője és tanácsadója.

1338-ban, egyik fiuk halála után férjével együtt Szt. Olaf sírjához, majd 1341-ben ezüstmenyegzőjük örömére Compostellába zarándokoltak. Útközben meglátogatták Citeaux kolostorát is. Hazatérésük után férje belépett az alvastrai ciszterci kolostorba (ahol egyik fiuk már szerzetes volt), s 1344-ben szentség hírében halt meg. Brigitta ekkor elrendezve gyermekei sorsát Alvastrába költözött, 1346-ig a kolostor közelében egy cellában élt imádságban, vezeklésben és látomások közepette, majd újra a királyi udvarba ment. A compostellai zarándokúton francia földön látta a kettős kolostor intézményét, s alvastrai magányában kialakult benne egy hasonló kolostor alapításának gondolata, melynek tagjai vezeklő, imádkozó férfiak és nők, akik a kettős kolostor szabályai szerint elsősorban Krisztus szenvedéséről és Mária kínjairól elmélkednek. A királyi pár vadstenai kastélyát ajándékozta neki, ahova 1346-ban be is költözött.

Egy látomásban maga Krisztus diktálta neki a rend szabályait, ezért ő maga a Szt. Üdvözítő rendjének nevezte alapítását. Meg is kezdték a két kolostor építését, de a pápai jóváhagyás késett. 1349-ben Rómába indult, hogy megszerezze azt, részt vegyen az 1350-es szentév búcsúiban és teljesítse a látomásaiban kapott feladatot: vezesse vissza Avignonból a pápát Rómába. Kíséretével 1349 őszén érkezett meg Rómába. 1351-ben utána ment a leánya, Katalin is, közben Brigitta látomásai és kinyilatkoztatásai tovább folytatódtak. 1350-től Petrus Olavi alvastrai apát lett a gyóntatója, aki latinra fordította a látomásokban kapott kinyilatkoztatásokat, melyek Svédországra, az Egyházra és egy új szerzetesrend alapítására vonatkoztak. A kapott parancs értelmében szólni, dorgálni, javítani és levelezni kezdett, amire gyűlölet lett a válasz.

Boszorkánynak kiáltották ki, és máglyára akarták küldeni. Sokszor olyan szegénységben volt, hogy koldulnia kellett.

Szívesen ült a klarisszák temploma, a San Lorenzo in Panisperna lépcsőjén a koldusok között. 1352-ben Assisibe, 1364-ben a délitáliai szentélyekhez zarándokolt, és Nápolyban maradt 1367-ig. Ekkor Rómába sietett, hogy V. Orbán pápa visszaérkezésekor ott lehessen. Nicola Orsini segítségével formába öntötte a Brigitta-rend szabályzatát, és a pápa, aki már ismét nem volt Rómában, 1370-ben Montefiasconéban megadta a jóváhagyást. 1369-től Alfonso Pecha de Vada Jeromos-rendi remete lett a gyóntatója és a kinyilatkoztatások gondozója. A ma ismert latin szöveget ő szerkesztette. 1371 őszén Brigitta a Szentföldre indult, és 1372-ben 4 és fél hónapot töltött Jézus szülőföldjén. A látomások és kinyilatkoztatások itt is állandóan kísérték. Cipruson és Nápolyon keresztül 1373 nagyböjtjének elején érkezett vissza Rómába. Ekkor már beteg volt, de még végigjárta a böjti stációkat és elküldte látomásait IX. Gergely pápának. A Campo dei Fiori közelében lévő házában halt meg, a San Lorenzo in Panisperna templomban temették el. 1374-ben gyermekei, Katalin és Birger magukkal vitték Svédországba, s a vadstenai kolostor templomában helyezték el.

A középkorban kéziratban terjedtek a szövegek. A revelációk nyolc könyvben jelentek meg, nyomtatásban először 1492-ben, Lübeckben.

Látomásai nagy hatást gyakoroltak a művészeti ábrázolásokra is, innen ered többek közt az, hogy Krisztus születésének jeleneténél a földön fekvő gyermek Jézus testéből áradó fény az egyetlen fényforrás a képen, illetve az Atyaisten jelenléte a jelenet fölött.

A nyolc fejezetbe szedett látomkásokon kívül egy előszót és a szenttéavatás pápai bulláját is magába foglalja. A kötet több mint 50 metszet lenyomatát tartalmazza, melyekből néhány egész oldalas, a többi kisebb méretű, és a fejezetek között helyezkednek el.

A bemutatott metszet Szent Brigittát ábrázolja, amint bemutatja a Brigitta-rend szabályait. A gótizáló trónuson ülő, lepellel fedett fejű szent két kezében egy-egy könyvet tart, feje felett felhőben az Atyával és Máriával. Egyik oldalán a Brigitta-rend szerzetesnői jelennek meg fejükön Krisztus öt sebére utalóan öt szegeccsel rögzített fémpánt-koronával, másikon a Német lovagrend tagjai. Bár a metszetek nincsenek mesterjeggyel ellátva, általánosan elfogadott álláspont, hogy az ekkor már Nürnbergben saját műhelyt működtető, magyar származású Albrecht Dürerhez kapcsolhatóak.