Watchmen: álarcos igazságosztók és önbíráskodó „szuperhősök” hatalmi játszmái

Merész vállalkozás volt az HBO részéről egy olyan sorozatra pénzt adni, aminek megértéséhez minimum egy teljes képregény ismeretére szükség van. Szerencséje volt ugyanakkor Zack Synder 2009-es filmjével, aki többé-kevésbé feldolgozta Alan Moore grafikus novelláját, ami nagyvonalakban bemutatta a Watchmen (Őrzők) történetét a nagyközönségnek.

A valóságból vett áthallások, többé-kevésbé megcsavart politikai kontextus, az igazán emberi és ennélfogva gyarló „szuperhősök” világa nem más, mint

egy társadalomkritika, ami főként az Amerika és Vietnám közti hadiállapotot, valamint az ezt követő, paranoiával átszőtt hidegháborús időket állítja a feje tetejére, természetesen kitalált karakterekkel a középpontban.

Legtöbbjük maszkos igazságosztó és rendfenntartó, de van köztük megalomániás, istenkomplexussal létező lángész tudós (Ozymandias), a társadalmat teljes egészében megvető, maszk mögé bújó önbíráskodó (Rorschach), de isteni erővel felruházott lény is (Dr. Manhattan), akikben az a közös, hogy

Amerika jelenét alakítják vagy az állam szolgálatában, vagy éppen szöges ellentétben mindazzal, amit a hatalom képvisel.

Ezt a fiktív és nagyon komplex történetet gondolta tovább a Lost és a Hátrahagyottak alkotója, Damon Lindelof, aki a jelenben játszódó folytatást írt az eredeti történethez, ami nemrégiben kilencrészes sorozat formájában debütált az HBO kínálatában.

A történet még a Watchmen film és a képregény ismerőinek is feladja a leckét, hiszen az első néhány részben még az avatott szemek sem igazán tudják, hogy mi történik a képernyőn. A sorozat egyik nagy erénye pedig ez:

a miénkhez képest teljesen más képet mutató világ apró, személyes történeteken keresztüli bemutatása, úgy, hogy a kirakós darabjai később egy nagy egésszé álljanak össze.

Szörnyű történelmi kontextussal indít a történet: az amerikai Tulsában feketéket mészárol le egy magát felsőbbrendűnek tartó fehér csoportosulás, ennélfogva pedig a rasszizmus körüljárása hangsúlyos szerepet kap a sorozatban. Ezt követően már a jelenben járunk, ahol Robert Redford színész az Amerikai Egyesült Államok regnáló elnöke, Vietnám az ország ötvenharmadik állama, a rendőrök maszkot viselnek és csak nagyon megindokolt esetben használhatnak éles lőfegyvert, az égből pedig időnként tintahal-eső hull. És akkor még a maszkos igazságosztókról és önbíráskodókról nem is beszéltünk…

A Watchmen jelenkori világa ezekből a furcsaságokból épül fel, a főszerepben pedig egy családanyát látunk, aki titokban jelmezbe bújva segíti a rendőrök munkáját a bűnözők likvidálásában. A társadalomra a legnagyobb fenyegetést a rorschach-maszkban, földalatti hálózatot kiépítő, nyíltan rasszista bűnbanda jelenti, egy meglehetősen fura és a főszereplő számára személyes haláleset pedig beindítja a megállíthatatlan folyamatokat. Eközben egy idősödő ember fura és megmagyarázhatatlan dolgokat tesz a századelőt idéző birtokán, egy tükörmaszkot viselő figura pedig meglehetősen sajátos módszerekkel vallatja a bűnözőket, de egy tolókocsis aggastyán is alaposan felkavarja az állóvizet.

A történetmesélési bravúrokról ismert Damon Lindelof nem könnyíti meg a néző dolgát, ahogy tette ezt a Lost és a Hátrahagyottak (Leftovers) esetében is.

Korábbi munkáinak bizonyos töredékei visszaköszönnek a legújabb sorozatában is, így többek között a Leftoversből a gyász és a megmagyarázhatatlan elfogadása és a rendkívüli, világot felkavaró eseményen való továbblépési kísérlet a Watchmenben is helyet kap és nagyon jól működik ennek a történetnek a kontextusában is.

A sorozat azonban a hetedik epizódnál ér a csúcsra, itt kezdenek összeállni a kirakós darabkái, és

kapunk pár katartikus jelenetet (ebben a nagyon jól megkomponált, és a jelentős pluszt adó zenének is hatalmas szerepe van), amit aztán a nyolcadik, utolsó előtti epizódban csavarnak egy teljesen más fokozatra.

A fináléra azonban elfogy ez a lendület, látszik, hogy nagyon el akarják varrni a szálakat benne, és bár korrekt befejezést kaptunk, az utolsó rész mégsem volt annyira jól összerakott és elmesélt, mint az azt megelőző kettő.

(Megjegyzés: ezek a fordulatok nem ütnek akkorát a képregény vagy a film ismerete nélkül, szóval érthető, hogy nem számítanak katarzisos fordulatnak azok számára, akik mindenféle előtudás nélkül kezdtek neki a sorozatnak. Mindezek ellenére azok számára is elég jól megmagyarázza a sorozat, hogy mi történik, akik nem ismerik a Watchmen világát, de igaz, hogy még néhány visszautalás nem ártott volna, de érthető módon a készítők sem akartak egy túlságosan szájbarágós folytatást készíteni az eredeti műnek.)

Az pedig, hogy mennyire rendhagyó sorozattal van dolgunk, mi sem bizonyítja jobban, hogy

a hetente kiadott epizódok közül egy teljes egészében eltér a többitől, hiszen a múltban, és teljes egészében fehér-feketében játszódik, de elengedhetetlenül szükséges a teljes kép megértéséhez.

Válaszokat kapunk benne a maszkos igazságosztók eredetére, megismerjük a Watchmen elődjének, a Minutemen-csoportosulásnak két emblematikus figuráját, és megtudjuk, hogy a múltbeli történések milyen hatással vannak a jelenre.

A konkrét cselekmények felvázolása nélkül elég kuszának tűnik a Watchmen, azonban

megéri a ráfordított figyelmet azoktól, akik értékelik az egyedi hangvételű high-concept sorozatokat.

Az már nyilvánvaló, hogy az HBO nem ebben találta meg a Trónok harca utódját, azonban az ilyen kísérletező, a mainstreamtől eltérő nagyköltségvetésű sorozatok megléte is bizonyítja, hogy milyen széles skálán mozog a csatorna, ha egy újabb, ígéretes projektre kell pénzt adni.

És bár úgy néz ki, hogy

a Watchmen nem kap folytatást, mivel Damon Lindelof egyelőre azt mondja, hogy ennyi volt amit meg szeretett volna mutatni, biztosan van az a pénz, aminek hatására elkészülhet a következő szezon.

Az viszont más kérdés, hogy a csatorna hajlandó-e megint áldozni egy nem feltétlenül húzónévnek számító sorozatra a jövőben is. Ha igen, azzal mindenképp mi, a nézők fogunk jól járni. Lindelof korábbi munkáit ismerve pedig semmiképp sem lenne csalódás a jól lezárt történet folytatása sem.