HIRDETÉS

Erdélyi bárónak lenni a 21. században

Szász Cs. Emese 2017. május 19., 17:33 utolsó módosítás: 2017. május 21., 21:23

Akár egy romantikus regény főhőse is lehetne Bánffy Farkas, aki a maga 35 évével az erdélyi főnemesi család bárói ágának egyik legaktívabb tagja. Bár Magyarországon született, 2007-ben budapesti életét egyik napról a másikra otthagyva elköltözött Erdélybe, pontosabban egy Fehér megyei eldugott román településre, Fugadra, hogy visszaszerezze családja 35 ezer hektáros birtokát. Azóta a restitúció mellett számos projekttel foglalkozik, birtokokat, kastélyokat kezel, műemlékeket ment, egyik legnagyobb büszkesége pedig a magyarlapádi szórványkollégium. Az erdélyi báró igazi közösségi emberként hol ebben, hol abban a városban bukkan fel, sokan úgy tartják, az autójában él. Mi Marosvásárhelyen beszélgettünk vele arról, hogy hol tart a visszaszolgáltatási harca, arról, hogy jó-e, ha valakinek kastélya van, de arról is, hogy mit jelent arisztokratának lenni a 21. században, ha egyáltalán jelent valamit.

Bánffy Farkas az erdélyi főnemesi család bárói ágának egyik legaktívabb tagja Fotó: Boda L. Gergely

 – Kezdjük az egészet egy agytágítóval. Van egy grófi és egy bárói Bánffy-vonal. Tudjuk, hogy Bánffy Farkas a bárói vonalhoz tartozik, és nincs köze a bonchidai kastélyhoz....

– Ez egy olyan kérdéskör, ami nap mint nap felvetődik. Jön valaki, meghallja, hogy Bánffy, mindenki rögtön Bánffy Miklósra asszociál és Bonchidára. Ez érthető is, hiszen a legutóbbi híres Bánffy az Bánffy Miklós volt. Igaz, hogy a kortárs Bánffyakat mind megelőzte hírében, tetteiben. Bár például ő még hamarabb volt külügyminiszter a két háború között, nagyapám a második világháború alatt volt miniszter, de ő nem volt olyan igazi polihisztor, mint Bánffy Miklós. Azt amúgy nem mondhatnám, hogy csak két ága van a Bánffyaknak, mert legalább öt van, legalábbis mindenki szereti a saját ágát külön ágnak tekinteni. De lényeg az, hogy ez egy nagy Bánffy család körülbelül ugyanazzal az elgondolással, értékrenddel, vonallal, és ebben van a nagy erő, hogy sok-sok Bánffy van együtt.

Videó: Rédai Attila

– Mit jelent, hogy gróf, báró? Számít ez vagy számított?

– Ezek ugye nemesi rangok. Igazából Erdélyben az  annyira nem számított, hogy valaki gróf vagy báró. Az asztalnál az ültetési rendben a grófok előrébb ültek, a grófi koronán kettővel több ág van, de ez egy társadalmi rendnek számított Erdélyben. Nyugat-Európában például sok volt a hercegség, ott a grófi ág még az arisztokráciához tartozott, de a bárói már nem igazán. De a mi kis magyar valóságunkban ez ugyanannak a társadalmi rétegnek számított.

 – Mit jelent nemesnek, arisztokratának lenni ma, a 21. században?

– Húha, ezt nagyon sok oldalról meg lehet közelíteni. Én azt gondolom, hogy mindenki saját magának dönti el, hogy mit jelent, nem csak egy Bánffynak mit jelent Bánffynak lenni, hanem egy Kovácsnak mit jelent Kovácsnak lenni, és egy Steinbachnak Steinbachnak lenni. Én azt gondolom, hogy mindenkinek van valami, amit hozott otthonról, valami, amit kapott a Jóistentől, és aztán ezekből eltervezi a saját útját. De ha a lelkiismerete szerint végzi a dolgát, akkor szerintem rendben van.  Ugyanez vonatkozik az arisztokráciára is, hogy

lelkiismeretesen a lehetőségeikhez mérten próbálják meg abba az irányba vinni a nemzet szekerét, amelyik irányba szükséges.

– Az ön hétköznapi életében megjelenik ez? Szólítják báró úrnak?

– Van ilyen, igen. Meg nem ülnénk itt, ha nem jelenne meg. Ez egy érdekes dolog, egy letűnt világ, ami nálunk nagyon eltűnt, nyugaton lehet kevésbé.  Ez országonként változó dolog, hiszen, ha vesszük mondjuk az angol királynőt, ott ma is ez van, vagy ha vesszük a hollandokat vagy olyan országokat, ahol királyságok vannak, ott az arisztokráciának fontos szerepe van ma is. De például Erdély is sokkal erősebben tartja ezt, mint Magyarország. Magyarországon azóta szólít néhány barátom így – igazából csak viccből – amióta ez Erdélyben egy felkapott téma lett. De ha megnézzük a saját falvainkat, akkor ott előkerül, hogy így szólítják az embert, ebben van tisztelet az illető családja iránt, de az is benne van, amit szoktam mondani, hogy nem az első lépcsőfokról kell indulni, hanem az ötödikről. De onnan le is lehet esni, meg fel is lehet kapaszkodni. Ez egyfajta adottság, amit ha az ember jól fog fel, és jó irányba visz, akkor ez sok segítség.

Mindenki saját magának dönti el, hogy mit jelent, nem csak egy Bánffynak mit jelent Bánffynak lenni, hanem egy Kovácsnak mit jelent Kovácsnak lenni, és egy Steinbachnak Steinbachnak lenni Fotó: Boda L. Gergely

 – Merthogy meg kell felelni ennek a címnek?

– Bizonyos szempontból meg kell felelni, de én sokkal inkább azt mondom, hogy nem a címnek kell megfelelni, hanem a lelkiismeretünknek és a Jóistennek.

Én nem mondom azt, hogy más ember lenne valaki azért, mert ilyen családba születik bele. Meg kell felelni, mert ezektől az emberektől még jobban elvárják, hogy megfeleljenek. Ez a nemes szó is innen ered.

És igen, biztos, hogy ha korrupción kapnának egy arisztokratát, óriási nagy hír lenne a médiában, míg ha Gipsz Jakabot kapják korrupción, akkor azt mondják, hogy na volt még egy. Biztos, hogy nagyon sokan kárörvendően néznének, és azt gondolom, hogy ez a családdal szembeni kötelesség, hogy ne sározzuk be azt a nevet, amely, ha jól belegondolunk, nem csak a család, de a közösség számára is egy biztos pont, egyfajta tartóerő. Megint csak azt mondom, azért ülünk mi most itt, mert az emberek kíváncsiak, ahogy kíváncsiak a Kossuth-díjasainkra, a nemzet sportolóira, úgy kíváncsiak az arisztokratákra is.

– Így is nevelték? Így teltek a gyermekévei?

(Nevet) Nem szólított báró úrfinak édesapám, hanem inkább azt mondta, gyere ide egy pofonért.

– Merthogy rossz gyerek volt?

– Nem voltam az a kifejezetten kezesbárány se szüleim, se tanáraim szerint, bár mindig látták, hogy az élet az benne van, úgyhogy valószínűleg majd utólag lehet belőle valami. Nem hiszem, hogy kifejezetten erre neveltek volna minket, de az benne volt a családban, hogy ne hozzunk szégyent a család nevére, de azt hiszem, mindenki így van ezzel. Természetesen vannak olyan családtagok, akik ezt komolyan veszik, s vannak, akik kevésbé.

HIRDETÉS

– Hol nőtt fel?

– Én Leányváron születtem, ez Budapesttől harminc kilométerre van. Egy kis sváb falu, ami nekem nagyon kedves, tényleg jó népek lakják, tiszta, dolgos falu. Tizenkét évet éltem én ott, és utána elküldtek a bencésekhez, ott jártam négy évet, utána átkerültem a ferencesekhez két évre.

– Merthogy a nemesek vallási iskolába járnak?

– Nem, hanem azt gondolták a szüleim, hogy ezekben az iskolákban olyan nevelést kap az ember, ami esetleg a jövőben előnyére válhat a gyermekeknek, illetve, hogy olyan közösségbe kerül, ami megtartó lehet. Utána meg a Műszaki Egyetemen tanultam közlekedésmérnöknek.

– Ez azt jelenti, hogy volt valami efféle jövőképe...

– Megvallom őszintén, azon gondolkodtam, hogy hol lehetne a legegyszerűbben elvégezni az ország legjobb műszaki egyetemét. De ugye az ember gondol valamit, aztán eljut az egyetemre, és kiderül, hogy nem arról szól. Ez így történt nálam is. De én akkor már édesapámmal foglalkoztam a restitúcióval, úgyhogy nagyon hamar kiderült számomra, hogy én elvégzem ezt azt egyetemet, de nem ez lesz a jövő.

A fugadi Bánffy-kastély. Mindössze néhány száz négyzetméter hasznos területtel bír, tehát még egy élhető épület

– Annyira hamar, hogy két nappal a diplomaosztó után le is költözött Erdélybe.

– Kettő, vagy három, igen valami ilyesmi.

– Hogy született meg ez a döntés?

– Én elég könnyen hozok döntéseket, hiszek az első megérzésben. Nem volt egy olyan nagyon nehéz döntés számomra. Mert mi a nehezebb? Keresni egy munkahelyet, ahol az ember elkezd gürcölni kezdőként, és esetleg néhány év múlva a ranglétrán mehet feljebb? Vagy pedig elkezdeni egy saját vállalkozást, amelyben van egy potenciál, amelynek van egy jövőképe? Én nem gondolom, hogy ez olyan óriási dolog volt, sőt, voltak már itt Erdélyben olyan emberek, akik ezzel foglalkoztak, visszaköltöztek, és vissza akarták szerezni a dolgaikat. S akkor ugye nem ez volt a politikai helyzet, mint ma Romániában, hogy igazából egy  állami ellenállás van a restitúcióval kapcsolatban, hanem abban az időben még azért haladtak a dolgok, még lehetett visszakapni területeket.

Ma ez azért államilag blokkolva van, nincsen esélye sem az embernek, hogy bármit is visszakapjon. Mindenféle jogi procedúrákat végigjárva a végén van papírja arról, hogy vissza kell kapja, de nem hajtják végre. Azt gondolom, az országban a jogállamiság nagyon kérdéses.

– A kitűzött célból mennyit sikerült megvalósítani?

– Addig, amíg a bukaresti politika ingerküszöbét nem léptük át, és ilyen apróbb területekről, öt-tíz, száz hektárakról beszélgettünk, addig ez működött gond nélkül, de amikor tizenezer hektárról van szó, az ugye nemzetpolitikai kérdés is, gazdasági kérdés is, abból már sokan élnek jól, s nehezen adják a lopott holmit, ugye. Most őszinte leszek, én értem, hogy ők miért nem akarják visszaadni. Az más kérdés, hogy a jelenlegi román törtvények szerint vissza kellene adják.

 – Hol van most elakadva ez a dolog?

– Bíróságokon, hivatalokban.

– Úgy tudom, pont Maros megyével van a legtöbb gond.

– Igen, Maros megye az egyik fő ellenfelünk, a fő területek java része itt volt, de hát ilyen tételeknél Maros megye azt csinál, amit Bukarest mond. S amíg nincsen politikai akarat, ez nem fog változni.

– Mit feltételez ez a visszaszerző munka? Hogyan telik Bánffy Farkas egy napja?

– A visszaszerzések egyre kevesebb időmet veszik el, általában várunk a különböző jogi procedúrákra, különböző hivatalokra. Ellenben az emberrel nagyon sok szép dolog jön szembe az életében, és ha megteheti, szívesen foglalkozik vele. Ilyen például a Magyarlapádi Szórványkollégium. Ugye Fehér megye igen erős szórványnak számít a maga három és fél, négy százalék magyarjával, és mivel a helyi iskolában gyermekhiány volt, a környező magyar falvakban elszórt gyermekek és a közösségben erős csapat, aki képes ezt az egészet működtetni, ezért úgy gondoltuk, hogy mindenképpen be kell ezt indítani. Jelenleg több mint ötven gyermekkel foglalkozunk mindennap, hál'istennek a magyar kormánytól meg különböző cégektől is pozitív hozzáállást tapasztaltunk.

– Olyan gyerekekről van szó, akik nem tudnának különben magyar iskolába járni?

– Igen, olyanok, akik nem tudnának, illetve a helyi közösségben lévő gyermekek is, hogy magasabb színvonalú iskolába járhassanak, délutáni foglalkozásokon vesznek részt, s hihetetlen tudásnövekedésen estek át. Nemrég volt ott a román tanfelügyelő ellenőrizni az iskolát, s meglátva a szórványkollégiumot, érdeklődött felőle, majd közölte, hogy akkor a megyében ezt kell példának  állítani mindenki elé. S hogy ez egy hihetetlen történet, hogy nem az önkormányzat támogatja, hanem egy helyi civil szervezet ezt megoldotta. Ez nap mint nap örömökkel jár, amikor a három és fél évestől 14 évesig lévő gyermekek jönnek, és feltöltik az embert. Emellett több megyében is foglalkozunk különböző projektekkel: erdészet, műemlékvédelem, szórványkollégium. A legutóbb elkezdtünk a régészettel is foglalkozni, II. András sírját próbáljuk kiásni és felkutatni a Pázmány Péter Tudományegyetem régészeti tanszékével, illetve a temesvári Bánsági Múzeum segítségével. Úgy néz ki, rátaláltunk Temes megyében, Egres községben a sírra, illetve az már biztos, hogy sikerült megtalálni a tatárjáráskori egresi mészárlás tömegsírját, ami szintén itt található.

A magyarlapádi szórványkollégiumba olyan gyerekek járnak, akik különben nem tanulhatnának magyarul

– Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, mit válaszol?

– Szerencsére nem kérdezik. Talán lassan a polihisztor, de a testvéreim szerint csak egy életművész. (Nevet.)

– Kicsit előre ugrottunk. Az első lépés Fugad volt, Budapestről leköltözött egy kis eldugott román falucskába. Nagy váltás volt ez?

– Nem, cseppet sem, nagyon sokat jártam én már Erdélybe azelőtt is, rendeztünk különböző rendezvényeket, szinte havonta jöttünk restitúció miatt. Ismertem az országot. Persze más, amikor az ember havonta lejön egy kis ügyintézésre, vagy más, amikor elkezd itt élni. Volt, amiben csalódtam, de nem gondolom, hogy borzasztó nagy változás lett volna. Én falun nőttem fel. Természetesen érdekes volt az elején a román szomszédokkal magyarul beszélgetni.

– Ki tanulta meg hamarabb a másik nyelvét?

– Megértjük egymást. Én nem beszélek helyesen románul, de gátlástalanul hibásan, és ők is. Én nem gondolom, hogy probléma lenne az ő hozzáállásukkal, igazából a helyi falusi emberek rendkívül pozitívan állnak hozzá. Nekik is vannak szép emlékeik arról, amikor egy másik világ volt, másként kaptak segítséget, vagy felelősséget vállaltak az ő nyomorukért is esetleg, és helyben dolgoztak, nem a segélyre kellett várni. És ha leégett a háztetejük, akkor azt visszaépítették nekik. És ezért nem volt probléma soha. Az, hogy minden faluban vannak ortodox papok, helyi potentátok, akik úgy érzik, hogy most jött valaki, aki az ő felségterületükre tört, normális.

– Az ortodox pap például kiprédikálja.

– Szerintem már leszokott róla, de lehet. Azért évente, kétévente próbál kisebb lázadást szítani ellenem, legutóbbi alkalommal amikor ezt megpróbálta, a szomszédok jöttek, hogy bocsássak meg, amiért ilyen sületlen papjuk van. De azért az egyszerű falusi embereket nem olyan könnyű megvezetni ebben a témában, látják, hogy segít nekünk, hogy mi is segítünk neki.

– A faluban is van ilyen problémamegoldó szerepköre?

– Jönnek mindenféle problémával igen, s ilyenkor megpróbálunk segíteni rajtuk, a magunk tudásával, kapcsolatrendszerével oldunk meg egy-egy problémát.

– Amúgy jó az embernek, ha van egy kastélya? Gyerekkorunkban mindig elképzeltük, hogy de jó lenne...

– Persze, mi is, de ez egy borzasztó nagy költség, nagyon sok papírmunka. Nem kívánom senkinek. Megfelelő gazdasági háttér nélkül ne csinálja, s akkor is csak akkor, ha szerelmes belé.

– Mit lehet kezdeni egy kastéllyal? Miből lehet fenntartani?

– Ha van olyan, ahol az adott család lakik, akkor ez egy olyan funkció, ami tökéletes, csak ennek kell megfelelő gazdasági háttér. Sokan gondolkodnak turisztikán, ha már ekkora épületük van, de hát erre sem alkalmas mindegyik, ehhez is sok minden kell. Vannak olyanok, amelyek a közösség szolgálatában állnak, mint kultúrotthonok vagy bármilyen közösségi házak. Ezek is jó funkciók, ha azt az adott közösség fent tudja tartani. És az évezredek alatt voltak kastélyok, ledőltek kastélyok, voltak templomok, ledőltek templomok, én nem gondolom, hogy akkora nagy világvége, ha egy-egy épület eltűnik. Nem mondom azt, hogy tüntessük el, de vannak olyan épületek, amelyekkel tényleg nem lehet mit csinálni. Mentsük meg, amit lehet, de vannak olyan épületek is, amiből tucatszám van.

 

Kastélyt építeni saját szolgálatra sokadlagos szempont

– Fugaddal például mihez lehetett kezdeni?

– Fugadban az a csodálatos, hogy az épület körül van egy ötven hektár terület, szintén hozzánk tartozik. Nem olyan nagy, mindössze néhány száz négyzetméter hasznos területtel bír, tehát még egy ilyen belátható méret, egy élhető épület. Valószínűleg más forrásokból meg fogjuk oldani, és ez a család szolgálatában fog állni. Amíg azonban vannak fontosabb dolgok, addig azzal foglalkozunk. Kastélyt építeni sokadlagos szempont. Amikor úgy dönt a család, hogy erre költünk, akkor költünk.

– Említene pozitív példákat?

– Ott van Zabola, kiváló példa, ott van Olasztelke, ott van Dálnok is, ahol egy alapítvány állt be a Gaál-kúria mögé, de Kálnoky is milyen jól megcsinálta a miklósvári történetet, nagyon jó, amit a Hallerek csináltak Marosugrán.

– A Maros megyeieket biztos érdekli a vajdaszentiványi kastély, amelyhez szintén van köze.

– Igen, nekem a nagymamám Zichy-lány Vajdaszentiványról, ő egy Zichy grófkisasszonynak született, s eltelt a történelem kilencven-száz éve, ők ezalatt elvesztették és visszakapták a kastélyt. Zichy Josefa lett az új tulajdonosa, aki elhunyt, de gyerek nélkül, így ötven százalékban édesapám kapta vissza, ötven százalékban a két Zichy, Zichy András és Gábor, akik Münchenben élnek. Úgy döntött a tulajdonosi kör, hogy egy marosvásárhelyi vállalkozó számára adja bérbe, aki ott igazából turizmussal, vendéglátással, kulturális élettel foglalkozik. Az apai örökség, édesapám részben tulajdonos, én kezeltem, meg most is az ügyeket intézem.

A vajdaszentiványi Zichy-kastély. Részben ez is Bánffy-örökség Fotó: Barabási Attila Csaba

– Nem csak a saját és a család visszaszerzéseivel foglalkozik, hanem másokéval is?

– Ez igazból hobbiszerű magántanácsadási dolog, nem üzletszerűen megy, csak segítek másoknak, hogy oldják meg a problémákat.

– Az erdélyi arisztokrácia amúgy ilyen összetartó?

– Fontos, hogy mindenki rokon mindenkivel. Ötöd-hatod, nyolcad fokon biztos rokon. A huszadik században nagyon egyforma volt a sorsuk, ma is nagyon hasonló történetben járnak a restitúcióval kapcsolatban, ezért nagyon sok tapasztalatot érdemes cserélni. Erre van például a Castellum Alapítvány, ami Vásárhelyről működik.

Állandó rendezvényeik vannak, találkoznak, próbálnak segíteni egymáson, természetesen a maguk erejével, amennyivel bírnak, de reméljük, előbb-utóbb lesz lehetőség többre is. Amikor vagyoni háttér van, akkor sokkal könnyebb oktatásra, kultúrára áldozni, s közösen még könnyebb.

– Említette, hogy mindenki rokon mindenkivel, a nagy család is jellemző? Ön például hét gyerekes családban az ötödik, de van egy nagymamája, akinek negyvenkilenc dédunokája van.

– Igen, édesapámék heten voltak, édesanyámék öten, édesapám ágán is voltunk huszonegyen unokatestvérek, édesanyáméknál húszan. Azt tudjuk, hogy anyai nagyanyánknak negyvenkilenc dédunokája van, de hogy apainak mennyi van, azt most én nem tudom megmondani, de ott is ötvenes szám körül mozog. Ez a nagy család olyan csodálatos dolog, amikor az embernek baja van, mindig van kihez fordulni, s ha valaki bajban van, a többiek összefognak és segítenek rajta. Mindenkinek van saját kapcsolatrendszere, de ha még kétszázan összerakjuk a kapcsolatrendszerünket, akkor az azért már nagyon komoly kapcsolati tőke.

– Egy családi összejövetelen hányan vannak?

– Egy szűk családi összejövetel harmincba belefér. De egy esküvőn kétszázan vannak a rokonok, s akkor a barátokat még nem hívtuk és a másik árva. (Nevet)

Bánffy Farkas maga is nagy családba született. Hét gyerekes családban az ötödik, de van egy nagymamája, akinek negyvenkilenc dédunokája van Fotó: Boda L. Gergely

– Ön előtt is valami hasonló nagycsaládos jövőkép lebeg?

– Azt gondolom, hogy először is ehhez egy feleség kell.

– Egy kastélyhölgy?

– Nem. Egy feleség kell, és a feleséggel közösen kell ezt a kérdéskört megvitatni, mert talán azt gondolom, hogy egy házasság úgy korrekt, ha mindketten részt vesznek az ilyen döntésekben.

– Hogyan fogalmazná meg az arisztokrácia küldetését ma?

– Nincsenek más feladatai, szépen mindenki végezze a dolgát. Ha mindenki elvégzi, ami a feladata, és abból nem csak az egyén, hanem a közösség javát is nézi, akkor abból lesz magyar világ, lesz élet. Ha meg csak a pénz mozgatja az embereket, akkor nem lesz élet. Szerintem erre nagyon jó alap a gyermekeinknek a nagy család, igen. Azt látjuk rendszeresen, hogy a közösségi dolgokban, a közösségért való cselekedetekben az esetek kilencven százalékában a nagy családosok vesznek részt. Mert megtanulták, hogy nem egyedül vannak, nem róluk szól az élet, hanem a többiekre is figyelni kell.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS