A nő, aki a teát keveri: Csíki Emese

Felkapott hely volt Balánbánya a hetvenes években, a kisiparos családok nagy reményekkel költöztek oda, akárcsak Csíki Emese szülei, akik mindketten éppen itt kezdtek el fodrászként dolgozni, megszerették egymást, és családot alapítottak. Itt született Emese is, de mivel a bányaváros csak egy dobbantó volt a kezdéshez, Emese egyéves volt, amikor szülei visszaköltöztek Csíkszeredába – kezdi élettörténetének meséjét Csíki Emese, a szentábrahámi gyógynövénykert tulajdonosa, közben kitölti nekünk a lehűtött mentateát.

„Végigkísér a tömbházas gyerek története, ami arra tanított engem, hogy soha ne skatulyázzunk be senkit, mert én is tömbházban nőttem fel, és nem lettem sem jobb, sem rosszabb, mint egy vidéken felnövő gyerek. Jó kapaszkodó volt a földhöz, állatokhoz, természethez, növényekhez az, hogy a szüleim béreltek egy kis kertet a tömbház mellett, apám disznókat tartott ott, és nekem kötelességem volt etetni őket, persze nekem is volt ott kutyám” – emlékezik vissza a gyerekkorára, amely a csíkszeredai Lendület sétányon kezdődött, ahol mezőbe torkollott az utca, és már ezért is nagyon szerencsésnek tartja magát a gyógynövénykert tulajdonosa.

„Igaz, amikor a gyerekek a játszótéren játszottak, én gyermekláncfű-leveleket kellett szedjek a nyusziknak, moslékot is kellett hordjak, az egész tömbházból gyűjtöttem, volt, aki csúfolkodott is velem a gyerekek közül emiatt, de nem traumaként maradt meg ez bennem, hanem az állatok szereteteként. Megengedték, hogy a tömbház mögött veteményeskertünk legyen, nekünk is volt egy nyakkendő-szélességű részünk, itt az anyukák egymással versengtek, hogy kinek szebb a zöldségese. Ebből kikönyörögtem és kaptam is egy négyzetméter virágoskertnek valót, amikor elemista voltam, és emlékszem, ahogy büszkén mutattam az osztálytársaknak, hogy milyen szép a virágoskertem” – emlékezik.

Ennyi volt a mezőgazdasági háttere, egy négyzetméter virágoskert és sok állat, amelyeket gondozni kellett.

Amikor falura költözött, visszaköszönt ez a meghatározó alaptudás, innen tudta azt például, hogy melyik tyúk a legjobban tojó fajta.

„Magammal hoztam az anyukám nevelési elveit is, ő nagyon orvosságellenes volt, mindig bízott abban, hogy a gyerekeit fel tudja egészségben nevelni. Ha meg voltunk hűlve, teát főzött, inhaláltunk gőzölgő tea fölött. A lázunkat soha nem igyekeztek levenni, nem estek pánikba ettől, mert tudták, hogy ez fontos. Volt egy módszerük erre, ami nem volt kellemes: emlékszem, izzasztó bodzateát készített, forrón megittam, vastag paplan alá fektettek, még a kicsi lábujjamat sem engedte édesapám, hogy kidugjam a paplan alól, jól megizzadtunk. De érdekes, hogy két óra alvás után úgy ébredtem, mintha kicseréltek volna” – meséli nekünk.

Ebben a szellemben próbálta ő is nevelni a gyermekeit, de a nagyobbik fia szkeptikus lett, nem hitt a teában. „Egy alkalommal futóversenyre kellett mennie, és nagyon lebetegedett előtte való nap, akkor azt mondta nekem, hogy most bármit megtenne, hogy meggyógyuljon, tudnék-e valamilyen gyógyteát főzni? Elkészítettem, s mondtam, hogy úgy igya, hogy meggyógyul ettől, és másnap ment is versenyezni. Attól a perctől kezdve ő is elhitte, hogy a tea gyógyít. Hiszem, hogy a növények gyógyítanak, és nem csak a hit, hanem az ember öngyógyító ereje teszi ezt, az, hogy elhiszed, hogy meg tudsz gyógyulni. Kell a segítség, akár az idős embernek a bot, de hiszem, hogy az elménkkel sokszor meg tudjuk gyógyítani önmagunkat” – mondja, és kortyol is egyet a csodakertes mojito-mentalevélből készült teájából, közben azon töpreng, miről lenne még értelme beszélni.

Meséljen a pályaválasztásról – biztatom őt, de már el is kezdi, hogy mire jött rá az elmúlt ötven évben, hiszen éppen idén tölti az ötvenedik évét. „Két típusú ember van, aki tudja, mi szeretne lenni, és aki nem. Én az vagyok, aki soha nem tudja meg, hogy mi a feladata az életben. Részben azért érzem ezt, mert nem tudok választani annyi jó közül, és nem akarok leragadni egy valami mellett, annyi mindent szeretnék megtanulni, tapasztalni, és nem akarom beskatulyázni magam. Nyolcadikban elmentem Gárdonyi Gézától az Ida regénye című előadásra, és beleszerettem a színházba. Hazamentem, és édesanyámnak azt mondtam, hogy ne haragudjon, de én nem megyek matek-fizika szakra, hanem színésznő leszek. Muszáj volt beleegyezzenek, anyukám mindig egyetértett a döntéseimmel, és támogatott bennünket” – meséli Emese.

Végül filológia-történelem szakot végzett a román gimnáziumban, nagyon jól megtanult angolul, de két év után jött rá, hogy nincs tehetsége a színészethez, túl szégyenlős, túl szerény, sosem lesz olyan szabadelvű és gátlástalan, mint az általa megfigyelt színészek. A középiskola után angol-magyar szakra ment volna, de csak angol-román volt, ezért nem sikerült a felvételije, így eldöntötte, vállalkozni akar, hiszen éppen rendszerváltás volt, a szülei is mindig vállalkozó szelleműek voltak, és támogatták őt ebben. „Apám egy élelmiszerboltot is adott Balánbányán, ahová árut vittem egy Barkas márkájú autóval, bejegyeztem az első vállalkozásomat, Queen Kft. néven. Akkor én voltam a legfiatalabb vállalkozó Hargita megyében, alig voltam húszéves. Nagyon szerettem azt csinálni, de akkor más volt vállakózónak lenni.

– emlékezik vissza a rendszerváltás utáni évekre. Elment a kedve kissé, de rájött, hogy közgazdász lesz, beiratkozott egy brassói egyetemre, közben férjhez ment, jöttek a gyerekek, mire lediplomázott mindkét fia, Attila és István is meg volt születve.

Falura költöztek, és volt egy romantikus, de alaptalan álma a falusi létről. Azt hitte, hogy megkapja ott azt, amire vágyott, természetközelséget, jó közösséget, egészséges életet.

De nem ezt kapta, úgy érzi, a csíki falusi közösségek nagyon zártak, és ha bekerülsz egy ilyenbe, sokáig egyedül érzed magad.

Nagytusnádon laktak, és ez gyereknevelés szempontjából nagyon jó volt, egész nap pendelyben jártak a fiúk. Ott is kertészkedett, ehették a saját biozöldségeiket, de elkezdett nagyon vágyni Budapestre, és 1997-ben ki is telepedtek családostól. Látott az újságban egy hirdetést, emberi jogok iránt elkötelezett munkatársat kerestek, bár azt sem tudta akkor, hogy az emberi jogokat eszik vagy isszák, de felhívta őket, és behívták interjúra, megkapta a Martin Luther King Egyesület emberjogi irodában az asszisztensi állást, majd programkoordinátor lett. Volt egy hete, hogy megtanulja, mik azok az emberi jogok. Az egyesület a rasszizmus és idegengyűlölet ellen harcolt, menekültkérdésekkel foglalkozott, majd oktatással is.

Sokat tanult akkor az emberi jogokról, sok országban járt képzésre. A Roverettóban megismert aktivistákkal később alapítványt hoztak létre, ez meghatározó képzés volt, azután volt Kanadában, Grúziában, Törökországban, és az emberi jogok széles skálájáról tanult.

Még házasok voltunk, amikor elkezdtem erről tanulni, és az volt az érdekes, hogy hiába tudtam az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát kívülről, mind az ötven cikkelyét, tudtam, hogy a nőket nem szabad bántalmazni. Mégis, amikor hazamentem, másképp viselkedtem, mert nagyon szerettem a volt férjemet, a családomat, és meg voltam győződve, hogy ez csak átmeneti állapot, és a szeretet mindent megold. Ha benne vagy, másképp látod, ugyanis sokat el lehet tűrni, csak hogy a család együtt maradjon. Ez a szeretet kötött össze, addig amíg rájöttem, hogy ez nem egy múló állapot.

A legutolsó verésnél a volt férjem azt mondta, hogy tanuljam meg, hogy ezután ez már így lesz. Akkor tudatosult bennem, hogy akkor ez már tényleg így lesz. Csütörtökön kaptam az utolsó verést, pénteken beadtam a válókeresetet”

– avatott be minket életének abba a részletébe, amelyről nem szokott egy tea mellett bárkinek mesélni. „Érdekes megtapasztalni azt is, hogy ha valakit szeretsz, nem tudod egyik napról a másikra megutálni, a válási időszakban is bíztam abban, hogy hátha változik valami, és belátja, hogy ezt másképp is lehet. Kétéves folyamat volt, amíg lelkiekben lezártam ezt a kapcsolatot. Ez volt az első új életkezdésem, nehéz, de jó ez az újraindító gomb” – meséli Csíki Emese.

Pénz nélkül, két gyerekkel telepedett haza Csíkszeredába. Édesanyja azt mondta, hogy náluk otthon mindig van hely számára, ez pedig nagyon ellentétben állt azzal, amit Tusnádon megtapasztalt. „Az én szüleim roppant normális emberek, fél évig tartottak engem és a gyerekeimet. Akkor alapítottam a Csíki Alapítványt, és nagyon élveztem a civil szférában végzett munkát, emberi jogok oktatásával foglalkoztam. Hazahoztam a tudást, amit Budapesten tanultam, azt akartam, hogy a fiatalok idejében megismerjék az emberi jogokat. Nekifogtunk pályázni, de ehhez kellett édesanyám bizalma és fél év. Sokat segített az, hogy közgazdászként tudtam, miként tervezzem meg egy projekt költségvetését, és a külföldön gyűjtött gyakorlati tapasztalat is sokat segített. Tudtam, hogy valami szívből jövő, hasznos dolgot végzek. Az ország összes kisebbségi iskolájával együttműködtünk különböző projektekben, a diákok kisebbségi jogokról tanultak, szerveztek tolerancia-napokat. Sokáig tartott a civilszférás karrierem, egészen addig, amíg nem találkoztam Willel, akivel együtt falura költöztünk, és gyógynövénytermesztő lettem” – mondja interjúalanyom. Úgy véli, a növények megfigyelésével és egy kis intelligenciával könnyen meg lehet tanulni a mezőgazdaságot is.

Budapesten ismerte meg Wil van Eijsdent, egy hollandiai biogazdászt, aki akkor már Erdélyben élt és bioszakértőként dolgozott, korábban negyven országban adott tanácsokat, minden kontinensen járt. Tizenöt évet dolgozott Budapesten tanácsadóként, és végül Erdélybe költözött egy mesés nevű szász faluba, Mesébe (Mesendorf), ahol háromszáz fekete bivalyba „lett szerelmes”, és itt ragadt – kezdi mesélni Csíki Emese Willel való megismerkedését.

„Különös volt, hogy egy hollandnak mi tetszik Erdélyben.

Egy évig kerestük a közös fészket, régi, lerobbant épületek után kutattunk, kis ornamentikával a homlokzaton, de nem szólított meg semmi. Azt éreztem, hogy Székelyföldön akarok élni, ha már visszaköltöztem Budapestről. Tudtam, hogy van egy kúria Szentábrahámon, amit a szüleim egyik barátja már régóta árult, és megnéztük. Zárva volt a kapu, hátulról, a patakon keresztül másztunk be, akkor már tíz éve nem lakott itt senki, Wil számára szerelem volt első látásra ez az elhanyagolt egyhektáros kert” – meséli Emese a Csodakerttel való első találkozását. Mint mondja, biogazdaság létrehozásához az az ideális, ahol a természet már visszavette az uralmat. Belevágtak a megvásárlásba, és beköltöztek a repedt falak közé, közben folyamatosan újítottak. Az első ültetvényük a sáfrány volt, a világ legdrágább fűszernövénye, de nem maradt meg, mert bio módon akarták, és a sáfrány köré gyom nőtt, emiatt nem is szaporodott jól a hagymája, évről évre vesztették el, majd elengedték.

Wil minden nap a bivalyfarmra járt, a gyógynövényes kertbe nem is nagyon engedte be Emesét, úgy érezte, hogy az az élete megkoronázása. Nagyon tisztelte Erdélyt, úgy vélte, sehol ilyen gazdag tájat, mint itt, nem talált.

Közben eldöntötték, hogy egy hektáron tudnak úgy dolgozni, hogy eltartsák a családot. Wil kapcsolatai révén szereztek olyan csomagolóanyagot, amibe mai napig teszik a szárított teákat, fűszereket: dupla falu, nem nedvesedik, visszazárható, esztétikus, rusztikus.

„Én kavartam a teákat és a fűszereket, csak azt dobtuk piacra, amire azt mondta István fiam, hogy jó, mert ő nagyon ráérzett az ízekre, nem lehet bármit becsomagolni” – fejti ki, hogyan kezdték kihasználni a Csodakert adta lehetőséget. Még nem érzi, hogy gyógyító lenne, elsősorban élvezeti teákat készít, és elbűvöli a gyógynövények hatása, és az, hogy ezeket a hatóanyagokat ki is lehet vonni belőlük. Sok gyógynövény be volt már telepítve a kertbe, megvoltak a csomagolóanyagaik, volt egy kezdetleges címkéjük is,

és akkor hirtelen meghalt Wil – meséli Csíki Emese, és rám mutat.

„Pont ott ült, ahol most te. Nagy társaság, baráti találkozó volt itthon, az asztal körül ültünk, Wil felszolgálta nekünk a teát. Rosszul beszélt magyarul, ezért ő ilyenkor csak ült, és figyelt inkább, és egyszer csak egy vérrög leállította a szívét. Próbáltuk újraéleszteni, de nem sikerült. Szép halála volt, mert családja, két lelkész, természetgyógyász és jó barátok körében távozott el, de szörnyű érzés volt, hiszen még csak 61 éves volt. Meghalt, mire kiért a mentő tizenöt perc múlva” – idézi fel beszélgetőpartnerem Wil utolsó perceit, aki mindig arra kérte őt, hogy a kertben temessék el, ha meghal, hogy komposzt legyen belőle, a környéken nem is számított ez idegen szokásnak.

Ez volt Emese második újraindítása.

„Amikor haldoklott itt a nappaliban, azt éreztem, hogy erős hatalma van a Jóistennek, nem szoktam energiákat érezni magam körül, de akkor mindenki fogta egymás kezét és az övét, imádkoztunk, és éreztem, hogy ez a közösség meg akarja menteni, nem akarjuk elengedni, de határozottan éreztem azt a nagy falat, ami már nem engedi őt vissza. Túl kicsi vagyok ahhoz, hogy itt tartsam. Utána nagyon jó volt az elbúcsúzás, jöttek a falubeliek, mindenki elmondta, hogy miért tartották őt jó embernek. Akkor éreztem először itt Szentábrahámon, hogy milyen jó ez a közösség, jönnek, rendeznek, mert ez a szokás, sokukat nem is ismertem. A temetésen éreztem először, hogy a lélek eggyé válik a természettel. Éreztem, hogy Wil jelen van, és nem személy szerint, hanem a fában, ahogy mozognak az ágai, a nap, ahogy ragyog, még egy kicsi korcs kutya is megjelent, csóválta a farkát a temetésen, még benne is azt láttam, hogy itt van velünk általa is, és próbál vidámmá tenni” – mondja. Mélyen megélte a gyászt – teszi hozzá, mert hiszi, hogy minél mélyebben lesüllyedünk a fájdalomban, annál hamarabb tudjuk feldolgozni. Ebben az évben elvesztette szerető édesapját is, de úgy érzi, két erős férfi és két nagymama őrzi sorsát a mennyben.

Erős volt a kötelességtudat bennük, tudták, hogy tavasszal kibújnak a föld alól az évelő növények, viszont nő a gyom is, tehát gondozni kell, de ha megkapálják, akkor már folytatni kell a munkát. Nem kívánt feladni semmit se, amit Willel közösen elkezdtek, viszont anyagilag le voltak égve, barátoktól kapott pénzt és munkahelyet támogatásként, hogy tudjon lábra állni, de határozottan érezték a fiukkal, hogy nekik itt feladatuk van.

„Amikor eldöntöttem, hogy ezt továbbfolytatjuk, akkor minden olyan magától adódó volt, a marketingen is keveset dolgoztam, és mégis egyre sikeresebbek lettek a teáink és fűszereink, sokan felajánlották, hogy beteszik a boltba termékeinket, igaz, kevés is volt a helyi kézműves termék akkoriban. Attila fiam tervezte a címkéket és sok eszközt, növényszárítót épített, hogy mindent önerőből valósítsunk meg” – meséli Emese, de rögtön hozzáteszi, hogy még mindig nem meri elmondani, hogy ez az utolsó stációja, mert még annyi mindent ki akar próbálni.

Élete második újrakezdésekor kezdődtek a csodák, tudta, hogy újra jó úton jár – meséli nekünk. „Ez olyan érzés volt, mint amikor az ember letesz valamit az asztalra, és másik kettő még melléteremtődik valahonnan. Akkoriban sokat imádkoztam, és azon kaptam magam, hogy imáim háláról szólnak.

Tudatosan nyitva tartottam a szemem, hogy meglássam a mindennapi jó dolgokat, és befogadtam azokat, örvendtem nekik. Csodáltam a kertben magjából kikelt növényt, amely nagyszerű színekben pompázik, elbűvölő illatot áraszt, és még gyógyít is, csodáltam a fák lombjait, azok mézédes gyümölcseit, csodáltam a teremtett világ minden apró lényét, az emberek jóságát, nagyszerűségét és tehetségét. Magát az életet kezdtem el csodálni, mert ennél nagyszerűbb dolog tudatunk szerint nem történhet velünk ” – osztja meg velünk gondolatait Csíki Emese.

Történetmesélése 2015-be érkezett, amikor Attila fia szólt, hogy menjen siklóernyő-képzésre, amiről azt sem tudta, hogy mi fán terem, de álmaiban sokat repült – magyarázza, hiszen kalandvágyó ember, és szeret sportolni. Ott találkozott Janóval, együtt tanultak meg repülni. Zsinórok kötik a pilótát az ernyőhöz, ami olyan, mintha több gyeplőt kellene egyszerre fogni és irányítani vele a lovakat, és a kezdőknek nehézséget okozhat a zsinórok rendben tartása.

Így hát együtt repültünk. Éreztem, hogy nekem nagyon fontos a szerelem, és nem tudok nélküle élni. Nagyon vágyom az örök szerelemre, és azt gondolom, hogy most rám talált” – mondja mosolyogva interjúalanyom, és hozzáteszi, örül annak, hogy nem mindig tudta tudatosan megtervezni életét, mert az emberi képzelet nem annyira gazdag, magunknak csak olyan jövőt tudunk elképzelni, ami saját tapasztalatból ered, ezért jó, ha hagyjuk, hogy sodorjon egy kicsit a sors az ismeretlenbe.

„Ezek az újraindítások meg is erősítették bennem, hogy ne féljek a változástól. Amit nem ismerünk, nem tudjuk szeretni, de azt elértem, hogy amit nem ismerek, attól legalább ne féljek, hiszen a völgy után már az emelkedő kezdődik” – zárja a történetét Csíki Emese, pont jókor, hiszen meghozták Annát, a négyhónapos unokáját, és már indul is fogadására.