Földtől az égig – két gyógynövényes örökség kopjafája mellett

A Kájoni Herbáriumkert fái között, a virágzó gyógynövények illatában állt meg az idő egy rövid pillanatra – ott, ahol emlékezni és ünnepelni gyűlt össze a közösség. A Székelyföldi GyógynövényNap jubileumi, tizedik alkalma különös jelentést hordozott: egy kopjafát avattak a magyar gyógynövényes hagyomány két kivételes alakja, Szabó György (Gyuri bácsi) és Macalik Ernő tiszteletére.

A rendezvény kezdetén Szabó Éva, a program egyik házigazdája nehezen találta a szavakat. Nemcsak az egybegyűltek előtt remegett meg a hangja, hanem a szívében is.

– fogalmazott. Szavait egyszerre övezte szeretet és fájdalom, emlékezés és hála. A remény évében, ahogyan Böjte Csaba ferencrendi szerzetes is nevezte 2025-öt, a gyógynövények csendes ereje és azok hagyományának őrzői adnak ma is kapaszkodót. „Ha megszagolok egy levendulát, leszedek egy szem ribizlit, akkor azt érzem: nem tehetem, hogy ne legyen remény.”

A két egykori füvesember örökségét nemcsak a növények őrzik, hanem a gyermekeik is. Meghatott, mégis emelkedett szavakkal szólt Lopes-Szabó Zsuzsa, Gyuri bácsi lánya, aki nem készült beszéddel, mégis mintha a kert is vele emlékezett volna. Felidézte az első gyógynövényes napot, amikor édesapjával együtt, izgatottan várták, hányan jönnek el. Akkor harmincan voltak – ma százak.

Szavai közben feltárult egy másik történet is: Gyuri bácsi Erdély-szerelme. „80 évesen járt itt először, az volt a születésnapi ajándéka a családtól. Csíksomlyó onnantól kezdve megkerülhetetlen lett az életében.” Ma már e szent hely része ő maga is, szívével, lelkével ott van minden levél rezdülésében.

Macalik Kunigunda, Macalik Ernő lánya, mélyen hívő emberként emlékezett. Édesapját olyan emberként idézte fel, aki

A gyógynövényekről szóló ismereteit nem titkolta el, hanem megosztotta. Tudását, hitét, életérzését másoknak adta – nagylelkűen, őszintén. „Nemcsak emlékét őrizzük, hanem bennünk, utódaiban él tovább. Mert amit a szívével látott, azt megőrizte, és továbbadta Isten gyermekeinek.”

Szabó Éva visszaemlékezett a teaház avatására, amikor még csak álom volt a gyógynövénykert, amit Csaba testvér álmodott meg. Kishitűségét a valóság győzte le: „amit kimond, az valóra válik” – mondta. A hideg teaházban forró gyógyteát kortyolva érezte először, hogy valami láthatatlan, de valóságos kötelék fűzi őt ehhez a helyhez. Említést tett a járvány időszakáról is, amikor még a lezárt határok sem tudták visszatartani. A munkatársakat, Lakatos Márkot, Kelemen Gabriellt és Balázs Zsókát a közös munka példátlan erejével idézte fel: „Nem tettünk ígéreteket, csak tettük a dolgunkat”. Megható volt, ahogy kimondta:

Azt is megosztotta a jelenlévőkkel, hogy amikor azt látta, Gyuri bácsi állva végigkísérte az eseményt, ő sem panaszkodhatott derékfájásra – az ő példája iránytű marad.

Lakatos Márk mesteroktató, szakmai vezető szavait a hála és emlékezés vezette. Felidézte azt az őszi napot 2013-ból, amikor először járt Székelyföldön Gyuri bácsi oldalán. Egy régi fotó kapcsán így fogalmazott:

A gyógynövényeket pedagógiai eszközként használó álomról mesélt, amely Csaba testvér kérésére született. Ő az egyetemi kertészetből palántákat hozott, önkéntesekkel együtt ültettek – gyerekekkel közösen, hogy tanulják meg, honnan jön a tea, ami a csészéjükben gőzölög. A hitről, a reményről és a szívből végzett munkáról szóltak zárómondatai – arról, hogyan válhat a munka hivatássá, örömmé.

Balázs Zsóka, a csíksomlyói Szent István Gyermekvédelmi Központ vezetője, a rendezvény házigazdája, programkoordinátor a kert történetét idézte meg. Elmondta, hogy mikor először megérkeztek, tizenöt idegen növény nőtt a kertben, köztük egy kétméteres apróbojtorján. Kiderült: Macalik Ernő bácsi ültette őket – kísérletként. Zsóka úgy látja,

a kert a bölcsesség és a lelkesedés találkozásából született meg.

Ő maga az örök „jövök-megyek” lendületével van jelen, míg Gyuri bácsi türelme alapot adott minden fejlődéshez. „Ezt szeretném továbbadni a gyerekeimnek is – még nem vagyok bölcs, de talán leszek.”

Kelemen Gabriell producert, kreatív koordinátort az a szellemiség tartotta meg, amit a hely, az emberek és a közösen kimondott jó szavak jelentenek. „Amit beszélünk, az valóra válik” – mondta.

Hitvallása szerint az ember csak akkor tud jót teremteni a világban, ha belül is egészséges, békés és értékteremtő.

Felidézte, hogyan indultak tíz éve, miként hívtak ide olyan előadókat, akik nemcsak egyszeri vendégek, hanem visszatérő társak lettek. Végezetül meghívta Csaba testvért, hogy áldja meg a kopjafát – és velünk együtt mindazt, amit ez a közösség jelent.

A szertartás zárásaként megszólalt Macalik Arnold is, Macalik Ernő fia. Apja örökségéről beszélt – arról, hogyan látta édesapja egy dokumentumfilmben, hogy egy gyermekotthon gyógynövényeket gyűjt, hogy fenntartsa magát. Ez a látomás inspirálta őt arra, hogy herbáriumot alapítson. „Ha élni akarunk, dolgozni fogunk” – idézte Kós Károlyt. Innen indult minden – és ma már itt állunk egy közösségben, emlékezve és továbbálmodva azt, ami akkor még csak mag volt.

A kopjafa nemcsak emlékjel. Nemcsak emel, hanem összeköt – múltat és jövőt, földet és eget.

A faragott fa a székely örökség része, ahogyan a két ember életműve is: egy darab örökzöld remény.

A megemlékezés végén Böjte Csaba testvér áldotta meg a kopjafát. A jelenlevők csendben, meghatottan álltak, és talán egyszerre gondoltak arra, amit Szabó Éva is kimondott: „Ha tudomásul vesszük, ha nem – a remény az, ami idehoz minket minden évben.”