Amikor a csípős összehoz: így születik a székely csiliszósz

Képzeljenek el egy húszas évei végén járó fiatalembert, aki birtokmenedzserként tevékenykedik Nagy-Britanniában, majd hazatér, és saját maga által kikísérletezett recept szerint csípős szósz főzésébe kezd. 

„Négy évvel ezelőtt egy csodaszép környezetben Angliában, egy Oxford megyei birtok egyik épületéből néztem ki az udvarra, s mosolyogtam azon, hogy hogy szalad a mókus, a mókus után a fácán s utána az őzike, amit kerget két labrador. Egyszer csak hozzám szólt a feleségem, hogy már megint miért csíp a kaja. Pár hónap vesződés után komolyan le kellett üljünk, s meg kellett beszéljünk, mert lassan már a reggeli müzli is csípett, hiszen én imádom a csípős dolgokat” – stílusos a bevezető igaz? Bármilyen regénybe illő is lenne, ez Fórika Hunor története. A kézdiszéki fiatalember feleségével együtt néhány éve Angliába költözött azzal a szent meggyőződéssel, hogy ők bizony előbb-utóbb csíkszeredai lakosok lesznek. Azok lettek, s hogy maradandót is alkossanak, Hunor csiliszószt kezdett főzni.

„Mikor látogatóba hazajártunk, mindig hiányoltam, hogy a nagy multik termékein kívül nem lehet itthon egészséges pikáns termékeket találni. Csak szárított őrleménnyel találkoztam, de szósszal, ami nyugaton nagyon divatos, nem. Ezért amikor hazaköltöztünk arra gondoltam, hogy ha már érzékelem egy ilyen szósz hiányát, s elkészíteném, nem csak betömnék ezzel egy lyukat, hanem másnak is örömet tudnék szerezni” – magyarázza annak a két és fél éves folyamatnak az előzményét Hunor, amelynek eredményeképpen megszületett a csiliszósz, amelyet zsögödfürdői konyhájában meg is kóstolhatok. Tavaly novemberben készült el az első olyan adag, amellyel ízében és állagában is elégedett volt, s azóta a mindennapi étkezés elég fontos kiegészítője lett széles baráti körében.

Tavaly már ő maga termesztette hozzá a csilipaprikát, ám a szósz iránti igény jóval meghaladta a termés mennyiségét. Ezért idén rokonok, barátok, ismerősök kertjében mintegy kétezer tő paprikát ültetett el. „Anyósoméknál már nem terem meg a paradicsom, csak paprikára van hely” – mondja nevetve. Jelenleg alapszószt készít, reményei szerint a közeljövőben ezt ízesíteni fogja. „Az alapszósz kétféle csípőspaprikából készül, az egyik neve bohócsapka, a másik pedig egy Magyarországon kifejlesztett, Hargita nevű paprika. E mellett nyolc-tíz olyan különleges paprikát is termesztek, amelyek a későbbiekben a különböző ízesítésű vagy nagyon csípős szószokba fognak kerülni. Van olyan mag, amit Amerikából szereztem be. Van ami annyira csíp, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan, csak befőzni, ízesítésre használható egy késhegynyi” – meséli.

Arra kimondottan törekszik – hangsúlyozza ki –, hogy a szószba egészséges, és amennyiben lehet, helyileg termelt összetevők kerüljenek. Így például jellegzetes ízét a kertben termett alma leve gazdagítja, semmi más folyadék nem kerül bele, illetve a tartósításra szolgáló almaecet is házi készítésű.

Képzeljenek el egy olyan konyhát, ahol egyszerre legalább negyven kiló csípőspaprikával dolgoznak. Olyankor nehéz itt létezni – jegyzi meg Hunor.
„Minden egyes darabot átnézek, mert ha belekerülne egy-két rossz paprika, akkor az nyomot hagy az ízén. Ledarálom, elkészül a püré, sózom, s főzni kezdem. Hozzáadom az almalevet, ezzel hígítom, s indulhat is a kóstolás folyamata.

Fűszerezem egy általam előkészített fűszerkeverékkel, s ha nagyon csípős, almaecettel tudom visszavenni a csípősségét. Mivel almalé kerül be, az almaecet ad egy plusz aromát, és ez az egyetlen tartósítószere is a szósznak. Beállítom a csípősségét, palackozom csírátlanított üvegekbe, egy éjszakára dunsztba kerülnek, másnap címkézem, s készen is állnak a kalandos útra. Én egy olyan szószról álmodtam, ami hozzáad a mindennapi étkezéshez, bízom benne, hogy olyan is” – mondja.

Ő a növendékmarha húsára esküszik, mármint, hogy azzal a legfinomabb, de van aki a vasárnapi húslevesbe csöpögtet, van aki a sajtos pogácsát sem tudja nélküle fogyasztani. Kacagva jegyzi meg, nem egy esetben elcsodálkoztak már, hogy ő készíti, mert „elképzelték, hogy valahol egy konyhában egy kötényes nénike főzi”. „A csípős ételek derűssé tesznek, ez persze nem jelenti azt, hogy a szürke hétköznapokból a csiliszósz kitaszít” – nevet nagyot Hunor.

A szíve benne van – mondja –, s ez azért is fontos számára, mert amikor az Angliából való hazatérést fontolgatta a feleségével, azt szerette volna, hogy szíve, lelke benne legyen abban, amivel idehaza foglalkozni fog.

Hunor Kézdivásárhelyen született, feleségével a Sapientia egyetemen ismerkedtek meg, s talán már első perctől tudták, bárhogy is alakul az életük, Csíkszereda vonzáskörzetében szeretnének élni. Otthont szerettek volna, saját lakást – meséli –, s ezért büszkeségüket félre téve külföldön vállaltak munkát. Sokan azt jósolták, hogy haza sem fognak térni, de ők a hazatérés szándékával indultak el. Sem elmenni, sem hazatérni nem volt könnyű – derül ki.

„Nagyon nehéz külföldön is, de ha hosszú évek alatt sikerül beilleszkedni, barátságokat kötni, és színvonalas életet élni, akkor nem könnyű mindezt otthagyni. Olyan életed van, amiben megkapsz mindent, amiről álmodtál, s innen felállni és azt mondani, haza akarok menni Székelyföldre – az nehéz döntés.

– mondja derűs mosollyal.

Történetük mesébe illő. Angliában egy vadászbirtokon dolgoztak, Hunor kertész volt és birtokmenedzser, felesége, Linda a ház vezetésével volt megbízva. A hat év angliai tartózkodásból négy és fél évet laktak a birtokon. „Sok mindent hazahoztunk lélekben Angliából, s megpróbáljuk nem elengedni, mert ahhoz, akik most vagyunk, nagy mértékben hozzájárultak azok az évek, az ott szerzett tapasztalat. Barátságos, jó főnökeink voltak, folyamatosan azon voltak – bár akkor azt hittük, bogarasok –, hogy tanítsanak bennünket” – meséli, s közben megelevenednek a téli fácánvadászatok, egy nagybirtok mozgalmas mindennapjai.

Terveibe, álmaiba is beavat, lát maga előtt egy korszerű konyhát, ízesített csiliszószokat, elégedett és boldog szószfogyasztókat. S idővel talán azt is megszokja, hogy véletlenül se súrolja meg a szemét, miközben a csípőspaprikával dolgozik, mert ilyenkor szem nem marad szárazon, s bizony nem a meghatódottságtól.