Az ezeréves határon át: vasúti kalandozás Comăneștire

Alig nyolcvan kilométerre található Csíkszeredától ez a mintegy 20 ezer lakosú, Bákó megyei település, mégis mentális térképünkben olyan messze van. Vasúti értelemben pedig viszonylag szoros a kapcsolat, és nem csak a nem túl nagy távolság miatt: napi négy vonatpár köti össze a két települést, s valamivel több mint két óra alatt teszik meg odáig az utat a szerelvények.

Jó persze, tudjuk, köztünk áll mentálisan szinte áthághatatlanul az „ezeréves”, de kulturális-társadalmi értelemben még mindig ott magasodó egykori államhatár. Meg mi tagadás: az idén százévességét ülő nagyromán állam nem is igazán tett sokat ezen régiók összekötése érdekében, a nem túl távoli múltig

kalandvágynál azért jóval több kellett fűtse az embert, ha fel akart merészkedni a Moldva felé tartó „kurszákra”,

azaz a munkásvonatokra, ingázójáratokra. A legújabb menetrendi fejlemények ráadásul azt is magukkal hozták, hogy a Gyimeseken átvezető vasúti vonalról gyakorlatilag eltűntek a gyorsvonatok, csak a minden állomáson és megállóhelyen megálló személyvonatok maradtak meg.

A szolgáltatás színvonala viszont ennek ellenére meglepő módon emelkedett, ugyanis az a négy pár személyvonat általában olyan felújított, emeletes kocsikkal van kiállítva, amelyeken légkondicionáló berendezés és – igaz, csak az első osztályú kocsikon – elektromos tápegység is található. Az már más kérdés, hogy hivatalosan ezek a vonatok csak másodosztályú kocsikkal közlekednek, de néha a jelek szerint egyszerűen nem tudnak másodosztályú kocsit kiállítani, csak egyet, a második kocsi pedig első osztályú komfortot biztosít másodosztályú jegyért. Azért felújított kocsik ide vagy oda, kerékpárszállításra nem igazán alkalmasak, tulajdonképpen a babakocsit sem lehet teljesen nyugodt lélekkel beállítani valahová: mégiscsak Romániában vagyunk, ahol sokan hiszik azt, hogy elhagyott tárgy, amire igényt lehet formálni.

Összességében kellemes csalódás lehet ezeken a kocsikon utazni, kár, hogy a tisztelt utasközönség egy részének színvonala még a régi, kurszás időket idézi, ami nem remélt hang- és szagélményekkel gazdagítja a kirándulás tapasztalatait. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy lesz valaki, aki merő alkoholszagot áraszt magából, hagymát evett, de ennél durvább esetekre is fel kell készülni: ha a juhász az esztenáról éppen most ereszkedik le a hegyről, akkor sajnos épp az évi két fürdés között a lehető legmesszebb vagyunk. Amivel nagy baj nincs, amíg kint vagyunk a hegyen,

a vasúti kocsi zárt levegőjében azért kissé másképp érvényesül a hatás, főleg, ha légkondis, s mint ilyen, az ablakokat sem lehet kinyitni.

Az élményt csak tovább fokozza, hogy a kellemes őszi napsütésben a tisztelt vasúti személyzet úgy gondolta, hogy nem kapcsolja be a levegőztető berendezést, hisz fűtésre ugyebár nincs szükség, meg aztán nyár sincs, hogy hűteni kelljen. Ennek eredményeképpen percek alatt mindenkiről dőlt a víz, további hozzávalókat csempészve a komplex illat-, azaz szagfelhőbe. A simán tapló utas kollégákat, akik mindenkire való tekintet nélkül, nagy hangon beszélgettek telefonon vagy vitáztak valakivel, már nem is említem.

Ha mindezek ellenére úgy döntünk, kipróbáljuk ezt a kalandot, nem is kell túl korán keljünk, délben ülhetünk fel Csíkszeredában a vonatra, fél három előtt ott lehetünk, s több mint két óránk van bámészkodni Kománfalván, mielőtt a háromnegyed ötös járat – elvileg – visszautaztatna minket. A terv nem is olyan költséges, teljesárú menetjegy egy útra 12 lejbe kerül, menettértre 10 százalék kedvezménnyel Csíkszeredában még egy automatából is megvásárolhatjuk. A menettérti jeggyel azért nem árt óvatosan bánnunk, hisz – mint említettem – Romániában vagyunk.

Fantasztikus október végének időjárása, csodálatos napsütésben kapaszkodtunk fel Lóvész felé, át a Karakó-völgyhídon, keresztül a Gyimeseken. Az ezeréves határ után a fullasztó viszonyok között kicsit hosszúnak tűnt a hátralevő mintegy háromnegyed óra: néha indokolatlannak tűnt az állomásokon való várakozás, a hidak előtt majd mindenhol lassújelek nehezítik a haladást. Az volt a benyomásom amúgy, hogy az egykori határ előtt valamivel kevésbé, mint utána… De biztosan csak az előítéletek, na.

Azt nem nagyon kell sajnáljuk, hogy magára Kománfalvára csak egy bő két óra jut, hiszen a város összes turistalátványossága – s ezt nem is én mondom, hanem a Wikipédia szócikke – két vagy három épület, s az egyik mindjárt a 1890-ben épült vasútállomás, majd rögtön vele szemben a Ghica (helyileg használatos írásmód szerint Ghika) bojárok  egykori palotája, amely jelenleg néprajzi és szépművészeti múzeum. A palota egy méretes parkban található, de azért ne a keszthelyi palota parkja jusson eszünkbe: ez a gondozatlan, ápolatlan létesítmény kóbor ebek és csövesek, koldusok otthona.

Apropó, kóbor ebek: talán még sehol ennyi gazdátlan állatot nem láttam, mint itt, csapatostul kóborolnak az utcákon, jut belőlük a vendéglők teraszaira is bőven. Ezt leszámítva az utcák viszont gondozottak, legtöbbjük fel van újítva, sok a fa és egyéb növényzet. A település 13 kilométer hosszan terül el a vasút mentén, ebből persze gyalogszerrel csak a központ környéke barangolható be, főleg ennyi idő alatt.

Ebből az embernek az az érzése, hogy az egész Comănești egy nagy lakótelep, tele sűrűn épített, négyemeletes tömbházakkal.

Főterén egy kisebb, szintén parknak nevezett füves zöldterület, az 1812-ben épült templom (a harmadik látványosság) és egy jobbacska játszótér osztozik.

A két órába még egy gyors pizzázás is belefért az állomás közelében található étteremben, majd lehetett sietni a vonatra. Itt azonban kellemetlen meglepetés várt: kétórás késésről tájékoztatott a pénztáros, mivel elromlott a mozdony. További, a parkban való, céltalan lötyögés és idegeskedést követően úgy döntöttünk, hogy a ránk esteledő moldvai, a közbiztonság élményét azért olyan erősen nem nyújtó városban a civilizációt, azaz a szupermarketet választjuk.

Szerencsénkre a beígért két óra késés nem növekedett tovább, ez idő alatt sikerült új mozdonyt küldeni a Căiești nevezetű településen rekedt szerelvényünk számára, így, ha nem is hétre, de a még teljesen elfogadható este kilencre pontot tehettünk moldvai kalandjaink végére.

S így most már nyugodt lélekkel lapozhatjuk a kiránduláson elkészült összes további képet: