Az utolsó keramikus: Vízi Jenő

A csíkdánfalvi Vízi Jenő kerámiaműhelye mintegy tíz perc sétára található az egykori Hargita Művészete Szövetkezet épületétől. Ebből a kerámiagyártó üzemből kerültek ki a híres dánfalvi fekete kerámiák is. A fazekasműhely jó megélhetési forrást jelentett a falubelieknek, a szövöde és fazekasműhely több mint 250 személynek biztosított munkahelyet, jövedelemkiegészítést. A nyolcadik osztály elvégzése után, 1974-ben Vízi Jenő is itt kezdett el dolgozni korongosként. Ma ő a faluban a fazekasmesterség – egyelőre – utolsó művelője.

„Akkoriban nyolc osztály volt kötelező, és mivel itt volt a fekete kerámia jó közel, egy komámmal úgy terveztük, hogy oda megyünk dolgozni. Neki az édesapja dolgozott ott, nekem a sógorom. Tizenhatéves voltam, így hat órás munkaidőre tudtak felvenni. Ott csak feketét csináltunk akkor, jó sok rendelés volt. A kisebb darabokat bízták ránk, aztán ahogy teltek az évek, nagyobbakat s nagyobbakat. Jó fizetések voltak, igaz, a hajtás is nagy volt, oda kellett figyelni, hogy minőségi legyen, hogy el lehessen adni” – emlékezett vissza.

Akkoriban alig volt lakás szerte Csíkban, ahol ne lett volna legalább egy termék a dánfalvi szövődéből vagy fazekasműhelyből, de messzi földre is vitték az itt készült darabokat.

„Két váltásban dolgoztunk, öntők, agyagkészítők, égetők, csomagolók – ami szükséges. Jó volt a társaság, fiatalok is többen voltunk. De híres is volt a dánfalvi fekete kerámia. Most már nem megy annyira, unalmas lett, mondják a fiatalok, hogy színesebb kéne. Még van, amikor égetek feketét, télen, mert ilyenkor több időm van, és sok időt felvesz az égetés, a fényezés és az előkészítés. Itt a faluban már nincs más, aki ezzel foglalkozik. Nincs más fazekas itt, csak én.”

Ez jó is meg nem is, teszi hozzá. A munkafolyamatok során gyakran hiányzik az, hogy valakivel tanácskozzon, megossza a tapasztalatait, vagy éppen tanácsot kérjen. Néha még korondi kollégákkal szokott beszélgetni, főleg, ami a mázazást illeti, de leginkább saját maga kísérletezik, tapasztalja ki, hogy melyik máz hogyan „viselkedik.”

„Az üzemben már érződött a vége felé, hogy már se rendelés nem volt, nem is figyeltek oda, nem volt érdek. Két évet Csíkszeredába jártam az ARTA-hoz, az még úgy ahogy ment, de már akkor kezdtem vásárolni a felszereléseket, hisz a nyugdíj még messze volt. És olyan dologgal akartam foglalkozni, amit szerettem. Pályáztam is, Olaszországból tudtam beszerezni az egyik gépet, jó segítség a mai napig. Van egy agyagőrlőm is, amit nem sokat használtam, de most már nem is kell, mert máshonnan veszem az agyagot. Jó messze el kell menni, de minőségi, háromszor át van szűrve, nem szakad, fülezni is könnyen lehet belőle, és a kemencében sincs annyi selejt, mint régebb” – magyarázza a fazekasmester, miközben körbevezet.

Mint mondja, a lábbal hajtható korongot táborokba szokta elvinni, ahol a gyerekek kipróbálhatják a korongozást, az elektromost pedig majdnem minden nap használja. Korongozni kell ahhoz, hogy termelés legyen, ugyanakkor jó minden nap egy kicsit alkotni – mutat rá. Agyagból alkotni pedig jó érzés.

Amikor egy szép tárgy kijön a kezedből, annak már örülsz. Pláne, ha még van egy szép díszítés rajta. Régen mondták, hogy ha nem sikerül jól egy darab, akkor a díszítés helyrehozza. A faragottnál ezt lehetett, de a vékony karcoltaknál nem, mert ez szép, sima kell legyen, nagyon oda kell figyelni. Nem szabad kapkodni. De ha megkorongoztad, délután már fület kell tenni, nem lehet két nap múlva. Száradni még lehet hagyni több ideig, de például a faragásnál egy olyan állapot kell neki, hogy már lehet forgatni, nem ragad, bőrkemény, és lehet faragni. Megvan az ideje, hogy mikor mit kell” – avat be.

A műhely mellett található a bemutatócsűr, ide is benézünk. Egyik évről a másikra változik a kereslet, egyes darabok elavultnak számítanak. Például a faragottakat nem keresik, a fekete kerámiát is csak nosztalgiából. Az utóbbi években leginkább az élénk színű kerámiára volt leginkább kereslet.

„Lényeges, hogy egy darab könnyű és formás legyen. Nagyobb része a vásárlóknak használati tárgyat vesz, fontos, hogy mutatós legyen, de tudják használni. Például egy kancsó füle jól ráálljon a kézre. Szokták keresni a natúr színeket is, de leginkább a világosabb darabok mennek. Fontos, hogy egyedi legyen, ne olyan, mint a szomszédasszonyé” – mondja nevetve.  A vásárokban sok a visszajáró kliens, de sokan felkeresik a dánfalvi műhelyében is. Van, hogy egy autóbusznyi turista nézelődik a csűrben, és általában nem mennek ki üres kézzel.

És hogy van-e akinek átadja a mesterségbeli tudást? Noha az unokái be-bejárnak gyurmázni, korongozni a műhelybe, egyelőre nincs.

„Táborok vannak, oda viszem a kicsi korongot, sokszor harc van, hogy ki kerüljön sorra, akkora az érdeklődés. A végével megkérdezem, hogy valaki szeretne-e ezzel foglalkozni. Nagy a lelkesedés olyankor, de aztán mind másfelé mennek. Ezekkel a mesterségekkel így vagyunk.”