COVID-trauma: élet bekapcsolt pánikgombbal

Az erőnléte még nem tért vissza teljesen, de azok után, amin keresztülment, most már jól van – fogalmazott beszélgetésünk elején Surányi Zoltán, aki nem csak a vírushelyzetet, hanem magát a vírust is a saját bőrén tapasztalta meg.

„Az egész történet nagyon komplex, és van egy fél év mögöttünk, amely során olyan folyamatok indultak el bennünk, amelyekre sokszor nem is igazán volt tudatos rálátásunk. A mindennapi életünk részévé vált a pánik, a felfokozott félelem, és nem láttuk át azt, hogy mindez milyen pszichés terheket fog majd ránk róni akkor, amikor valóban szembesülünk a betegséggel” – mutatott rá az életviteli tanácsadó, aki saját bőrén élte meg nem csak a kollektív traumát, hanem a nagyon is egyéni betegséget is.

Surányi Zoltán szerint

a társadalomban a pszichés megterhelődések fokozatosan alakultak ki, és egy ideig nem is aktiválódtak.

„Én is éreztem, hogy ez a fél év hatott rám, még akkor is, ha szakmabeliként az ember figyel magára. De a mindennapi munkánk során és mókuskerekünkben nem vesszük észre teljesen ezeket a hatásokat mindaddig, amíg be nem üt a krach. És most kezdjük észrevenni, hogy a reakcióink nem teljesen a normalitás mentén működnek, hanem túlzóak, hirtelen pánikreakciónk van egy olyan hírtől, hogy lehet, hogy elkaptuk a vírust. Minthogyha minden, ami elkezdődött márciusban, most robbanna be. Ezért nem csak a vírus sunyi ebben a történetben, hanem a körülötte levő történések, ami kialakult, amin átmentünk, most fejtik ki a legjobban a hatásukat ránk nézve” – hangsúlyozta.

Surányi Zoltán kiemelte: már a második ciklust töltjük úgy, hogy elszigetelődünk, érezzük a bezártságot, és a szociális kapcsolataink fokozatosan leépülnek, csak a szűk család marad – amennyiben van. És az is számít, hogy kinek milyen otthon a családi légkör. „Nagyon sok család hétvégi család volt eddig. Én sok emberrel foglalkozom, rengeteg élettörténetet ismerek, és többnyire nem a közösségi oldalakon mutogatott boldog családok ezek, hanem hétvégi, kiránduló családok. Ők hétköznap csak este vannak együtt valamennyire, most összekényszerültek szinte a nap huszonnégy órájában elég hosszú időre, és előjönnek azok a fajta aszinkronitások, amelyeket addig nem lehetett észrevenni. És az a baj, hogy családokon belül növekszik az agresszió, az erőszak.

– fogalmazott a tanácsadó.

Kifejtette: az ilyen helyzeteknek a legnagyobb vesztesei a gyerekek, akik most iskolába se mehetnek el, tehát minden otthon történik. Eddig mindenki tette a dolgát, aztán hazament, volt egy rutin. Ez most teljesen megváltozott, az emberek egész másként viselkednek.

„Megváltozott az egész miliő, és észre sem vesszük, de pszichésen túlélési üzemmódba kapcsoltunk. Mert maga a pánikhelyzet, a bezártság, az online oktatás, a rengeteg megváltozott körülmény rövid idő alatt változtatta át az addigi szokásainkat. A legtöbb helyről pedig az az információ jut el hozzánk, hogy baj van. És mint minden megterhelő helyzet, minden válsághelyzet hat az emberi pszichére,

A vészhelyzeti működésünk pedig mindig ösztönös. Nem a kognitív részünk irányít, hanem azok a tanult, családból hozott túlélési praktikák, forgatókönyvek, amikre nagyon sokszor nincsen rálátásunk, csak érezzük a hatását” – mutatott rá Surányi Zoltán.

Hozzátette, amit most látunk, érzünk az emberek viselkedésében, többnyire túlélési elemek. Például van, aki túlféltővé válik, van, aki hárít, hogy a vírus nem is létezik, badarság, és nem is akar a helyzettel szembesülni. Az, hogy ki hogyan tudja kezelni ezt a helyzetet, függ attól, hogy milyen örökséggel érkezett, mit hozott a családjából és mit tanult, olvasott, sajátított el az évek során. „Azért látunk ekkora zavart mindenkiben, mert senki sem a normális, tudatos, laza énjével van benne ebben a helyzetben, hanem öntudatlanul bekapcsolódott az a gomb, hogy ezt most túl kell élni, és teljesen más protokoll szerint működünk. Ez a baj ebben a pszichés történetben, hogy megváltozik a viselkedésünk, és észre sem vesszük. Nem tudatosodik bennünk, hogy álljunk meg, mert nem normál működésben vagyunk, hanem egy vészhelyzetet akarunk túlélni. Nem szembesülünk vele, mert azt mondjuk, hogy éljük a normál mindennapjainkat. Pedig nem, senki nem éli a normál mindennapjait,

Mert aktiválódott a vészhelyzeti protokoll a túlélés érdekében.”

A székelyudvarhelyi tréner arról is mesélt, hogy amikor szembesült azzal, hogy egy viszonylag közeli ismerősének pozitív lett a koronavírus-tesztje, akkor ő maga is önkéntes karanténba vonult, és átállt az otthoni munkavégzésre azzal a gondolattal, hogy lehet, hogy ő is elkapta a vírust.

„Innen kezdődött a cifraság, mert azt vettem észre magamon, hogy elindul egy pánikreakció, még semmi tünetem nem volt, de egy megmagyarázhatatlan erős félelem volt bennem, hogy mi van ha…

De ez még csak pusztán arra a hírre, hogy van a közelembe egy olyan ember, akinek tünetei vannak, és akivel én kapcsolatba léptem”– mesélte.

Nemsokára elkezdtek tünetei lenni, de ameddig volt munkája, addig napközben jól telt, de éjszaka rosszul, mert az mindig a félelmekkel és a tünetekkel való vívódás volt. „Amikor lejárt a munka, már eléggé rosszul éreztem magam, belázasodtam, fájtak az ízületeim, éreztem, hogy nagyon nem fog jól alakulni. Ez már a negyedik nap volt. Akkor kerültem be az ügyeletre, ott állapították meg, hogy enyhe tüdőgyulladásom van, és bent tartottak. Bekerültem egy elszigetelt helyre, a tamponzónába, másnap reggel teszteltek, este jött meg az eredmény. Enyhe tüneteim voltak, de már elkezdték adni óvatosan a kezelést. Amikor megjött a pozitív teszt, átkerültem a COVID-osztályra, ahol az egészségügyi személyzet »szkafanderbe« van öltözve, csak a szemüket látni.”

Rá két napra állapota rosszabbra fordult. Ráadásul éjszaka nem tudott aludni, úgy vélte, ebbe az egyik gyógyszer mellékhatása is közrejátszott, meghalt mellette az egyik szobatársa, és mindez hozta a pszichikai és fizikai megterhelődést, az elfáradást. „Ami bent nagyon összekavart, az a halállal való szembesülés, ami egyértelműen összekapcsolódott az én halálfélelmemmel.

nem tudtam, hogy mi a valóság és az álom között a különbség. Víziószerű álmaim voltak. Többször hallottam, hogy a COVID-dal való láz, bár nem magas, nagyon ki tudja ütni az embert, és egyfajta beszűkült tudatállapotba kerül ilyenkor. Nagyon keveset kommunikáltam a külvilággal, annyira fáradt voltam, hogy a telefont sem tudtam tartani” – emlékezett.

Egyre kevesebb emberrel tartotta a kapcsolatot, szorongás uralta, és persze a halálfélelem. Pedig nem voltak még a betegségből adódó légzési nehézségei, csak a pszichésen generált félelem és pánik okozta légzési nehézség. „Nálamnál sokkal súlyosabb esetek voltak bent. Ekkor felhívtam a pszichoterapeuta barátaimat, mert éreztem, hogy ez így nem lesz jó, és velük kezdtem el beszélgetni telefonon, hogy valamilyen kapaszkodót nyerjek arra nézve, hogy akkor hogyan is billenjek vissza a realitásba valamilyen szinten. Az még a nehéz bent, hogy nagy a pörgés, és noha a nővérek nagyon kedvesek és nagyon figyelnek, de néhány percük van rád, olyan sok a beteg. Közben meg látod a fáradtságot rajtuk, alig látnak ki a maszkból, két kesztyűben kell megtalálják a vénát. Hősök. De az információhiány felerősítette a bizonytalanságot, a fantáziavilággal töltődött ki, és ebben a pánikos világomban a legrosszabb forgatókönyvvel dolgozott. Külső segítség nélkül megborultam volna rendesen” – ecsetelte Surányi Zoltán.

Amiután javult az állapota, átkerült egy másik szobába, itt már keveset aludni is tudott. Ez szombaton volt, hétfőn megkapta a kórházi kibocsájtót. Otthon azzal szembesült, hogy bizonyos gyógyszerekre elvonási tünetek jelentkeztek.

„Én soha nem függtem semmitől, és egészen új élmény volt, hogy hiányoznak. Ennek a lecsengése is eltartott három-négy napig, mire elkezdtem nyugalmat találni. De az állapotom nem javult, továbbra is köhögtem, nem éreztem jól magam, visszamentem, következő hét keddre kaptam időpontot, kiderült, hogy még mindig tüdőgyulladásom van. Kaptam további tíz napra antibiotikumot, és mondták, hogy még két hétre különüljek el. Nem fektettek be, de mondták, hogy ha rosszul vagyok, hívjam a 112-őt.

Aztán beállt otthon egy rutin, figyeltem magamra, és teltek a napok ” – vázolta.

Arra is kitért, hogy a betegség és a jelenlegi helyzet sok mindennel szembesítette. Például azzal, hogy eddig mindig mindenhová rohant. És hogy több türelme kell legyen. „Mivel innovációval foglalkozom és többnyire a jövőben élek, mindig valahol a jövőben hozok létre valamit, amit utána próbálok áthozni a jelenbe, ez egy folyamatos türelmetlenséget szül bennem.

Minden pszichés szenvedésnek van nyeresége, ha az ember felismeri és feldolgozza. A harminc nap szenvedése végül pozitívvá válik, de azt a félelmet, a megélt sokkot és traumatikus élményt nem kívánom soha többet se magamnak, se senkinek. Nagyon-nagy az ára ennek az egésznek. Az én szerencsétlenségem, hogy nagyon sok minden alakult balgán az én történetemben, így terhelődtem túl. Ez nem feltétlenül a COVID-történet, hanem a körülmények, amibe bekerültem.”

Surányi Zoltán szeretne önsegítő csoportokat létrehozni, ahol nyíltan lehet beszélni arról, hogy amiben most épp vagyunk, az nem az, amit eddig megszoktunk. Rámutatott, mivel nem csupán a vírus az, ami megterhel bennünket, hanem ez az egész állapot, ami átalakította az életünket, ez olyan terheket ró ránk, amelyeket nem tudunk a megszokott stratégiáinkkal kezelni, mert nincs eszközünk rá.

„Fontosnak tartom ezeket a csoportokat elindítani, hogy ki lehessen mondani, hogy amiben most vagyunk, nem normális, anélkül, hogy elítélnének, hogy panaszkodunk, megrónának, hogy milyen gyengék vagyunk. Hogy legyen egy felület, ahol az önsegítő beszélgetésekben el tudunk oda jutni, hogy az általunk észlelt szubjektív valóságok mégis más valóságokká állnak össze. Hogy van bennünk most egy olyan pánikreakció, ami lehet, hogy felnagyít dolgokat, és nem is kéne félnünk annyira. Ha ilyen pontokat tudunk egymásnak adni, tükröket, akkor mindjárt könnyebbé válik a helyzet kezelése.

Amikor összeomlottam, lehet, hogy már olyan állapotba kerülök, ami az életemet veszélyezteti. Mert nem kértem időben segítséget, nem álltam meg időben, és nem dolgoztam fel ezt az egészet” – hangsúlyozta a tréner.

Surányi Zoltán szerint azt kell átlátnunk, hogy sokkal, de sokkal több terhet kapunk, mint normál környezetben. Most egy válság, egy vészhelyzeti időszak van, amit el is ismerünk. Ha kimondanánk, hogy jobban terhelődünk, mint átlagosan, és elismernénk azt, akkor el tudnánk azt is ismerni, hogy jobban fáradunk, jobban félünk, pánikolunk, esetleg túlzott reakcióink vannak. „Akkor tisztán el tudnánk viselni, hogy ez van, ezzel tudunk valamit kezdeni. Ha szembesülünk vele és dolgozunk, akkor pszichésen sokkal jobb állapotban leszünk” – fogalmazott.