Sikerre ítélve: micsoda, és kiket érint a kapunyitási pánik?

A kapuzárási pánik fogalmából alakult ki a kapunyitási pánik, és nem egy népbetegség, mert mindenkire nem igaz, hanem ez egy korszak, amelybe többnyire a Z- és alfa-generáció tagjai kerülnek bele, de még az Y-generáció tagjai is átmehettek ezek – mutatott rá Gergely Orsolya a csíkszeredai Cloud Youth Festivalon tartott Kapunyitási pánik. Mi lesz velem az iskola után? című előadása kezdetén.

„Sokak számára ismert a kapuzárási pánik, a midlife crisis, tehát az életközepi válság. A kapunyitási pánik ennek a felénél van, az élet negyedénél való krízishelyzet. Nem feltétlenül egy pánikhangulat, lehet ez egy krízis vagy kihívás, ami a fiatalok egyre nagyobb részére jellemző. Az Amerikai Egyesült Államokban két évvel ezelőtt egy felmérésen a huszonévesek negyvennyolc százaléka számolt be arról, hogy ennek a korszaknak a tüneteit produkálja, magán érzi, és ez neki nehézséget okoz. Ez egyre inkább igaz nálunk is, igaz a mi fiataljainkra is.”

A szociológus felsorolta azokat a címkéket is, amelyeket erre a korszakra szoktak aggatni: mamahotel, Always 21, tehát valaki úgy viselkedik, mintha még huszonéves lenne, de nevezik még Pán Péter-szindrómának is, és ott van még a between jobs (két munkahely közötti) kifejezés is, amikor a szülők próbálják magyarázni az ismerősöknek, hogy a gyereküknek van ugyan két diplomája, igaz, most épp nem dolgozik, de nem munkanélküli, hanem két munka között van. Ez csak azt mutatja, hogy a társadalom szeretné megnevezni, megfogni azt, hogy mit történik ezzel a generációval, mi lehet az, ami a korábbi generációkkal nem történt meg.

„Ki ne tudná a nagyszülei, dédszülei történetét, amikor nagyon fiatalon elmentek szolgálni tizennégy, tizenhat évesen, hazajöttek tizennyolc, tizenkilenc évesen, férjhez mentek és tovább folytatódott az élet? Nagyon korán fel kellett nőni, nem volt átmenet. Az iparosodó társadalmakban aztán már megjelent a gyerek és felnőttkor között az ifjúkor, és ennek már voltak fesztiváljai, mindenféle jelmondatai, megjelent az ifjúság.

– magyarázta Gergely Orsolya.

Mint mondta, a kapunyitási pánik egyfajta megtorpanás. Amikor azt látja egy fiatal felnőtt a közösségi médiában, hogy a volt osztálytársa már ügyvezető igazgató, a másiknak pedig már három gyereke van, a harmadik pedig egy egzotikus szigeten nyaral, és ő maga még semmit nem ért el, párja sincs, még a Fekete-tenger partjára sem jut el, így szorongani kezd. Mindez pedig megtorpanást eredményez, hogy vajon jó úton halad az élete, vagy egyáltalán merre induljon el.

Sok kérdést felvet ez az időszak, és a megtorpanás azt eredményezheti, hogy nem tud az illető fiatal döntéseket hozni, a külvilág pedig úgy látja mindezt, hogy csak lógatja a lábát, és nem tesz semmit.

„Ez egy egyéni küzdelem és egy egyéni harc, egyénileg kell ezt végig vinni és megküzdeni vele. Mi, a felnőtt társadalom is felelősek vagyunk ezért. Nagyon sokat tehetünk közösségi szinten, hogy ezek a dolgok kevésbé legyenek nyomasztók és megtorpanást okozók. Például engedjük be a fiatalokat sokféle munkahelyre. Ne vegyük rossz néven, ha egy-két év után otthagyják a szerintünk álommunkahelyet, merthogy lehet, hogy ők ezt egy fázisnak élték meg, és tovább szeretnének lépni. Egy kétségekkel teli időszak ez számukra. A szüleinket, nagyszüleinket nem érintette ez a kapunyitási pánik, csak az elmúlt harminc évben beszélünk posztadolaszcenciáról, beékelődött fiatal felnőttkorról.”

A kapunyitási pánik többnyire a 18–30 év közöttieket, köztük is a közép- és felsőosztálybeli fiatalokat érinti. „Hiába kérik számon a fiatal generáció tagjaitól, hogy keressenek már egy rendes állást.

– fogalmazott Gergely Orsolya. Kihangsúlyozta: ma már nem ilyen típusú a munkaerőpiac, sokkal gyorsabban változik, sokkal több kihívást okoz, gyorsabban, öt-tíz évente kell új dolgokat megtanulni. „Ilyenformán megérthetjük, hogy nem könnyű döntéseket hozni, mert folyamatosan az zúdul ránk a közösségi médiából, hogy valakinek nagy sikere lett. Ugyanakkor a szülőknél is nagyobb sikerre van ítélve ez a generáció, mert ezt hallja a fiatal a szüleitől: »nekünk eszközünk se volt, pénzünk se volt, egyetemi diplománk se volt, autónk se volt stb. Nektek ez mind megvan, akkor tessék már élni vele, és tessék már sikeres lenni, valamit felmutatni«.”

A leválást nem feltétlenül segítik az intézmények, a közösség, a család. Ha nagyon költséges külön lakásba költöznie a fiatalnak, az anyagi leválás nem történik meg, a családi házból való elköltözés kitolódik. A leválás lehet több ütemű és részleges, ha a szülő segíti a fiatalt. Ha függőségi viszonyban van, akkor a leválás nem történt meg. Akkor beszélhetünk leválásról, ha a fiatal tud önállóan háztartást vezetni, van jövedelme és saját maga hozza a jövőjére vonatkozó döntéseket. A leválás lehet időben késleltetett, amikor a szülő mondja azt, hogy maradjon még a fiatal otthon, mert ott nem kell közköltséget fizetnie. A részleges leválás, hogy elköltözik otthonról, de a szülők még beleszólnak a döntéseibe. A fokozatos leválás pedig az, amikor megtörténik a jogi leválás 18 éves korban, majd anyagi szempontból is. A reverzibilis leválás pedig azt jelenti, hogy a fiatal elköltözik, megpróbálja önállóan élni az életét, nem jön össze, és visszatér a szülői házba.

A többségnél nem tart örökre a kapuzárási pánik, 25-30 éves korra ki lehet „nőni”. Ki is lehet kerülni ezt a korszakot, de aki bele is került, többnyire „túléli”. Gergely Orsolya jó tanáccsal is szolgált: a lehetőségeket ekként lássuk és éljük meg.

Tudunk-e megértést és bizalmat tanúsítani irányukba? Mert ha igen, akkor könnyebb lesz ebből a korszakból kilépni, és könnyebb lesz túlélni.”