Százéves rönkből hangszer: Hadnagy Lehel

A farkaslaki születésű, de immár több mint egy évtizede a Gyimesközéplokhoz tartozó Borospatakán élő Hadnagy Lehelhez mindig is közel állt a fa. Erdőmérnöki egyetemet végzett, majd Csíkszeredában az állami erdészetnél kapott állást, de kipróbálta magát fafeldolgozó cégnél is, jelenleg pedig a csíkszeredai Szilas Vadásztársaság vezetője. És gardont készít. Derült égből villámcsapásként kezdődött az egész – mondja nevetve, amint bekísér műhelyébe, ahol szép sorban vár ránk néhány kész hangszer, a sarokban pedig száradnak a formára vágott, félkész termékek. Mosolyogva mesél Lehel az ezermester dédnagyapjáról, akit ő ugyan nem ismert, de igen sokat hallott róla, és úgy érzi, nagyon hasonlít rá.

„Valamikor a kilencvenes években a magyarországi Ladányi Ferenc Szőcs »Mojszi« Gábor bálványospataki zenésztől, gardonkészítő mestertől tanult meg gardont készíteni. Gábor bácsit ma én is szívesen felkeresném egy-két jó tanácsért, de sajnos már nem él. Aztán Ferenc nemrégiben visszatért a Gyimesekbe, ugyanis a Petőfi Sándor Program keretében az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium tanára lett egy évre. Ekkor jutott eszébe, hogy szívesen megtanítaná, hogyan kell készíteni a gardont. Én a feleségemnek köszönhetően – aki szintén a gimnázium tanára – ismerkedtem meg Ferenccel, akivel azóta is jó barátságban vagyunk, és tőle tanultam” – eleveníti fel Lehel a kezdeteket.

Az elméletet megtanulta, a Kászonokból került jó minőségű fa, szerszámlakatos édesapjától kapott néhány eszközt is, így hozzálátott a gardon készítéséhez, bár – mint maga is elismeri – nem igazán hitte, hogy sikerülni fog. Sikerült. Egy évvel ezelőtt az elsőt kislányának, a tizenegy éves Iringónak készítette, és mivel igencsak jól sikerült, a kedve és a bátorsága is megjött a további munkához.

„Egyszer csak jött Kóstelekről Vaszi Levente, hogy kellene neki három gardon. Megcsináltam örömmel, ő pedig nagyon meg volt elégedve azzal, ahogy szóltak. Aztán egyre komolyabban kezdtem foglalkozni ezzel én is. Most már a huszonhatodik hangszer várja, hogy megérkezzen gazdájához.

– jegyzi meg nem kis büszkeséggel.

A hangszerkészítéshez jó fa kell – szögezi le, miközben kimegyünk az udvarra, hogy szemügyre vegyük a nyersanyagot. Lehel pedig szeret a fával foglalkozni, tudja, hol találja meg a neki megfelelőt, és nem utolsósorban ismeri a fajokat is.

„Az egész az erdőben indul. A gardon teste egy darab fából van kifaragva, ez pedig legalább százéves kell legyen, az évgyűrűk egyenletesek kell legyenek, nem szabad a fa bogos legyen. Megvan, hogy milyen helyen kell növekedjen az a fa, hogyan kell érje a fény, hogy a megfelelő módon fejlődjön. Én sokszor előre elképzelem, merre kell keressem, de tudom is, hogy melyik völgyben, hol találom a jó fát” – magyarázza, miközben mutatja a gardontestnek megfelelő rönköket. Gardonnak a juharfa és nyárfa alkalmas. Mivel a juhar kemény, abból nehezebb dolgozni, de – azt mondja – a hangja jobb és tartósabb is. Lelkesen mesél a készítés folyamatáról, mutatja, hogy a különböző eszközökre milyen munkafázisban van szüksége.

A rönk belsejét kifejti, ahogy mondja, kinagyolja, majd megadja a formáját, a kivájt teknőszerű formát pedig leteszi száradni, ami legalább háromnegyed évet is felvesz. Ugyanis ha megfelelően ki van száradva az anyag, akkor a további munka során nem reped meg. Ezt követően jutnak szerephez a különböző vésők, a gyalu. „Folyamatosan mérem a falát, a káváját, és kezdek dolgozni vele. Közben kopogtatom, és érzem, ha a fa keményebb, akkor jobban ki kell vékonyítanom, mert akkor lesz jó hangja. A lágyabb fának inkább vastagabb falat hagyok, mert akkor tudja kiadni azokat a jó mély hangokat” – magyarázza.

Aztán ha kész a hangszer teste, rákerülhet a teteje is, no meg mellé az ütőpálca. De mint kiderül, ő készíti a húrokat is. Erre a legalkalmasabb a farkas- vagy a juhbél, nyilván Lehel ez utóbbiból dolgozik. Be is van áztatva egy adag: egy gardonhoz ötszáz méter bélre van szüksége. Amint a húrok egy speciális eszköz segítségével elkészülnek, utolsó lépésként jó vastagon fokhagymával keni be őket, a fokhagyma ugyanis ez esetben ragasztóként működik. Bizony vigyázni kell, nehogy nedvesség érje, mert akkor ellágyulnak a húrok és hasznavehetetlenné vállnak. A frissen elkészített gardonokat méhviaszos keverékkel keni be, majd következik a polírozás.

Azért ő nem csak készíti a gardont – mondja nevetve –, megtanult rajta játszani is, ugyanis ki kell tudja próbálni, mielőtt megérkezik a tulajdonosához. Nem kis büszkeséggel tölti el egyébként az is, hogy nemcsak új hangszereket rendelnek tőle, hanem régiek javítására is felkérik.

Közben mutatja a különböző szerszámokat is. Van, amit saját maga tervezett, van, amit a palánkai piacon szerzett be, meglehet, az van már százéves is. Elismeri, kemény fizikai munkát igényel a gardon készítése, de minden fáradozásáért kárpótolja a végeredmény.

Ladányi Ferenc szokta mondani, hogy ha elég nagy alázattal nyúlsz a fához, szép dolog lesz belőle. Végeredményben ezek olyan fadarabok, amelyek száz-százhúsz évet nőttek. Ha én elhozom őket s elrontom, a lelkem is sír. Igaz, eddig ez csak egyszer történt meg, de bizony nem volt jó érzés.”

Közben mutat egy 1945-ben készített citerát, amit az egyik szomszédasszonya ajándékozott neki, szeretne egy hasonlót készíteni. Tanulmányozni kezdte a hegedűkészítést is, de tudatában van annak, hogy az sokkal precízebb munka. Egyet mindenképpen szeretne készíteni Iringó lányának, aki hegedül. Aztán próbálkozni szeretne a felcsíki gardon készítésével is, annak egészen más a technikája. Sőt tervei között szerepel a még meglévő régi gardonok felkutatása, lerajzolása, számbavétele is. Hogy megmaradjanak...

A borospataki portán készített hangszerek belsejébe beleírja saját nevét, a sorszámot, a hangszer nevét, és csillogó szemekkel jegyzi meg, hogy egy titkos üzenet is belekerül, ami talán évtizedek múlva kerül napvilágra, majd ha a hangszert javítani kell. Közben előkerül egy füzet is, abba jegyzi fel, hogy melyik hangszere kihez került. És ott vannak még számunkra is meglepetések, hiszen Vaszi Levente neve mellett ott szerepel Lajkó Félix Liszt Ferenc-díjas hegedűművész és zeneszerző neve is, de kiderül, hogy a népszerű énekesnő, Rúzsa Magdi is vásárolt már gardont Borospatakról, igaz, nem saját részre, hanem egy, a Gyimesek völgyében élő kis tehetséges zenésznek.

„Bevallom, kicsit féltem, hogy nem vagyok idevaló, s nehogy rossz néven vegyék itt az emberek, hogy mivel foglalkozok. De egyre több helybéli is rendel gardont, ami azt jelenti, hogy elfogadtak. Hálás lehetek Feri barátomnak, mert megtanított nekem egy mondhatni kiveszőben lévő mesterséget, amit nagyon szeretek” – mondja.