Szent György Napok egy kétévessel? Persze!

Hát igen. Azok az egykori szengyőrnapok. Amikor az érdeklődésünk csak a Nap nyugtával s a hideg, néha fagyos éjszakával kezdett éledezni, s a bulit hajnalhasadtával búcsúztattuk, esetleg a reggeli ingázóvonatban hazafelé szenderegve.

Na mindez homályos emlék marad, mert egy kétéves leányzóval mintha egy teljesen más rendezvény volna ez a tavaszi fesztivál. Először is az éjszakai vastagabb öltözetet hanyagolhatjuk, mert itt minden fényes nappal történik, s mivel idén ráadásul nyárias az április vége, inkább a napkrémmel kell törődni. Hosszas fontolgatás után belátja az ember: vonatozás helyett mégiscsak az autót érdemes választani, mert egyrészt útban odafelé késő délelőtt (amikor nincs is vonat) alszik egyet a kocsiban a gyerkőc, másrészt akkor lehet hazaindulni, amikor elfárad a család, és nem akkor, amikor a CFR úgy gondolja.

Leparkolunk egy, az eseményektől nem túl messze eső tömbháznegyedben, ahonnan tízperces kényelmes séta a főszínpad. A parkolóhelytől nem messze egy kis játszótér található, a későbbiekben ennek majd fontos szerepe lesz. Az események, rendezvények felé ereszkedünk, és az első jelei annak, hogy itt Szent György Napok vannak, a közösségi színpad felől kiszűrődő népies zenefoszlányok. Be is nézünk: egy csomó gyerek éppen táncol. A babakocsit kissé nehéz tolni a kővel felszórt sétányon, de nem tragédia. Kétévesünk először megriad a hangos, felvételről szóló zenétől: egy élő népi zenekar mégiscsak barátságosabb lenne. De aztán persze követeli, hogy közelről is megnézzük a táncoló gyerekeket, majd produkciójukat a szép számú közönséggel együtt boldog tapssal jutalmazza.

Lejár a műsor, mehetünk tovább. A közösségi színpadtól gyakorlatilag kőhajításnyira máris a vurstli, inspirált helyszínválasztás. Kétévesünk túl kicsi még a veszélyesebb játékokhoz, de azért egy kis vonatozásra befizetünk: 3 perc tíz lej személyenként, s szerencsére csak egy jegyet szakítanak le, a kétéves leányzó nem lett „személy”. Van, amire költsük így is a pénzt: a nagyobbacska héliumos, cica formájú lufi 15 lej, ő kísér majd minket a továbbiakban, s itthon is a plafonra ragadva emlékeztet még egy ideig a kalandokra.

A vurstli után utcai zenés-táncos produkcióba botlunk a városháza előtt, leányzónkat meglepően hosszan leköti a táncikáló, kiáltozó, kézen álló és fejen pörgő érdekes bácsik látványa.

Mindeközben telik-múlik az idő, észre se vesszük, és jócskán belefutunk az ebédidőbe. Nosza álljunk neki némi ennivalót keresni. Az ugyanazokat grillező füstös lacikonyhák különösebben nem tűnnek vonzónak, de hát mi már csak ilyenek vagyunk. Hosszas nézelődés után végül a csülkösnél állok be a tűrhető, szűk negyedórás sorba. A mennyei falatokat csak úgy, egy kendőre ülve, a parkban fogyasztjuk el.

Persze az ilyen kiruccanások legköltségesebb része az evés, annyi pénzt otthagyunk a csülkösnél, hogy abból annak idején két éjszakát is át lehetett virrasztani. A kasszajegyet elteszem, idehaza áttanulmányozva bosszankodva veszem észre, hogy

a 122 lejes végösszegből 10 lejt tesz ki az a kenyér, amit direkt nem kértem,

hiába írja az árcédulán, hogy 10 deka csülök mennyi, amikor úgysem mérik le, hanem 29 lejes egységárat számolnak az adagra (de azt nem írják ki), s a sültkrumplira számolt 23 lej vagy a savanyúság 10 leje is igencsak borsosnak tűnik. Így azért nehéz családi költségvetést számolni fesztiválozásra, különösen úgy, hogy a helyszínen szinte nincs is semmi lehetősége az embernek arra, hogy ellenőrizze a számlát. Hisz nem életszerű, hogy bogarásszad a kasszabont fizetés után, az ilyen helyeken alapjában a kereskedő becsületességére van az éhes fogyasztó szorulva.

Bendőnket megtömve ismét programot keresünk, volt kollégánk, Szabó Enikő tart mesés-mondókás gyerekfoglalkozást az Erzsébet parkban a tó mellett, oda mindenképpen elnézünk, rövid ideig leányzónkat is leköti a foglalkozás, de aztán mennünk kell tovább. Mindjárt a szomszédban megtaláljuk a Kincses Kolozsvár Egyesületnek a Mátyás emlékévhez kötődő interaktív kiállítását, persze leányzónk életkora itt sem elegendő ahhoz, hogy kardozzon vagy nyílpuskázzon, de azért érdeklődve figyeli a többi gyereket.

Hátra van még azonban a legnagyobb megpróbáltatás: a kézműves vásár. Két utcát is elfoglal, s olyan hosszú, hogy végül el sem érünk a végére. Félúton lehetünk, amikor a Vöröskereszt udvarán ígért újabb gyerekfoglalkozások ígérete elcsábít. A pónilovak látványát értékeljük végül sikerként, a szél által felkavart porból viszont menekülnünk kell. Szerzünk persze vásárfiát árkosi mézeskalács formájában, amit azonban leányunk pár perc alatt elpusztít, hiába evett meg az előbb egy fél bablevest, pár falás csülköt, néhány szem krumplit és három egész szilvásgombócot.

A felnőtteknek ekkor már nagyon kávézhatnékjuk lett, a hömpölygő tömeg is egyre sűrűbb, a sarki szupermarketben félórás sort kellene kiállni egy üveg vízért, így a parkban található szabadtéri kávézó felé vesszük az irányt. Koffeintartalmú itallal és fagylalttal vértezzük fel magunkat, így telepszünk ismét a fűre. Leányzónk élete első fagylatjának élményén nehezen teszi túl magát, ráadásul a benne található cukor bekapcsolja a rakétákat. Szerencsére hosszú lépcső található a park szélén, háromszor is megmássza.

Talán ennek is köszönhető, hogy végül hajlandó a babakocsiba beülni. A délután kezd későbe hajlani, felkeressük a főszínpadot, ami még üres, akárcsak az előtte levő tér: rövidesen kezdődik itt az ihajcsuhaj. De ez már nem nekünk való. A vurstlin átverekedve magunkat az autónk felé vesszük az irányt, bár döntésünkkel a leányzónk nem ért egyet, s ezen véleményének – miszerint nem akar hazamenni, ő Szentgyörgyön akar maradni – erőteljesen hangot is ad. Szerencsénk van az autó melletti játszótérrel, negyedóra csúszkálás után sikerül végül beszállni és elindulni.

Kora estére érünk haza és összegzünk:

meglepően kellemes élményként éltük meg a fesztiválozó kiruccanást, a lányunk szemével nézve rengeteg izgalmas és új élménnyel gazdagodtunk

– anyagiakban persze meg szegényedtünk, alaposan hozzájárulva a háromszéki gazdaság működtetéséhez. De felnőttes okoskodás helyett itt a végén inkább a kétévesünket idézem: szia Szentgyörgy, még jövünk!