Alzheimer, az öregkori elbutulás

Aligha van olyan ember, aki szűkebb vagy tágabb környezetében ne ismerne olyan idős férfit vagy nőt, aki Alzheimer-kórban szenved. Mindenféle statisztika azt mutatja, hogy az elbutulással és a teljes biológiai leépüléssel járó súlyos pszichikai betegség gyakorisága rohamosan nő. Az orvosok szerint a világszerte diagnosztizált mintegy 40 millió beteg húsz éven belül meg fog duplázódni, óriási anyagi gondokat okozva ezzel nemcsak az érintett családoknak, hanem az országok egészségügyi ellátásának is.

Dr. Rácz Attila pszichiáter, a marosvásárhelyi 2. számú Pszichiátriai Klinika szakorvosa és a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem keretében működő pszichiáterképző központ szakembere szerint ez a növekedés egyenes arányos a lakosság korosodásával. Az életszínvonal növekedésével emelkedik az emberek átlag életkora is, így természetszerűleg nő az időskori elbutulásban szenvedők száma is. Ez nem új betegség – a német Alois Alzheimer ideggyógyász 1907-ben írta le először részletesen –, a mai robbanásszerű növekedés, az átlagéletkor emelkedése mellett, összefüggésben van korunk emberének tudatosabb életvitelével is. A lakosság körében tudatosodott a betegség léte, így a beteggyanús ember gyakrabban kerül orvoshoz, így gyakrabban diagnosztizálják.

Régebben a tüneteket a korfüggő feledékenység számlájára írták.

Hatvan évnél idősebb korban kezdődik

Ritkábban az ötvenes éveikben járó embereknél is diagnosztizálják, de a betegség első tünetei rendszerint a hatvanas korosztályban jelentkeznek: a 60–70 év közötti emberek egy százalékát érinti, de a kilencven év fölöttiek esetében ez az arány már 40 százalék.

Sokféle demencia van, de valamennyi közül az Alzheimer a leggyakoribb. Fontos tehát a betegség pontos megállapítása. A diagnózis kizárásos alapon történik, ugyanis száz százalékosan csak post mortem vagy agybiopsziával lehetne megállapítani.

– magyarázza az elmegyógyász. A megfelelő diagnosztizálás tehát azért is fontos, mert nem minden feledékeny ember lesz Alzheimer-kóros.

Ennek a fajta betegségnek a fő tünete azonban egyértelműen a feledékenység: elsősorban a pillanatnyi memória és a rövidtávú memória szenved kárt, majd a betegség előrehaladtával a hosszútávú memória is romlásnak indul. A betegek nem tudnak koncentrálni, figyelemzavarosak, hamar elfáradnak, képtelenek új dolgokat tanulni, illetve amit megtanulnak, hamar elfelejtik. Csökken a kezdeményezőkészségük, egyre nehezebben végzik el mindennapi teendőiket. A betegség előrehaladtával tájékozódási gondok jelentkeznek, eltévednek, nem találnak haza, nem tudják nyomon követni, hogy milyen nap, milyen hónap vagy éppen milyen év van. Fontos tudnivaló, hogy minél hamarabb jelentkezik a betegség, annál gyorsabb lefolyású.

Habár sokféle gyógyszer létezik, egyik sem tudja lerövidíteni a betegséget, illetve kitolni a beteg élettartamát. Az Alzheimer-kór diagnosztizálása után a beteg 1–10 évet él, de a hátralévő átlagéletkor 5–6 év. A gyógyszerek kizárólag a tüneti kezelést szolgálják, azaz átmenetileg javítják az életminőséget. Ha a betegséget nem is tudják megállítani, gyógyszeres kezeléssel a folyamatot próbálják lassítani. A szakorvos szerint a családban vagy a munkahelyen történő beilleszkedést lehet segíteni, meghosszabbítva ezzel a beteg önellátó képességét, a teljes leépülés azonban gyógyszeres kezeléssel is elkerülhetetlen. Ilyenkor a családtagok gondozására vagy szakszerű ellátásra szorul.

„Az orvostudomány még nem ismeri a betegség kiváltó okait. Az agy és a neuronok szintjén mutattak ki bizonyos elváltozásokat. Sok elmélet van arról, hogy mi okozhatja, de biztosat még nem tudnak a kutatók sem, így a hatékony gyógyszerek előállítására várni kell” – magyarázza Rácz doktor. Az orvostudomány mai állása szerint a gyógyítás azért is lehetetlen, mert amire a tünetek megjelennek, az rendszerint több évbe telik, és ez idő alatt anatómiai és molekuláris szinten számos elváltozás áll be. Mire a szakorvos megállapítja a betegséget, már annyi agysejt elhal, hogy azokat képtelenség visszanyerni.

A beteg végül valamilyen fertőzésben, tüdőgyulladásban, agyvérzésben, daganatos betegségben vagy otthoni balesetben hal meg, mert összetöri, megégeti magát, vagy áramütést kap.

Az utolsó stádiumban fontos az állandó felügyelet, ami mind a betegnek, mind a társadalomnak nagy teher.

Napjainkban gombamód szaporodnak az idősgondozók, amelyek havi díj ellenében rendszerint az Alzheimer-kórban szenvedő betegeket is felveszik. Mivel állami intézmény csak elvétve akad, a fizetéses betegotthonok uralják a piacot. Ha ezt a család anyagilag nem tudja megengedni, akkor jönnek képbe a polgármesteri hivatalok szociális osztályai, amelyekkel közösen lehet megoldást találni a beteg elhelyezésére.

Miközben gőzerővel folynak a kutatások a megfelelő gyógyszeres kezelés kidolgozására, a szakember szerint a megelőzés terén tehetnénk a legtöbbet. Ismerjük azokat a tényezőket, amelyek előidézhetik a betegséget: magas életkor, családi precedens, elhízás, magas vérnyomás, szív- és érrendszeri betegségek, különböző agy- és fejtraumák. E felsorolásból is egyértelművé válik, mennyire fontos szerepe van a megelőzésben az egészséges, mozgásban gazdag életmódnak.

– fogalmaz dr. Rácz Attila marosvásárhelyi pszichiáter. Hozzáteszi, újabban egyre többet beszélünk a mediterrán étrendről, amely halban, olívaolajban, tengeri gyümölcsökben, teljes kiőrlésű gabonából készült péksüteményekben, gyümölcsben és zöldségben gazdag. Ha ez az étrend háttérbe szorítja a zsíros disznó-, marha- és juhhúsfogyasztást, és ezt ki tudjuk egészíteni rendszeres fizikai testmozgással, akkor látványosan csökkenthetjük az Alzheimer-kór megjelenési esélyét .

Szakemberek azt is megfigyelték, hogy

az értelmiségi munkát végzők körében a kór később jelentkezik.

Ez azzal is összefüggésben van, hogy az értelmiségi ember jobban odafigyel egészségére, a táplálkozásra és a testmozgásra egyaránt. Nemcsak a szellemi képessége, de anyagi forrásai is megvannak ahhoz, hogy az átlagnál egészségesebb életet éljen, így az egyéb betegségekhez hasonlóan csökken a betegség gyakorisága is.

Miközben a hozzátartozók számára hatalmas terhet jelent, az Alzheimer-kórral diagnosztizált beteg valójában nem szenved. „Amikor megkérdem e betegeket, hogy van-e valamilyen problémájuk, azt válaszolják, nincs, minden rendben, nem fáj semmi. Nem panaszkodnak. Ha azzal szembesülnek, hogy nem tudják, milyen nap vagy hónap van, vagy nem ismerik meg családtagjaikat, ez nekik nem számít, valójában nem érdekli őket. Mintha egy derű volna bennük. Közérzetük inkább felhőtlen és derűs, szinte boldogak. Az Alzheimer nem a legrosszabb megbetegedés: a családnak igen, de a páciensnek nem. Amikor a kór elhatalmasodik rajta, sok betegnél egy nyugodt, békés állapot állhat be” – magyarázza a betegek lelkiállapotát az elmegyógyász.