„Pont, mint az anyám!” A belénk ivódott családi minták

Azt szokták mondani, hogy már az anyatejjel magunkba szívjuk a különböző mintákat – reagál Antal Ildikó, aki szerint például utánzással tanuljuk meg az anyai, női, feleségi viselkedésnormákat, amelyek bizonyos helyzetben aktiválódnak, azaz a minták automatikusan előjönnek a tudatalattiból.

„Hiába fogadtuk meg magunknak, hogy nem leszek olyan, mint az anyám, vagy mint az apám, akkor is olyan leszek, mert ez bennem van, ezt láttam, ezt tapasztaltam, és ezeket tudom működtetni. De ez nem baj. Az a fontos, hogy észre tudom-e venni, hogy adott helyzetben olyan voltam, mint ők. Nem akartam érzelmileg zsarolni, de mégis azt tettem. Mert a megváltoztatásnak az az első lépése, hogy észreveszem. Nagyon lényeges, hogy vegyük észre, pont azt csinálom, ami nekem gyermekként nem tetszett az anyámmal kapcsolatosan, és akkor minden bizonnyal a gyermekemnek sem tetszik, s ha lehetséges, keressek egy más viselkedési formát” – magyarázza.

A szakember szerint, tudatosul vagy sem, de az anyáinktól hozott minta rányomja bélyegét a nőiességünkre, s ezáltal a férfiakkal való kapcsolatunkra is. Milyen nőnek láttuk anyánkat? Nőies, adott magára, önérzetes, reális önbizalommal és énképpel, vagy alárendelődő szerepben, alacsony önértékeléssel, netán kapitány szerepben, eltúlzott önértékeléssel? És az anyai minta tükrében milyennek látjuk magunkat? Jó az önbizalmunk, reális az énképünk, elégedettek, boldogok vagyunk, hogyan viselkedünk? Ugyanakkor milyennek láttuk szüleinket mint házastársak? Szerető, egymásra figyelő pár, akik értékelték, tisztelték egymást, időnként kiruccantak ketten, megvitatták konfliktusaikat, vagy szótlanok, feszültek voltak, nem foglalkoztak egymással, elhanyagolták a házasságukat, netán vitatkoztak, verekedtek, veszekedtek, nem értékelték egymást? Ennek tükrében, milyennek látjuk a kapcsolatunkat? 

„Mindannyian otthonról érzelmi traumákkal, hiányokkal, sérülésekkel érkezünk, és ez mindenkire érvényes, mert a mi társadalmunk a túlélésre volt berendezkedve, és amikor a túlélésen van a hangsúly, akkor az alapvető szükségletekre – egzisztenciális, fizikai, anyagi – figyelünk.

Felnőttként elég gyakran olyan eszközökkel próbáljuk megszerezni a másik figyelmét, szeretetét, amelyek gyermekkorunkban jól beváltak. Ilyen volt a hiszti, a dac, a duzzogás, követelőzés. Vagy olyan eszközökkel, amelyeket ellestünk a szülőtől, elkezdünk bántani, mártírkodunk, áldozatként jelenünk meg. Ellenben ha gyerekként ezekkel el is értük a céljainkat, felnőttként már biztos, hogy nem fogjuk elérni, sőt kifejezetten káros” – figyelmeztet a szakember.

Gyermekkorban alakulnak ki alapérzelmeink és viselkedési mintázataink, de ahhoz, hogy ne ezek rabságában éljünk, ki kell alakítanunk egy újfajta felnőtt viszonyulási módot tapasztalatainkon, élményeinken keresztül, vagy máshonnan kell a mintát átvenni, ehhez pedig önismeret kell. Nagyon fontos ugyanis, hogy tényleg ismerjük-e magunkat, tudjuk-e, hogy mit miért csinálunk, tudjuk-e érzelmeinket szabályozni, indulatainkat lehűteni. Ha pedig észrevesszük, hogy a korai (gyermeki) kapcsolati mintákat ismételjük, ne egymást hibáztassuk, hanem nézzünk magunkba.

Az aktuálisan megélt negatív élményeinkért legtöbbször a társunkat hibáztatjuk, képesek vagyunk rávetíteni a gyermekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat, és tőle várjuk ezek kielégítését. Ezáltal tudattalanul őt befolyásoljuk, mert reakcióink hatására ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami természetesen tovább fokozza szorongásainkat, indulatainkat. Helyükre kell tudni tenni a dolgokat, tudatosítanunk kell, hogy igen pl. az apám nem figyelt rám, de ettől én még egy értékes, szerethető ember vagyok, s a férjem nem azért nem figyel, mert nem lennék értékes, hanem csak azért, mert foglalt” – érzékelteti egy példával mondanivalóját Antal Ildikó.

S adódik is rögtön a kérdés: hogyan vesszük észre, hogy a jelenben a gyerekkori sérüléseink aktiválódtak? Például abban – válaszolja –, hogy aránytalanul intenzív, heves érzelmeket, indulatokat, szorongásokat vált ki egy adott helyzet. Ilyenkor kell alkalmazni az önreflexiót.

„Önmagunk vagy társunk szidalmazása helyett arra érdemes választ keresnünk, hogy mi dühített fel ennyire, mi hozott ki a sodromból, mi fájt, mikor és ki kapcsán éreztem ezt a szorongást, düht, indulatot. Ha ezekre a kérdésekre megkapjuk a választ, eljuthatunk oda, hogy a mélyebb gyermekkori tudattalan tartalmakat megtaláljuk, s átdolgozzuk. Tehát ha gyerekként nem kaptam meg, amire szükségem lett volna, hiába szeretném most a férjemen keresztül helyrehozni, mert nem fog menni.

Az átdolgozás, változtatás hiánya pedig olyan, mintha megakadt volna a lemezjátszó. Életünk végéig ismételjük a rosszul berögzült mintákat. Követeljük társunktól a teljesíthetetlent, a korai érzelmi hiányaink feltöltését. Felnőttként már nem hivatkozhatunk szüleinkre, a mi dolgunk átdolgozni az otthonról hozott csomagot. Ők is csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is kaptak, tanultak az előző generációktól. Felnőttként már megnézem a másik szempontját, és azt is figyelembe vesszem. És nem a szüleink útján járunk, hanem új utat építünk” – hangsúlyozza ki.