HIRDETÉS

A táncoló szék, avagy csakazért is lesz Udvarhelyen bábszínjátszás

Kosztolányi Kata 2018. január 08., 15:04
HIRDETÉS

A Tomcsa Sándor Színház hat színésze elhatározta, hogy csakazértis lesz Udvarhelyen bábszínjátszás. 2011-ben elindult ugyan valami Nagy (Szilágyi) Regina rendezővel, előálltak mese- és bábjátékkal is, aztán megfogyatkozott a csapat szülési szabadság vagy elköltözés miatt. Most itt van egy új felállás, lelkesebbek, mint valaha, megkérték hát Soós Emőke székelyudvarhelyi, jelenleg Békéscsabán élő bábszínészt, hogy egy háromnapos workshop keretében ismertesse meg velük az alapvető technikákat.

Életre kelő szék. Két kéz, egy mozdulatsor, hit és játékkedv kell hozzá Fotó: Barabás Ákos

Van, aki nem találkozott a bábjátékkal, vagy csak az egyetemi évek alatt, és van, aki valamilyen szinten foglalkozott már vele. Ilyen rövid idő alatt az alapokat lehet megtanulni, a többi rajtuk múlik, hogy ezt majd továbbfejlesztik-e – mondja Soós Emőke.

„A cél mindenképp az, hogy majd színvonalas előadás szülessen, ne csak egy fércmunka, ne csak azért, hogy legyen valami.

Nagyon dicséretes, hogy felmerült ebben a csapatban az ötlet, ilyennel még nem találkoztam sehol. Nem elégszenek meg azzal, hogy készítenek egy mesejátékot, megvan a bevétel, és kész, hanem igényük van a fejlődésre, szabad idejükből áldoznak tanulásra, pedig sok előadásuk van, nagyon leterheltek. Örömmel tölt el, hogy a bábjátékban látják a fantáziát” – fogalmaz a szakember. 

Székelyföldön a sepsiszentgyörgyi Cimborák kivételével nincs bábszínház. Ennek oka a szakemberhiány, hogy sokáig nem volt képzés, mígnem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem néhány éve be nem vezette, de még így sincs, hova elszerződni.

Betömni a lyukat

Miközben Emőkével beszélgetünk, a színpadon megelevenedik egy négylábú szék. Dülöngélő részegként, eleven kisgyerekként, reszketeg öregemberként, katonás diktátorként, piruettező balerinaként – igen, ennyi mindent meg tud jeleníteni két kéz és egy összefüggő mozdulatsor, így lehet élettel megtölteni egy tárgyat. A szünetben a színészeket faggatom a kezdeményezésről. Szász Kriszta úgy látja,

van egy korosztály, amelyet nem tudnak lefedni.

„Az egészen kicsiket, akiket nem hoznak színházba az oviból, mert nem bírnák ki a nagy színpadi előadásokat, nem adna nekik akkora élményt, meg még félősek is. Azt gondoltuk, ez jó lenne egyfajta átvezetőnek, szülői kísérettel a kicsiket olyan helyre hozni, ahol hozzászokhatnak egy-egy figurához, hogy majd nagyobb előadásokat is megértsenek, de akár mi is el tudnánk mozdulni az ő környezetükbe. A bábelőadás meghalad minket, színészeket, mert nem értünk hozzá, ezért kell a képzés, a pluszenergia, hogy ezt a kicsi lyukat betömjük” – fogalmaz a színésznő.

Workshopon az udvarhelyi színészek Fotó: Barabás Ákos

Szűcs-Olcsváry Gellért ezt még megtoldja azzal, hogy „azért szeretnék bábszínházat csinálni, mert meguntam, hogy olyanok jönnek ide, akik összegyűjtenek háromszáz gyereket egy csarnokban, mindezt a bevételért, miközben ők maguk tulajdonképpen semmit nem csináltak, csak elmondták, hogy ez itt a rózsaszín malac. Inkább üljön be hatvan ember a stúdióba, de ott kapjon is valamit a gyerek, ne csak a szülők pénzét vegyék el.”

Ha boldog egy gyerek, nem vágyik el innen

Emőke is fájlalja, hogy

„kissé lenézik mifelénk ezt a műfajt, s ezáltal a gyerekeket, pedig belőlük lesznek a felnőttek, ezért nagyon nem mindegy, hogy mit adunk nekik.

És itt jön a felelősség, melynek legnagyobb része az óvó néniké. Amikor valaki bekopog hozzájuk, azt sem tudják, mire vesznek jegyet, utána meg fogják a fejüket, a gyerekek pedig unták, bekiabáltak. A bábjáték nem csak színház kicsiben, nem csak felvezeti azt, nem alacsonyabb rendű műfaj. Sok múlik a szakmai tudáson. Ha félvállról vett darabot lát a gyerek, akkor nem vágyik rá, hogy újra átélhesse az élményt. Én hiszek abban, hogy ha boldog gyerekkora van valakinek, nem vágyik el innen, ezért különösen oda kell figyelni rájuk.”

Az ő első bábszínházi élménye éppen itt, a Művelődési Házban volt sok-sok évvel ezelőtt, mutatja is, hol ült körülbelül: „A kolozsváriak itt vendégszerepeltek Kovács Ildikó egyik darabjával. Emlékszem a bábokra, a végén a dalra, a terem szagára, a hangulatra. Lehet, azért maradt meg ennyire minden, mert minket nem ért annyi inger, mint a mai gyerekeket. Ezért kell lélekkel megtölteni az előadást. A közösségi élménynek különösen nagy hatása van, ezt bárki meg tudja élni a színházban.”

A taps a bábnak szól

És hogy miben más mégis a bábjáték, mint a színház?

„Annyival nehezebb, hogy nem a színész megy ki játszani, hanem egy képzőművészeti alkotás, a báb révén közvetít gondolatokat, érzéseket. Eleve intimebb, rejtőzködőbb ez a világ, a végén a taps sem a bábosoknak szól, ők ki sem jönnek, hogy meghajoljanak, nem övék a siker, hanem egy kis figuráé, és az nagy alázatot igényel.

Persze kinyílt a világ, és kezd összemosódni a határ, a bábosok is játszanak színészekként. Sok irányzat van, sokféle technika, és igény is van rá, mert működnek az előadások, működik a csoda” – magyarázza Emőke, majd kitér a módszerre is. „Olyan gyakorlatok ezek, amivel ráérezhetnek a bábozásra, mert egészen más ez, mint amit megszoktak, hogy ők közvetítenek, saját testükkel játszanak, ehhez képest itt másfajta gondolkodás kell ahhoz, hogy a tárgyon keresztül vagy csak simán a tenyerükkel meséljék el gondolataikat, érzéseiket, és ez nagyon nagy munka, viszon szépen ráéreztek.” Az is biztos, hogy többször elhangzik a „türelem önmagadhoz” intelem.

Ez maga a csoda

A színpadon már neki is láttak a következő gyakorlatsornak, amelyhez csak egy mutatóujjra húzott, rajzolt szemű pingponglabda szükségeltetik. Eleinte a bejövést és távozást, a leülést és felállást gyakorolják, a mindig kifelé nézést, később már hátmasszázsra, fekvőtámaszra is képesek a figurák. Kisebb jeleneteket adnak elő egyenként, majd párosban, belső monológokkal, illetve párbeszéd formájában, végül kórust is alakítanak. Azon kapom magamat, hogy mereven figyelek minden moccanást, hogy az instrukciók, olvasható jelrendszer és a játékkedv révén miként kel életre egy tárgy. Belső remegés fut végig rajta, kacagva fetreng a „padlón”, patetikusan szaval. Azt hiszem, itt érhető tetten leginkább a bábszínház lényege.

Soós Emőke szerint alázat kell a bábjátékhoz Fotó: Barabás Ákos

„Amikor fekszik egy élettelen tárgy, és a mozgató életre kelti, a születést érjük tetten, amikor elengedi, ott a halál. Ez maga a csoda. Technikailag mi mozgatjuk a bábot, de kell hozzá még egy marék hit is, a figurában, abban, hogy működik. Én hiszek a csodákban, de nem maguktól jönnek létre, hanem rajtunk is múlik, ahogy a báb is önmagában csak egy tárgy, mi is kellünk, hogy életre kelhessen, hogy a varázslat létrejöhessen” – fogalmazta meg hitvallását Soós Emőke. Ő már csak tudja, hiszen neki is megvan a saját csodája.

A legősibb forma

A bábjáték, akárcsak az árnyjáték, a színjátszás egyik legősibb formája. Afrikában, Kínában és Indiában általa elevenítették meg a mondákat és vallási történeteket. Az indiai, úgynevezett Ráma-játékról említést tesznek már az időszámításunk előtti első évezred előtti krónikák is. Európában a régi bethlehemes egyik főszereplőjéről, Máriáról kapta nevét a marionett. Szinte minden nemzet megteremtette a maga jellegzetes bábfiguráját: Pulcinella (olasz), Petruska (orosz), Kasparek (cseh), Paprika Jancsi vagy Vitéz László (magyar). Erdélyben Sebestyén Lajos vándorbábos éltette sokáig a műfajt, amíg a múlt század közepén három hivatalos bábszínház meg nem alakult (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad).

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS